Sosem volt még ilyen egyszerre –
A blagoevgradi színházban,
miközben három macedo-bolgár lány énekelt,
állandóan be- és kiugrott, húzódott
a zsigerien kellemesen bizsergő gyomrom,
s folyt a könnyem.

Ottani arcok, Zdravka, Kiril és Hristina szerint
előző életemben bolgár voltam.

Az a dal megrázó, és elképzelhetetlenül mély,
mint számtalan szakadék a Pirinben.
Ismerős, meghatározhatatlanul régről.
Őserő-hordozó, zsigerekbe hazataláló.
Lidérces, mégis otthonos.
Nem szabadulok tőle a továbbiakban.
Nem is akarok.

(borítókép: Simone Held)

Bozai Ágotának, a Finnegans Wake fordítójának szeretettel 

Amikor fikciónak érzi saját valóságát.
S látja a csodálkozást és a megrendülést,
mint regényszervező elvet.
S elkezd saját magának csinálni egy textust.
Ami voltaképp mindig kezdet. Most ez lesz.
Mondja. És belép a hit.

És vége lesz minden irányzatnak és írásjelnek.
S elkötelezi magát az ember a nyelvnek.
S ott fekszik az ágyon a hús-vér grammatikai pozíció.

A női korpusz. Egy hajjal bevont kötet.
Van iránytű. Valahol elveszett. Majd meglett.
Jó az álom. Milyen pompás, amikor sugall és ellep.
S amit ott mond az elménk. Azt fordítja le a gerle.

A szellem kegyeltje.

(borítókép: Lauren Treece)

Fura kis driád
villózott nevesincs pillámról
nevesincs pilládra az éjjel.
Suttogott: ég a föld,
nap a hold, tűz a víz!
Azzal huss – vitt téged,
csillámló légáramlatot
ősidők soktükrű légcsarnokán
egész a délkeleti óceánig.
Hát már végképp nem
tudom, hova te, merre én.
Hisz még most is itt őrzöm
várakozó árnyad,
s te az enyém
saját álmomban,
perzselő sziklatetőmön,
távoli horizontra hullt
gyökérernyőd alatt?
Vagy valójában én is ott állok,
azúrra feszítettség időtlen fája,
s te tűzlombom bágyasztó árnyán
pihenteted égbogas szárnyaid?
De a legkedvesebb
ez az imént született fényszilánk,
ez az aprócska megmaradt driád.
Hogy ebben az egyre mélyülő,
zuhanó éjben ugyanaz
a titkos fénytörés álma őriz
téged és engem,
letűnt s épp születő égboltok,
halpikkelyfényű kontinensek
sárkányvér nászéjszakáit,
gyöngyházban villózó,
messzi-messzi hajnalok
magára hunyt tekintetét,
Socotra suttogó sárkányfáit.

A szenvedély, mondod. Hogy otthagyok
egy hajszálat a párnádon, a lélegzetemet
a virágok között, hogy aláhúzok egy mondatot,
amit csak húsz év múlva olvashatsz el…

Pedig csak elejtettelek. És most sóvárogva,
irigyen megjelöllek a nevemmel. Egyetlen hajszállal,
egy verssorral vagy a lélegzetemmel.
Hogy nekem élj, de sohasem énvelem.

Sylvia és Virginia

Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.

Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.

Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”

A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.

Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.