A tengerparton vagyok újra elhízva
s tudom mily sokakat veszejtett már el a háj
homlokomról testemről ömlik a verejték
Megvertek ismét vérző szájjal orral fekszem
Tébolyult öcsém elhagyott szüleim halottak
fekszem a parton egy köd vagyok belül
Nem is vérző számat orromat érzem
noha alaposan helybenhagytak
hanem a napon felforrt kavicsok égetését a hátamon
Az egyik bárányfelhőben mintha magamra ismernék
Talán esni fog zuhanok oszlanak a kövérkés fodrok
De miért kötekednek mindig Esem talán zuhogni fog
de már rég nem zokogok mint régen ha bántottak
Haza kellene mennem de már nem tiszta hogy hol
az otthon már rég nem itt lakunk a tengerpartot
belvárossal a belvárost egy tanyával azt pedig
egy másik ország városával cseréltük fel
Nem éreztem nem érzem magam sehol
Gyökértelen lebegés vagyok Másom az égen
gúnyos grimaszt ölt Talán elalszom egy
megvert fintor vagyok zsibbad az arcom
úgy tűnik mindig akad egy utolsó legyintés
Lehunyom a szemem és kinyitom a másik
oldalon hol rég halott kedvesem megtört kutyája
a vért nyalogatja az arcomról kimérten komótosan
Rég halott kedvesem illatát érzem rajta szemében
ugyanaz a szégyenlősség amelyet az
övében láttam és csodáltam egykor
Bon voyage lefetyeli a fülembe kedvesem hangján
tőle egyébként teljesen idegen volt ez a modorosság
És valóban elér minket az ég dagálya
elered az eső fölébredek Tükör-
képem az égen elfeketedett fulladássá
süllyedéssé zuhanássá változott Fölkelek
besétálok a vízbe hogy ne ázzam tovább
Úszom és a felszín síkját nézem magam előtt
marék vízként arcomhoz emelve a tengert
méregetem akár egy asztalos a készülő bútorlapot
Egy vonal a lent a többi afölött
Irtóztató hétköznapok

képek: Ana Cabaliero

nomádok járják éjjel az utcát
levizelik a platánokat
kiskocsin tolják a dunyhát és a párnát
elhordják a partra vetett álomlomokat

én magamat vetélem el
és gyilkolom meg nap mint nap
embrióm ott fekszik a paplanjuk alatt
ők eltüntetik a vérnyomokat

hálóingben vonulok a kihalt fasoron
kiskocsin tolom magam előtt a házamat
összegömbölyödve és elveszve a láz csigaházában
kintről nézem, világít-e az ablak

mielőtt belopózom
s félek, nehogy kidobjanak az idegenek
akik ott laknak

kép: Sam Wolfe Connelly

Az égvilágon semmire nem emlékszem
A fák fáklyaként álltak az út mellett
Az égvilágon semmire nem emlékszem
Csak vezetek végig Genovába menet

Az alagsori tornácomon ültem
rám tapadt a meleg
Lányok sétáltak el fenn
Pompáztak, mind virágba borult
Hallottad már a Higgs-bozon bluest?
Ha kell édes, Genováig megyek, de megtanítom neked
Nem számít, mit hoz a jövő
Végig szurokfekete az út, míg én csak vezetek,
És egy keresztúthoz érek
Az ég egyre feketébbre ég
S látom Robert Johnsont egy ócska gitárral
Mit a hátára vetett
Egy dallamot keres
És ott jön Lucifer a törvénykönyvével
Torkából száz szenes gyereket öklend ki
Rém rutinosan öldöklik
Robert Johnson meg az ördög
Gőzöm nincs, ki koncol fel kit

Míg én csak vezetek
A fák fáklyaként égnek
S ahogy az út az éj legmélyére fut
Ülök és éneklem a Higgs-bozon bluest

Fáradt vagyok, keresek egy helyet, ahol szétzuhanhatok
Mephisben az órák szerint megáll az idő
A Lorain Motelben elviselhetetlen hő
A bőröm cseppekben fő, erre mondják azt, hogy forró a levegő
Kiveszek egy szobát, ahol pihenhetek
Kint egy ember prédikál egy nyelven mi épp most született
S mi a szegényházi priccsekből vért fakaszt elő

Míg a rongyába rí minden takarítónő
Egy átszellemült fegyvercső
A ringó harang ritmusára lő
S a zenére, mit a ravasz húz
Mindenki átvérzi a Higgs-bozon blúzt

Ha meghalnék ma éjjel
Mumifikált macskával együtt temess
Kedvenc kikerics cipőmben
Kúpos fejfedőben
Mit Kaifás a zsidókra erőltetett

Érzed a szívverésem?
Érzed a szívverésem?
Vérzed a szívverésem?

Hannah Montana lesz az Afrikai Szavanna
Ahogy a szimulációs esős évszak közeleg
Besokall az állatkerti latrina sortól
S Amazóniában a delfinek közt könnye záporként ered

A háború pigmeust evett
A pigmeus majmot evett
S a majom ajándékot ad, egyenesen neked
Ott jön a misszionárius, hozza a himlőt, a vírust
A vadságukat váltja meg, ahogy hinti a Higgs-bozon bluest

Míg én csak vezetek

Hagyjuk a francba ezt a napot
Az esős napok mindig megőrjítenek
Mylie Cyrus egy tóparti medence víztükrén lebeg
S te vagy a legjobb minden lány közt ki szeretett
Az égvilágon…

(fordította: Szabó Krisztina)

Anyádnak virágszálat
szerelmednek csokrot
maradjon holtaknak is virágból.

De a parkban tegnap
baljós neve „Prospect”[1]
füvet nyírtak s a traktor
könnyed fordulattal a sarkon
a kertnyi boglárkát letarolta

naponta látogattam e szögletet
lepkék közt egy ember
csodáltam a virágszín napot
szemtől szívig labdázó
boldogan ingó fejecskéket
s kislányos lebbenésük a széllel
sugdostunk egymásnak
igazán kedvesem lettek
éreztem létükkel szeretnek.

Láttam a gép nemcsak nyírja de
precízen bedarálja őket
nem hagyott egyetlen szárat
arcukból keveset.
Kérdem „Távlataink” gondnokságát
lánctalpon a földkerekség felett törtető
homo sapienst a „bölcset”
mi jut sírjára a tenger boglárkának
emberfejek vagy lábak?

Ha a virágot mind lekaszáltad.

[1] Prospect (ang.): „Távlat” (?) „Kilátás”(?) Lehetőség (?) Látvány (?)

Nehéz ez a bolygó a halottaktól.
Gyerekek és öregek. Anyák és katonák.
Összetörve és kisimítva. Egymásra fektetve,
vagy egymásra dobálva. Hiszen tolvaj mindegyik.
Ezért kell őket koporsókba zárni. Felcímkézni,
elkerített helyen, árkokban vagy temetőkben tartani.
Hiszen vesztesek mind, szégyent hoztak önmagukra,
engedelmesen, szó nélkül tűrték, hogy meghaljanak.
Én ezen az elátkozott és veszedelmes bolygón
regényhősök lánya vagyok. Nem tudok veszteni,
nem tudok meghalni, minden nap újjászületek –
hiszen csak olvasok: sorról sorra lépkedek.