Címke: vers

Ex Libris

Nehéz ez a bolygó a halottaktól.
Gyerekek és öregek. Anyák és katonák.
Összetörve és kisimítva. Egymásra fektetve,
vagy egymásra dobálva. Hiszen tolvaj mindegyik.
Ezért kell őket koporsókba zárni. Felcímkézni,
elkerített helyen, árkokban vagy temetőkben tartani.
Hiszen vesztesek mind, szégyent hoztak önmagukra,
engedelmesen, szó nélkül tűrték, hogy meghaljanak.
Én ezen az elátkozott és veszedelmes bolygón
regényhősök lánya vagyok. Nem tudok veszteni,
nem tudok meghalni, minden nap újjászületek –
hiszen csak olvasok: sorról sorra lépkedek.

Idegenben

az én világom most egy mező, amit főút szel ketté,
kertemben eprek nőnek,
a földet én tettem kertté,
a kert végében őzek.

az én világom most magány, amit pénzzé próbálok tenni.
lassabban barnul északon a lábam,
fehéren lóbálom, nem történik semmi,
nyakig merülök a mosogatótálban.

az én világom most egy más nyelv, amit érteni akarok,
a  szavak közt távolság feszül,
nevetésben, csöndben a fordítások szabadok,
magyarázni nem sikerül.

az én világom most a hiány, mert most történik minden
otthon fullasztó nyár van,  az évszázad bulija,
„bezzeg mikor vagyok, semmi sincsen…”
egyszer sem ugrottam még fürdőbugyiba.

az én világom most folyton a válság,
mindenhol menekültek,
elmondom, hogy mások is lássák:
„mind csak jövőt akarunk a gyerekünknek”.

az én világom most az időtálló próba,
darabok leszek, vagy végre egész
hogyan vágytam a valóra,
pedig ami most van, az mind elenyész.

az én világom most egy szoba, ugyanúgy négy fallal.
otthon sem írnám másképp,
itt sem lesz torta krémhabbal,
az indulópont ugyanaz, a többi ködös tájkép.

az én világom most megszeppent őzek látják
ahogy reggel öltözöm, este fekszem,
hogy érthetnék az ember magányát,
ha az nincsen, csak kelesztem?

Sam-Wolfe-Connelly2


kép: Sam Wolfe Connelly

Utazás, befejezetlen

Alkonyatkor elenyésző tornyok,
fehér tornácok, romos boltívek,
a megsemmisülés és a tenger közt
fehéren villámló madarak.

Köveit kéz nem érintette. Ki mászna meg
egy sziklaszirtet az Égei-tengeren?

Csak néha bukkan fel, mikor az utazástól kábán,
éhesen, a kezedben szorongatott langyos üdítővel
megkérdezed: miért velem történik ez?

A szerelem városa. Elérhetetlen,
de csonkán is milyen tökéletes.

Havas téli este

Dermedt arcán csillogtak a szürke borosták. Elrévedt
szemei a rémület súlyát egyensúlyozták. Körültekintett az
üres utcán, majd sötét hallgatás környekezte meg. Egyik
lábnyom a másik után. Ónos esővel fedett hó ropogott a talpa alatt.

Az utcai lámpa fényei elvakították ernyedt retináit.
Bekanyarodott egy sötét mellékutcába, utána balra
fordult, rá a körútra.
Visszanézett a hídfő irányába. Elcsépelt
puffanásnak hallott minden halkan hulló hópelyhet.

Sötét pillanat a hídon, odaosonok hozzá. Az ijedségtől
éles fájdalom szúr a tarkóján. Rám tekint, szemei
hirtelen kitisztulnak. Egy óriást lát gyufásdobozban. De
én azt gondoltam, ő az óriás.

Szánakozva megközelítem. Ám kabátja már
kivehetetlenül beleolvadt a fekete háttérbe. Tompa
puffanással zuhant a hídlábra a pap.

Hawthorne-Bridge-Levinson

képek: Brin Levinson

Khepra háza

Égittas gágogással
hasítottam levegőegek
csillogó hagymaburkát.
Lobbantottam főnixtollakra
csillagok kihunyó vízeséseit.
Ébredő, gyönyörű hajnalom!
Nektárpartjaidra értem,
felgöngyölöm hattyúvitorlám.
Elvetettem, s learattam
a tündöklő szeleket.

Kisdedszem kristálytavam,
hullámzó lazúrlankáim, ujjongjatok!
Legkisebb fiatok hazatért.
Ragyogj, kacagj, te villózó tópart!
Nappavilon szélörvény oszlopai,
homlokzat jádeborostyánja,
pillérek jázminfolyondárjai!

S ti tollászkodó egek dúcai:
fülembe mézzsoltárt búgjatok!
Bokámon égitestek balzsamával,
derekamon mennyei állatövekkel,
ím! édes évezredeket pihenhetek,
játszadozhatok vízköveimmel
súlytalan ércboltjaitok alatt,
idők hűs üvegmozaikján.

Lassan, boldogan
elhalkul dalom.
Színültig hordtam
fénylő lelkek magtárát,
csillagcsűrök lépcsős hegyeit.
Lenn és fenn egymásban
tündökölnek, az aratók hazatértek.
Egymásban szunnyad ma férfi s nő,
alkony s hajnalég,
méhben az aranygabonacsírák:
mézsugarú béke honol
égi s földi vizeken.

Kínról kínra

Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre.
Ez egy másik világ lehetősége, más együttállások
élvezete a finom barbárok által.
Barbárság! – gyűjtőneve férfinak, nőnek,
cirkuszig hurcolt betanított medvének, kismajomnak.
Soha nem akartam szobám rejtekéből egy ennyire
hibátlanul megmunkált, arányos világba látni.
Érzékszerveimről lemondva, bárcsak egy sötét verem
mélységes mélyén feküdhetnék, csordultig telve,
szánalmam és képtelenségem börtönébe zártan.
De ez már nem lesz. Hanem mindig más lesz majd.
Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre, kínról kínra
tudásom halálra ítélt fölöslegeivel.