Elvágyódtunk a vonzás törvényének öleléséből, mert minden állandóság, még a szereteté is idegen tőlünk. De bármerre is indultunk el, mindenhol tárt karokkal fogadott egy nálunk hatalmasabb szerető, aki hullámaival elborította hajóinkat, és feltárta előttünk nyugtalan természetét. Minden élettelen test életet akar foganni, legyen bár a leglassabb, legyen akár a legfényesebb.

Első kilépésünk az űrbe a hitetleneké volt, akik nem bíztak az átváltozásban, és páncélban vetették magukat a fodrot sosem vető, néma hullámok közé. Mi, akik tudjuk, hogy ugyanabból a teremtésből valók vagyunk az ürességgel, levetjük az anyagot, ami elnyeli a dicsőség sugarait, és csupasz tudattal merülünk bele a vakító örvénybe, ami néhány csepp vér körül forog.

(borítókép: Oubey: Morphogenese)

Ahogy a szavak képekké formálódnak, és az írott nyelv helyét a digitális ikonok jelrendszere veszi át, a képek újra alkalmassá válnak az egyszeri jelenségek egyszeri jelölésére, és ezzel a világ sokféleségének visszaadására. Az írott szavakat megelőző képek idején minden jelenség a saját képét vetette árnyékul, mely egészen addig kísérte gazdáját, míg a szavak, közös nevet adva nekik, egymásra nem vetítették a bolygót és annak képét, a bolygót és annak árnyékát, végül a bolygót és az árnyékában keringő holdat. Ha tehát lehetséges, hogy egy hold mindig a bolygója árnyékában maradjon, akkor az a hold, mely kíváncsiságunk és vágyaink mólója, az írott szó eljövetele után már csak az árnyék árnya körül keringett, és végleg elszakadni látszott gazdájától. A digitális ikonok megjelenésével azonban a képek ismét közvetlenül a jelenségekhez kapcsolódnak. Lehetővé válik, hogy a bolygó más ikont kapjon, ha a megfáradtak az árnyékába vágynak, és mást, ha a holdjára, másik ikont, ha a bolygó holdja végül elhagyja az árnyékot, és másikat, ha végül elsötétíti a napot, és a néptelen szárazföldet visszafoglaló tengerekbe hull.   (A képen Jim Denevan land artja látható)