visszaköltözött belém a csend
nem hallottam tegnap mikor
azt mondtad menjünk el sétálni
vigyem ki a némaságomat a levegőre
szellőztetni kell néha mint egy
túl sokszor használt ágyneműt.
álltál az ablak előtt
veled szemben álltam mögötte
csak azt láttam hogy mozog a szád
máshogy mint szokott mert
előtte borotválkoztál én meg már
megszoktam hogy szakállad van.
sokára indultál el
azt hitted megint kéretem magam
pedig csak azt méregettem
mennyire lehet vastag fél centi üveg.
csóváltad a fejed nem néztél rám
aztán elindultál a park felé amit
akkor találtunk amikor még létezett idő
mikor visszajöttél szél volt a hajadban
igazi angol szél hideg és makacs
összevesztünk nem akartam hogy behozd
így is folyton kihűl a szoba
de te voltál hangosabb
mindig te vagy
most már nem csak hozzád
magamhoz se szólok
induljunk el te meg én
ha kiokád minket a város kövén
az éjszaka.
sötétben várakozó autók fényszóróinak
kereszttüzében menjünk
hol a buszmegállók betonját
csikkszőnyeg fedi.
nem így képzeltem el veled
egyáltalán nem így.
a tenger alatti világ még
távol volt tőlünk de én már
sellőket festettem a szobád mennyezetére
tudtam már akkor
valakit egy nap meg kell győzni valamiről.
fűrészpor és kagylóhéj
borította az ösvényt amin
elindultunk te meg én.
kábultan mint hosszú betegség után
kiterült az éj a város egén.
mentünk a sötét sikátorokon át
hol az utcák mocskos gyomra tátong
felnyitva mintha műtőasztalon
s a sárga ködbe suttogtad a kérdést
feleletet rá ne keressél,
én sem tudom hová vezet az út.
álmunkban láttunk valamit
szirén voltam és téged hívtalak
de csak magadra hallgattál.
szürke pipafüstben fulladoztál
túl a narancsízen a teán
a részegségen és a kijózanodáson
az erkélyen ülve belesuttogtad a sárga ködbe
lesz rá idő? lesz rá?
bolygók vannak bennem.
sok különböző színű és méretű kisbolygó.
szigetek az űrtengerben
a szóbeszéd szerint
két bolygó között könnyebb
elveszni mint a bermuda-háromszögben
és a kikötőben éjszakánként
ismeretlen lények fenyegetik az utazót.
eltévedtem a bolygóközi csöndben
beszél hozzám a feketeség
csillagpor ment a szemembe.
a nyughatatlan sötét anyag úgy
nyeli el a bolygókat hogy
csak hiányuk marad a helyén.
a bennem sűrűsödő vakfoltok térképe.
simogató kezeket használok iránytűnek
de űrhajóm egyszemélyes magánya
féltékenyen őrzi magát.
légy szíves kövess távolabbról.
nézni a magokat a száradófélben lévő almás
croissant tetején és
titokban integetni a nyárnak az ablakon át.
sárguló levelekből megpróbálni
kiolvasni a jövőt. visszatérni egy helyre
amit talán el sem hagytál soha.
várni… vágyni is egy kicsit
valamire
valakire
egyre jobban
egyre türelmetlenebbül
míg végül a lassan növő levélkupacok
mellett elsétálva is csak arra tudsz gondolni
vajon melyikből fog előugrani váratlanul
kócos hajában levélmorzsák
nevet. visszanevetni.
ismételni önmagad
a szavaid
a mozdulataid
ahogy reggel a fogad mosod és
ahogy az utcaköveken lépegetsz – egy kőre egy lábbal
– még a másodpercmutató
szenvedélyesen lassú körtánca is
ugyanaz.
és hirtelen nem érted hova tűnt egy éved
hogy kerültél vissza a start mezőre pedig
majdnem mindig hatost dobtál de
ez a visszás hazatérés valahogy
mégis álomba ringat este
pedig azt hitted már csak úgy tudsz elaludni ha valaki
keresztbe rakja rajtad a lábát és mégis.
látod
az évszakok kergetőzését is meg lehet szokni.
a templomok alatt
régi szent helyek romjait rejti a föld.
ahogy az új szerelem is felülír
minden régi szerelmet.
ha feltárhatnám szíved
egymásra rakódott rétegeit, ott lenne
minden régi szerelmed romja.
sárba tapadt szavak és érintések,
melyek felett ott magaslik
jelen szerelmünk fellegvára. titokban
minden éjjel hálát adok alattunk szunnyadó
romjaidnak. a réges-rég kimondott szavaknak,
amiket egy szél már széthordott valamikor –
most kimondjuk őket újra,
téglákat gyúrunk belőle
templomunk tornyaihoz.
hálás vagyok minden régi szeretőnek –
ha ők nincsenek, a talaj sem
lehetne most ilyen biztos talpaink alatt.
imáink a sötétben elsuttogott szavak,
sokáig visszhangoznak termeinkben.
álmomban kiásom a
templomunk alá szorult szerelmeket és
egyenként szabadon engedem mindet.
egy másik szél kapja fel őket,
lefújja róluk a sárgöröngyöket, más tájakra repít.
éljenek csak valahol az időbe ragadva. megérdemlik.
mi majd imádkozunk helyettük
minden sötét éjszakán és
ha feltámad a szél, majd
szétszórja hálámat a világban, amiért
én bolyonghatok titokzatos templomod folyosóin.
A vonaton még érzem magamon a tusfürdődet,
reggel azt használtam zuhanyzásnál.
Ha már folyton úton vagyok, legalább
az illatod kísérjen el néha.
Ennek a versnek is
minden sorát más városban írtam.
Hajnalban kezed, délben már
idegen szél kócolja hajam és
érintésed kihűlt nyomán most libabőr.
Nem kérdezted, mégis válaszolnék de
egyszerre csak pár szó jön.
Ha gondolkodnom kell
rajta, már nem lesz igaz.
Megint vége van valaminek
egy napnak például. November
vége van és ma láttam egy kertet tele
virágokkal. A hangod
itt van, csak te nem. Ez az amit
nem lehet megszokni. A lap szélét amire
a huszadik verset írom rólad ezen
az őszön, eláztatta egy kiwi.
Valahogy minden felhő más
árnyékmintát rajzol az arcodra, mégis
reggel egy boldog gyermek
mosolyára ébredek. Az ágyon ülsz,
kezedben bögre. Kávé. Egy másik ágy,
egy másik bögre, ülök és
ideképzelem azt a mosolyt. A levegő
picit sűrűbb ott ahol a kézfejed
és az arcom találkozni szoktak.
A szétszórt sorok most
olyanok mint azok az összekötős rajzok, ahol
ha követed a számokat
egyszer csak ott lesz egy oroszlán mondjuk.
Vagy a kezed helyén a libabőr.
