Ha nincs hó, ha semmi sem selymes-fényes,
egy kis édes íz jár karácsonykor. A rossz borban,
a roppanós cukormázban, a csokimikulás vastag
talpában, az akciós, lekváros-mazsolás-marcipános
piskótában. Robban az öröm a fogak közt,
aztán a torokban, a gyomorban, a vérerekben,
felélénkíti az emlékezetet – kijár a szegényeknek is.
És még szaloncukor sem kell. Egy száraz kenyérdarab,
ha sokáig őrizgeteted a nyelv alatt, megerjed,
lassan édes-otthonos lesz – akciós boldogság,
másnapos karácsony. Közben egy másik világban, 
 angyalok fényesítik az adamant-rudakat,
és köszöntik felemelt orcával az örökkévalót.

(Illusztráció: El Kazovszkij)

azt mondja, fél, hogy elcsúszik,
ezért segítsek neki, mert túl magas a kád széle,
be- és kilépni se könnyű.
megkér, mossam meg a hátát, és a
kezembe adja a fürdős szivacsom,
arra gondolok, többé már nem fogom
használni, és ahogy megfordul, érzem,

ahogy repedezett bőréhez érek, behabzik,
de nem koszos, csak muszáj.
ha kész öblítsem le,  kérlek, mondja.
én meg megteszem, és mint a sebes-körös,
úgy zúdul le a hátán a víz, bele a lefolyóba.
ráncos a bőre, a
mellei megereszkedtek.

segítek neki kiszállni, megtörlöm a hátát,
és ő mesél a körösről,
de én nem szólok semmit,
és azt mondja, köszöni, és nem nézek rá,
csak az eres lábára,
és a vérre ami sebesen lüktet.

este befekszem a kulcscsont árkokba,
amiket tektonikus mozgások okoztak,
azokba, amik akkor keletkeznek, ha
kilencvenhattól kétezerig
ringatsz egy gyereket.

először egy varjú jött.
okos, mint egy hétéves gyermek
:ha engedik, akarják

aztán kacsák,
kikre vártak,
de nem gondoltak

végül egy sirály:
ha kettéválik a tenger,
anyám akkor sem
száraz lábbal kel át

Mint tenyeremből szétfolyó vizet
Gondolom a tegnapot.
Aranyló nárciszokon a márciusi nap fénye
Esték, amikor még hallatszott a tücskök zenéje.
Most csak rendőrautók szirénája –
Valahol vért ontani készülnek.
Bezárom a fülem,
Kérdem: „miért engeded?”
De hisz régen is engedted
Miért lenne más a Ma?
Bezárom a fülem
Várnám a választ
De mint azon bizonyos nárciszok sárgája
Úgy gyűlik tenyeremben a homok.

Érkezik szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallattal mint cérnával a fű
A Baross téren gospel folydogál
Ruth karjai között egy fonott kosár
Mandula, banán és olíva
S ahogy a trolibusz fölmegy a hídra
A szundikáló zenebohóc fagottja
Rádől a szemben ülő dobosra
Aki a tokjából rögtön kibontja
Nagy megrökönyödésre megfújja
S táncra perdül néhány illatos díva

Jön egy kis kék ég lila ágak fagy s szár
A mérnök már a fogantyút harapná
Nem evett semmit manapság –
Ő csupán egy adattrezort szeretne
Zavarja az improvizálás, mint eszme
Az esti lefekvésen még tán merengne
Nem számít a neje: hű-e, szent-e?
Esküszik a csepegő ereszre
A fagott is azt dünnyögi: Fejezd Be!
Magányát a bankba. letétbe tette
Az Este, mint egy tervrajz. Szeresse?

A cuppogós, nyúlós, fogdosós
férfiak csak megbántanak. És a világot
sajnálod, hogy a lélegzetvételét hozzájuk
igazítja. De az igazi szörnyek másfélék.
Helyettük gondolkodsz és helyettük lélegzel.
Álmodban is egy nem létező szív dobbanásához
igazítod a szívverésedet. Neki mosolyogsz
és neki nevetsz. Igazgató úr már megérkezett?
Jaj, csak elég jó és friss legyek! Amióta a világ
a világ, igazgatom a hajam és remegek.
Mert a bennem lévő üresség és félelem
nála, az Örök Igazgatónál is erősebb.

(Hendrik Goltzius  metszett grafikái)