Hangay Niki összes bejegyzése

levélkupac

nézni a magokat a száradófélben lévő almás
croissant tetején és
titokban integetni a nyárnak az ablakon át.
sárguló levelekből megpróbálni
kiolvasni a jövőt. visszatérni egy helyre
amit talán el sem hagytál soha.
várni… vágyni is egy kicsit
valamire
valakire
egyre jobban
egyre türelmetlenebbül
míg végül a lassan növő levélkupacok
mellett elsétálva is csak arra tudsz gondolni
vajon melyikből fog előugrani váratlanul
kócos hajában levélmorzsák
nevet. visszanevetni.
ismételni önmagad
a szavaid
a mozdulataid
ahogy reggel a fogad mosod és
ahogy az utcaköveken lépegetsz – egy kőre egy lábbal
– még a másodpercmutató
szenvedélyesen lassú körtánca is
ugyanaz.
és hirtelen nem érted hova tűnt egy éved
hogy kerültél vissza a start mezőre pedig
majdnem mindig hatost dobtál de
ez a visszás hazatérés valahogy
mégis álomba ringat este
pedig azt hitted már csak úgy tudsz elaludni ha valaki
keresztbe rakja rajtad a lábát és mégis.
látod
az évszakok kergetőzését is meg lehet szokni.

(Illusztráció: Johnny Palacios Hidalgo: Reina de las Aves)

 

templomromok

a templomok alatt
régi szent helyek romjait rejti a föld.
ahogy az új szerelem is felülír
minden régi szerelmet.
ha feltárhatnám szíved
egymásra rakódott rétegeit, ott lenne
minden régi szerelmed romja.
sárba tapadt szavak és érintések,
melyek felett ott magaslik
jelen szerelmünk fellegvára. titokban
minden éjjel hálát adok alattunk szunnyadó
romjaidnak. a réges-rég kimondott szavaknak,
amiket egy szél már széthordott valamikor –
most kimondjuk őket újra,
téglákat gyúrunk belőle
templomunk tornyaihoz.
hálás vagyok minden régi szeretőnek –
ha ők nincsenek, a talaj sem
lehetne most ilyen biztos talpaink alatt.
imáink a sötétben elsuttogott szavak,
sokáig visszhangoznak termeinkben.
álmomban kiásom a
templomunk alá szorult szerelmeket és
egyenként szabadon engedem mindet.
egy másik szél kapja fel őket,
lefújja róluk a sárgöröngyöket, más tájakra repít.
éljenek csak valahol az időbe ragadva. megérdemlik.
mi majd imádkozunk helyettük
minden sötét éjszakán és
ha feltámad a szél, majd
szétszórja hálámat a világban, amiért
én bolyonghatok titokzatos templomod folyosóin.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Cowan City)

libabőr

A vonaton még érzem magamon a tusfürdődet,
reggel azt használtam zuhanyzásnál.
Ha már folyton úton vagyok, legalább
az illatod kísérjen el néha.
Ennek a versnek is
minden sorát más városban írtam.
Hajnalban kezed, délben már
idegen szél kócolja hajam és
érintésed kihűlt nyomán most libabőr.
Nem kérdezted, mégis válaszolnék de
egyszerre csak pár szó jön.
Ha gondolkodnom kell
rajta, már nem lesz igaz.
Megint vége van valaminek
egy napnak például. November
vége van és ma láttam egy kertet tele
virágokkal. A hangod
itt van, csak te nem. Ez az amit
nem lehet megszokni. A lap szélét amire
a huszadik verset írom rólad ezen
az őszön, eláztatta egy kiwi.
Valahogy minden felhő más
árnyékmintát rajzol az arcodra, mégis
reggel egy boldog gyermek
mosolyára ébredek. Az ágyon ülsz,
kezedben bögre. Kávé. Egy másik ágy,
egy másik bögre, ülök és
ideképzelem azt a mosolyt. A levegő
picit sűrűbb ott ahol a kézfejed
és az arcom találkozni szoktak.
A szétszórt sorok most
olyanok mint azok az összekötős rajzok, ahol
ha követed a számokat
egyszer csak ott lesz egy oroszlán mondjuk.
Vagy a kezed helyén a libabőr.