A vonaton még érzem magamon a tusfürdődet,
reggel azt használtam zuhanyzásnál.
Ha már folyton úton vagyok, legalább
az illatod kísérjen el néha.
Ennek a versnek is
minden sorát más városban írtam.
Hajnalban kezed, délben már
idegen szél kócolja hajam és
érintésed kihűlt nyomán most libabőr.
Nem kérdezted, mégis válaszolnék de
egyszerre csak pár szó jön.
Ha gondolkodnom kell
rajta, már nem lesz igaz.
Megint vége van valaminek
egy napnak például. November
vége van és ma láttam egy kertet tele
virágokkal. A hangod
itt van, csak te nem. Ez az amit
nem lehet megszokni. A lap szélét amire
a huszadik verset írom rólad ezen
az őszön, eláztatta egy kiwi.
Valahogy minden felhő más
árnyékmintát rajzol az arcodra, mégis
reggel egy boldog gyermek
mosolyára ébredek. Az ágyon ülsz,
kezedben bögre. Kávé. Egy másik ágy,
egy másik bögre, ülök és
ideképzelem azt a mosolyt. A levegő
picit sűrűbb ott ahol a kézfejed
és az arcom találkozni szoktak.
A szétszórt sorok most
olyanok mint azok az összekötős rajzok, ahol
ha követed a számokat
egyszer csak ott lesz egy oroszlán mondjuk.
Vagy a kezed helyén a libabőr.