Sosem volt még ilyen egyszerre –
A blagoevgradi színházban,
miközben három macedo-bolgár lány énekelt,
állandóan be- és kiugrott, húzódott
a zsigerien kellemesen bizsergő gyomrom,
s folyt a könnyem.
Ottani arcok, Zdravka, Kiril és Hristina szerint
előző életemben bolgár voltam.
Az a dal megrázó, és elképzelhetetlenül mély,
mint számtalan szakadék a Pirinben.
Ismerős, meghatározhatatlanul régről.
Őserő-hordozó, zsigerekbe hazataláló.
Lidérces, mégis otthonos.
Nem szabadulok tőle a továbbiakban.
Nem is akarok.
Bozai Ágotának, a Finnegans Wake fordítójának szeretettel
Amikor fikciónak érzi saját valóságát.
S látja a csodálkozást és a megrendülést,
mint regényszervező elvet.
S elkezd saját magának csinálni egy textust.
Ami voltaképp mindig kezdet. Most ez lesz.
Mondja. És belép a hit.
És vége lesz minden irányzatnak és írásjelnek.
S elkötelezi magát az ember a nyelvnek.
S ott fekszik az ágyon a hús-vér grammatikai pozíció.
A női korpusz. Egy hajjal bevont kötet.
Van iránytű. Valahol elveszett. Majd meglett.
Jó az álom. Milyen pompás, amikor sugall és ellep.
S amit ott mond az elménk. Azt fordítja le a gerle.
Fura kis driád
villózott nevesincs pillámról
nevesincs pilládra az éjjel.
Suttogott: ég a föld,
nap a hold, tűz a víz!
Azzal huss – vitt téged,
csillámló légáramlatot
ősidők soktükrű légcsarnokán
egész a délkeleti óceánig.
Hát már végképp nem
tudom, hova te, merre én.
Hisz még most is itt őrzöm
várakozó árnyad,
s te az enyém
saját álmomban,
perzselő sziklatetőmön,
távoli horizontra hullt
gyökérernyőd alatt?
Vagy valójában én is ott állok,
azúrra feszítettség időtlen fája,
s te tűzlombom bágyasztó árnyán
pihenteted égbogas szárnyaid?
De a legkedvesebb
ez az imént született fényszilánk,
ez az aprócska megmaradt driád.
Hogy ebben az egyre mélyülő,
zuhanó éjben ugyanaz
a titkos fénytörés álma őriz
téged és engem,
letűnt s épp születő égboltok,
halpikkelyfényű kontinensek
sárkányvér nászéjszakáit,
gyöngyházban villózó,
messzi-messzi hajnalok
magára hunyt tekintetét,
Socotra suttogó sárkányfáit.
A szenvedély, mondod. Hogy otthagyok
egy hajszálat a párnádon, a lélegzetemet
a virágok között, hogy aláhúzok egy mondatot,
amit csak húsz év múlva olvashatsz el…
Pedig csak elejtettelek. És most sóvárogva,
irigyen megjelöllek a nevemmel. Egyetlen hajszállal,
egy verssorral vagy a lélegzetemmel.
Hogy nekem élj, de sohasem énvelem.
Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.
Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.
Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”
A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.
Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal? Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.
