induljunk el te meg én
ha kiokád minket a város kövén
az éjszaka.
sötétben várakozó autók fényszóróinak
kereszttüzében menjünk
hol a buszmegállók betonját
csikkszőnyeg fedi.
nem így képzeltem el veled
egyáltalán nem így.

a tenger alatti világ még
távol volt tőlünk de én már
sellőket festettem a szobád mennyezetére
tudtam már akkor
valakit egy nap meg kell győzni valamiről.

fűrészpor és kagylóhéj
borította az ösvényt amin
elindultunk te meg én.
kábultan mint hosszú betegség után
kiterült az éj a város egén.

mentünk a sötét sikátorokon át
hol az utcák mocskos gyomra tátong
felnyitva mintha műtőasztalon
s a sárga ködbe suttogtad a kérdést
feleletet rá ne keressél,
én sem tudom hová vezet az út.

álmunkban láttunk valamit
szirén voltam és téged hívtalak
de csak magadra hallgattál.
szürke pipafüstben fulladoztál
túl a narancsízen a teán
a részegségen és a kijózanodáson
az erkélyen ülve belesuttogtad a sárga ködbe
lesz rá idő? lesz rá?

(Illusztráció: Victo Ngai: Treacherous Water, 2013)