A szenvedély, mondod. Hogy otthagyok
egy hajszálat a párnádon, a lélegzetemet
a virágok között, hogy aláhúzok egy mondatot,
amit csak húsz év múlva olvashatsz el…
Pedig csak elejtettelek. És most sóvárogva,
irigyen megjelöllek a nevemmel. Egyetlen hajszállal,
egy verssorral vagy a lélegzetemmel.
Hogy nekem élj, de sohasem énvelem.
Sylvia és Virginia
Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.
Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.
Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”
A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.
Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.
Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal? Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.
egy ponton
a fa kérgébe meredsz.
magadat látod,
ahogy a kéreg nézi lényegét.
de bárhová látsz,
Te vagy:
az az út ott, a léptek,
az emberek –
a rajtuk szorongó Isten,
a számlálva szemlélt halandóság.
a Nap vagy
– de még nem tudod –
csak azt,
ahogy most beleroppansz
magad-mételyező árnyékába
– mint faág a vaskos hó horderejébe –
amikor lehuppan a lét súlya
az eredet-erezeten
– mint Kezdet sötétségén az Ige:
„Legyen Világosság!” –
benned is végighasad
egy sugarát épp vajúdó fénynyaláb.
(Ország Lili képei adventben)
idén nincsenek karácsonyi
mondatok: egy másik történet
akusztikus terébe
kitagadott részletek.
mintha többet tudna,
mint bármely gyóntatófülke,
a dobüreg sziklába vájt
üres betleheme:
a csonttanon túl
is feloldozza a testet.
ami az egyik fülön be,
s ki a másikon,
túl van két labirintuson.
Reggelente azt játszom,
hogy kényelmes ruhákat varrok
a kövér plüssfiguráknak.
Biztosan szorítja őket
a nadrág és a póló.
Én tudom milyen óriásként
törpék ruháját viselni,
pedig nem is vagyok óriás.
Az én nadrágom is nagyon szorít,
már a kezdetektől kicsi rám.
Talán ha a zsebeit teletömhetném
kis héliumos lufikkal,
könnyebb lenne hordani.
Nem mondtam el senkinek,
de Anya így is rájött.
Ő mindent tud.
Azt is, hogy túl sokat eszem,
és hogy a legtöbb ruha a boltban
nem jó rám.
Még akkor sem, ha azt mondom:
ez már tényleg kényelmes.
Anya haragudott kicsit,
hogy hazudtam.
Én is haragudtam kicsit,
mert nem szeretek hazudni.
De ha nem elég jó az, ami van,
akkor muszáj.
Illusztréciók: May von Krogh szobrai
