Gótikus szellemváros,
a hidak tejszín földi felhőkön ívelnek át,
nem látni a folyó kavargó mocskát.
Minden ember kísértet
árnyéka csak, emlékezetből sietnek tovább.
A szent hegyen két turista
fényképezi a nemlétező panorámát,
hogy megmutathassák az otthoniaknak,
látjátok, megvettük a repülőjegyeket,
kifizettük a szállást, az idegenvezetőt,
de nem láttunk semmit
amiatt a nyomorult köd miatt,
micsoda pech.
Hát így telt az a nap, amelyiken
egy egész várossal osztottam meg,
mit látok a könnyeimen át.

Ködösítek bővebben… →

Mosolyának jégszerű felületén,
ha az arc bőre kinyílik,
a sokféle zaj hasonlatossá lesz a beszédhez.
És mire az éjből előhúzódó metálhátú
cet csuszamlós
bőrén kibontakozik a
a hajnal vörhenyes fénye, az oldódó jegekben
már megkomponálhatók a kantáták,
a hidegben didergő 
hínárszínű, pentaton
énekek, s a darált hús zsírjával
meglocsolt rockoperák is.
Érdes mosolyából jégszőrök nőnek,
mert fázik, de lassan kinyílik az arc bőre,
s a felhőkben várakozó színek harmatossá
válnak. Elúszik halkan a vihogó
csillagok fénye; a nedves, sorompós
éj szárnya még szuroktól ragad, de már
… mi-
közben nehéz lépteivel,
akár egy megbántott küklopsz,
elballag a hegy, megérkeznek a
virágos tapétákba csomagolt
énekek, mintha Napba nyíló friss
szegfűk meg rózsák volnának, ám köröttük a
megmaradt sötétben még érezhetők a lebegő
betonbunkerek – a fagy őrzői – is.
Egy szál gyufa lángja elég,
s benne láthatóvá lesz minden, amit óvni,
rejteni kell a hajnal repedéseiben tomboló 
narancs-tüzű szavak elől.
S ha túlélik is, ki tudja mikor
nyerik vissza szabadságukat?
A körülmények vasszöges deszkáin
mintha színházat játszanának:
amit kibontanak reggel a kulisszák
közül, estére bedeszkázzák a
kérdésekre adott hamis válaszok.
Fecseg, locsog a gyűlölet, ez a
végtelen, kanálnyi tenger.
Nappalok és éjszakák úsznak,
hánykolódnak a szégyen és a
bosszú együgyű hullámai közt.
Mit, mettől és meddig
látsz itt, ebben a metálhajú 
fényben, ahol senki sincs otthon,
ahol a jövő csak iszapban
vergődő kontúrokat, vagy
még azt sem kínál.

A tudás feletti rész, ahova betör az intuíció. Az elnémult, de szóra bírható „egész” szóburkait pukkantgatja ki. A végest csak érinti. Az empátia több mint a megértés. Magáévá emészti a karakter az ihlettel együtt a szót. A disszonanciák kivesézése az unalom visszaszorításának egyfajta kísérlete. A menekvés terrénuma. Érdemes Kurtág Györgyöt hallgatni és Kocziszky Évát olvasni együtt ilyenkor. Hogy örömet talál a gondolkodásban. Az álom értelmet nyer. Még akkor is, ha a stílus szétesésként mutatkozik meg. S a szellem: cizellált szelenceként. A néző (az olvasó) megismétli magában az alkotófolyamatot. A szövegbe kódolt iránytű a befogadóra mutat. És ráhelyezi a terhet. Aszalt szó-csutkák, kék szótövek főzeteként konstituálódik az opus. Egy kereszt alakú fába be/vert szavak, szegek között. És ott van a felszeletelt égbolt. A vers legbelső tere. És kicsurran a vér a géppapírból a nyomtató tetejére. Mintha a frigyládára fröccsent volna az izzadtság. A főpap izgalma is belekerült az áldozati rítusba, mint önerő. Az Úr kiürítette a pap lelkét, mint egy lomtárat. És önmagát tette bele. Ornamentika és architektúra. Sok kis szerep. S szelep. Mindig a hiányokra épül a meglévőség. S ahogy elvégzi az ember a feladatot, rádöbben: alkotott! S nem veheti el az inspirációt senki tőle. S beöltözik a késztetésbe, mint süvegbe és palástba. Mert a vonakodás ráér.

Arra gondolok, hogy azok a
szavak, amiket használtam senkire
sem jók már, de ha a hangom
fogságát elviselik, akkor azt is,

mikor korlátuk nélküli létbe
kényszerítve állok, könnyebben,
mint én. Amíg a tagjaimat nem
mozgatja a más szemébe fényt

törő, benne nyugvó átok,
a parancsuk szerinti mozdulat
enyém. Bármilyen nehezen ejtve ki,
míg lustán, kötelességszerűen

aggódom miattuk, aggódásom
csak lépésekig terjed, amíg
árnyékomnál többre nem
vágyakozik. Nem jó szándékod

az egyetlen, ami nem vitatna
semmit, vagy, ha igen, az olyan lenne,
mint a beteg háztetők alatt a
házak oldalához szólított árnyék:

nyakunkon az erdő beesteledik.
Szokatlan a békülékeny hangnem
a gúny alatt, még számomra is,
aki így beszél, olyan, mint egy új,

meghitt ismerős, aki tartozást jön behajtani
és anélkül, hogy elijesztené, meggyőzéssel
próbál hatni az elszököttekre,
legyen az ember, vagy állat egyaránt,

mielőtt hurokkal csapdába ejti.
Sokszor estem el a beszédemtől fogva,
ha másért nem, majd ezért hallgatok.
Józanul belátom, hogy az illő szó is,

bár helyénvaló, de alkalmatlan lenne,
mert kopott, mint az ezüstöt tisztítani kell,
bármilyen nemes, az időtől, ami
csontjainkat néha kikaparja,
selyemből varrt szívünk fölött reszket.

kép: Johnson Tsang

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy a kertedbe kakál egy rigó,
és pár hónap múlva felfedezel
egy sosem látott virágot.
Gondozhatod, gyönyörködhetsz
benne, de az a virág a tiéd lett-e?

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy vonaton utazol,
és unalmadban kitörölsz
néhány betűt: kiha__lni
_es_élyes. Mennyi másoló
másolata ragyog fel benned?
Bele sem gondolsz,
beleásítasz az alagútba,
illeszkedik minden sötét,
legókocka a legókockához.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy átmész a Margit-hídon,
hosszan bámulsz a vízbe,
hagyod, hogy a nézés aláhulljon,
akár egy öngyilkos, és az arcod
közben felderül, mert elképzelni
a halált olyan, mint örökké élni.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy beleszagolsz az utcába,
egy bizonytalan illat közeledése
emlékeztet régi szerelmesedre,
behunyod szemed, nem akarod
látni a hasonlóságot, nem akarod
látni a különbözőséget, nem akarod
látni az azonosságot, nem akarod
látni az idő múlását. Csak érezni,
ahogy az illatot orrodba súgja a szellő.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy takaróba burkolózol,
minél szorosabban simul, annál
végtelenebb az ölelés-jelleg.
Mag vagy, ami kiduzzad a héjából,
fióka, mi áttöri a vékony mészfalat.
Semmilyen magányban nem lehetsz
puszta önmagad. Beleköltözöl
egy ölelésbe, beleszületsz egy versbe,
nem szándékosan, de nem is véletlenül.

borítókép: Alexandra Levasseur