Címke: vers

Középkori japán költőnők 3.

Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből  3.

 Kisi hercegnő

Szemelvények gyűjteménye 

(Vegyes témájú dalok első kötet, 451.)

A Nonomija szentélyben az Isze szentély leendő főpapnője számára, a Fém és Majom együttállásának napján rendezett ünnepségen költötte „Fenyők közt fújó széllel egybeolvad az esti citerahang” témában: Kisi hercegnő

 

Citerahangra

bércek fenyvesei közt

zúgó szél felel.

Vajh melyik húrok közül

csendült fel e muzsika?

Szemelvények gyűjteménye (Szerelem negyedik kötet, 879.)

 Amikor egyszer a Tenrjaku évei alatt őfelsége a Sókaden csarnok előtt vonult el, hogy egy másik hölgyet meglátogasson, ezt a verset költötte:                                    Kisi hercegnő

Elnézem, amint

árnya távolodik, s von

vízre vonalat.

Számba nem vesznek engem:

ugyan mitévő legyek?

 Szemelvények gyűjteménye

(Vegyes témájú dalok: gratulációk, 1204.)

Egy esős napon a Harmadik kerületi palotába látogatott:                        Kisi hercegnő

Csak a becsurgó

eső, más nem vigyázza

hajdani lakom:

bozótos vad mezőként

látnom milyen szomorú!

 Fittler Áron fordítása

Fittler

Kijelentő mód

Az ápolónőd bőre fehér,
átlátszódnak rajta az erek,
mint a filmekben szereplő bombák piros és kék drótjai.

Azt mondja, ad neked egy kezet, amit szoríthatsz,
ha fáj az oltás,
és én megkérdezem, beletehetem-e majd a számba,
zsebbe, tóba,
lerághatom-e a körmeit.

De nem válaszol. Ad egy vattát,
szorítsd a sebre,
mint felhőt a napra a szél.

Majd a szüleidhez lép,
anyád arca már olyan ráncos,
mint a tányér szélére ragasztott rágók.

Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi.
A rendelőben nincsenek lámpaburák.
Minden villanykörte olyan csupasz,
mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.

 

191444_1818408934994_2259375_o

kép: Masaad Amoodi

Még mielőtt

a diófa felső ágán dobbantok
pernyék súlytalanságával taszítom el
magamat a párkánytól.
Föléje emelkedem a városnak,
verőfénytelen, sziporkát
nem szóró nappala fölé, s kioltom.
Ami marad, az a szél-kavarta hulladék
néma inerciája, ringlispílje,
miként térfogat hízik térfogatba –
s hiányképződményét pótolja.
Akár a kötőszövetesedés,
úgy zsugorodik, és mégis nő;
az anyagok másképp hasonulnak
egymáshoz – önmagukhoz.
Álomvesztetten, pizsamásan
csoszogok az ablakhoz, üvegén
jégvirágok közt sarki róka,
elolvad, ha rálehelek – rálehelek –,
ne lakjon bérmentve ott, hol
nincs helye, itt biztosan nincs;
helyére ráírok valamit az ujjammal,
amit majd akkor látni,
ha mézgás szememből ki-
dörzsölöm a maradék reggelt,
ha még mindig azt hiszem,
hogy a Sotheby’s-be kell mennem –
de mire felöltöztem már vasárnap van,
s hirtelen bosszús leszek minden
ablakra fagyott állatra.

cbcc959bf0c5f0d7786fc397505aa501

kép: Francesca Woodman

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )

Fényfüggöny

/Vámbéry Ármin megszokott ablaka mellett a Sevenben/

1.
Szemem a
véletlen
ablakához hajított
kő. Csörömpöl.
Nincs menekvés,
az élet törött hegyű,
kicsorbult élű
kés.
Ringatja,
egekig vallatja
koporsóm
a süppedő föld.
Bolyongok,
akár a megállapodott,
múló
égitestek.
A tudás feledtet,
Atyám,
nem akarok
a rabja lenni.

2.
Amrita Sher-Gil  I.

Utcámban
eltéved a fény,
a szél remegve
belékarol.

Amrita Sher-Gil II.

Középre állok.
Hitem fehér
galambként verdes,
elrepül.

3.
In memoriam

Üres gödör,
ne éld bele magad,
tekintettel az anyagra,
elszállok magamtól.
(Háziállat a halál,
finnyás macska,
inkább az egérre hajt,
mint a virslire.)

4.
A tökéletesség
rész és egész,
Vámbéry
a Sevenben.
A békesség
mint habzó sör,
az alátét mohón
beissza.
–Árminka megint,
gyertyával
keresi a
villanykapcsolót.

alejandrocegarra-6


kép: Alejandro Cegarra

Edward Lear nonszensz költeményei

A bagoly és a cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,
én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!”
Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,
egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.

“E gyűrűt – nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!”
S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,
a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

A két agglegény

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”
A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”
És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.
De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”
És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”
A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.
Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

 

A kenguru és a réce

 

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

 

                                                              Havasi Attila fordítása