Címke: vers

Az imitátor

Az imitátort saját kudarca
nem rendíti meg soha, sikerélménye
a káröröm, ezért fittyed le kétoldalt
az imitátor arca.

Vastagnyakúak mind az imitátorok,
ezért tud egyesektől sokat nyelni,
majd másokra egyszerre visszaköpni
az imitátor-torok.

Noha kicsit sem ártalmatlanok,
az imitátorok nem tudják, mi a rossz, mi a jó,
tehát ártatlanok, akár a tegnapelőtt esett hó,
vagy a szurok.

Mint a színét közegenként váltogató állat,
a kaméleon, ő is mesterien mímel
sokféle emberi érzést: sztárszerepe mégis
az önsajnálat, mivel

az imitátornál alapállapot, hogy problémái vannak.
Panaszkodik is együttérzésre éhesen,
és ki vérző koncot neki nem vet,
jaj annak!

Elővillannak ekkor a hatalmas imitátor-agyarak:
mohón csattogó fogaik közt mások
kitépett cafatjai pállanak, ezért oly mérgezők
az imitátor-harapások.

Az imitátor igen szívós fajta,
ma már mindenütt fellelhető, ember
által ismert és bevethető fegyver, ellenszer
nem fog rajta.

(kép: http://alvarezerrecalde.com/)

Linda Maria Baros: Isten nem zárta le jól a nőt

Isten nem zárta le jól a nőt

 

Isten nem zárta le jól a nőt.

     A nő teste áttört, így van megalkotva.

A férfiak viszont minden nap megtalálják

     a visszatérés, a kitermelés új útjait.

          Esetleg szétcsavarozzák a nyelvet,

          vagy a gondolatokat, hogy nehezebb legyen.

 

Még a költő is azt mondja ideges tévelygésében,

     hogy a férfi birtokolta minden forma közül

           a kő a legkevésbé ellenálló.

           Szétreped.

 

Tudjuk, a nő szeméremdombja nem engedi

                   a szomorúságot az égig emelkedni;

      az emlékezet maró savait újrahasznosítja,

                  rövid – villámlásszerű – pillanatra

                  átalakítja az örökkévalósággal való megbéküléssé.

            Belélegzi a sötétséget.

A szabóizom mégis bármikor elárulja:

      alakja megváltozik egy másik nemi szerv fényében.

 

Ezért állítom,

      hogy Isten nem zárta le jól a nőt.

      Hogy a nő teste áttörhető.

De csak egy kicsit. Éppen, hogy áttetszenek rajta

                          teljesen kifacsarodva az istenek.

 

 

András Orsolya fordítása

Szerencsejáték

éjszakai váltásban néha fogadunk. több játékot is kitaláltunk lehet tenni például a kliensek számára saját/összbevételre arra hogy rohammentős vagy rendőr lesz a leggyakoribb vásárló – a törzsvendégeink. éjszaka a klienseim számára tettünk 20%-ot a fizetésünkből – havi beosztás szerint személyenként több vagy kevesebb (így vannak változók is). – én 149 fölé a kollégám 150 alá fogadott (a kör – mint mindig – éjfélkor kezdődik a kassza lenullázása után és reggel hétkor zárul az átadása előtt). majd jöttek (a sorrendtől eltekintve): 2×2 rendőr 5 kalauz és/vagy vasúti alkalmazott 1 szipus srác és a szipus anyja 3×4 rohammentős 3 srác a szomszédos gyorsbüféből 1 egy transzi prosti a szomszéd negyedből 1 ruhaárus cigánylány 4 taxisofőr és a volt biztonsági őr. a maradék 116 vásárló nem behatárolható foglalkozás szerint – illetve találgathatnánk de minek – nincs értelme fogadást kötni rájuk

(kép: Andy Feltham)

Beszúrás, oldaltörés

Viszket a tüdőmbe szorult ordítás.
Tegnap este nem volt rá idő,
ma reggel pedig bennfelejtettem.
Elvakarom. A tíz körmöm alá beragad.
Egyenként mind a tíz csak suttogás.
Nem hallom, hogy mit akarok mondani neked.
Már annyira megszoktalak, hogy csak
az ingemen lévő hajszálakról jutsz eszembe.

Elfáradtam. Te mindig azzal vagy elfoglalva, hogy
boldog legyél, én is mindig azzal vagyok elfoglalva,
hogy boldog legyél, neked pedig arra van szükséged,
hogy boldog legyek attól, hogy rendszeresen közlöd,
nem sikerült téged boldoggá tenni.

Melletted az lett a hobbim, hogy folyton
kudarcot vallok. Meg színt. Pirosat és zöldet.
Nekem arra van szükségem, hogy megmutasd,
hol van az a hely, ahol nem kell zárójelben élni,
aminek az egyik végén te fuldokolsz,
a másikon pedig én. A felesleges szóközöket
most törlöm ki épp. A Google Maps
sem mutatja, merre van a boldogság.

Itt? Itt nem. Biztosan nem itt.
A pályaudvaron a buszsávban
elhagyott piros tornacipők szétdobálva.
Valaki mezítláb ment haza tegnap este,
pedig nagyon hideg van. A pláza oldalán
a kiégett CCC felirat még véletlenül sem
ritmusra villog. Egészen mindegy, hogy
a fülemben épp mi szól. A váróban egy
csapzott szakállról a földre csöpög
a kannás bor. Egy nő áttolja a tócsán
a babakocsit, és még húsz méteren át
csíkot húz maga után. Odakint egy
felnyírt hajú lány rám néz: kellemes
negyedmásodperc. Az aluljáróból
majdnem visszafordultam, csak aztán
rájöttem, hogy majd utólag
úgyis ideírok valami kifogást.

Tulajdonképpen
éhes disznók vagyunk  –
rendszeresen arról álmodunk,
hogy mással szeretkezünk, mint
akivel általában szoktunk. Fecskék,
akik nem csinálnak nyarat, pedig nagyon,
nagyon hideg van. Ebek, akik tűrik,
hogy karóhoz kössék őket. Ugatni félünk.
A Feszty-körképet pesti kórképre cseréljük,
rányáladzunk a vászonra, elnyomjuk rajta
a cigit, majd a belvárosban lelógatjuk
egy tízemeletesről, hogy mindenki lássa.


(Borítókép: Theo Guicheron)

Ködösítek

Gótikus szellemváros,
a hidak tejszín földi felhőkön ívelnek át,
nem látni a folyó kavargó mocskát.
Minden ember kísértet
árnyéka csak, emlékezetből sietnek tovább.
A szent hegyen két turista
fényképezi a nemlétező panorámát,
hogy megmutathassák az otthoniaknak,
látjátok, megvettük a repülőjegyeket,
kifizettük a szállást, az idegenvezetőt,
de nem láttunk semmit
amiatt a nyomorult köd miatt,
micsoda pech.
Hát így telt az a nap, amelyiken
egy egész várossal osztottam meg,
mit látok a könnyeimen át.

Ködösítek bővebben…