Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?

Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.

Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,

és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –

Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?

a szürkület meredek sziklafalként
emelkedik a táj fölé

a madarak csicsergése elhalkul egy balladai
homályban

s pókhálók szitaként szűrik meg az utolsó
előtti napfényeket – bennük legyek vannak megrekedve
ahogy bennünk az egymástól lopott szavak
mint összenőtt szemöldökök

a távolban elvétve még őzek rohangálnak
vágtatnak a káosz elől
ekkor ők a panoráma anyajegyei
előrevetítik a meztelen éjszakát

ég és föld kapcsolata egyre intenzívebb
az egész közöttük zajlik – innét nem térhetek vissza

itt lenni olyan mint egy meredek fal üregében kuporogni
homokszemcséket számlálva

Íme, a pohár keserű tea, amit innom kell –
az asztalhoz ülve reggeli közben megszólalnak a szirénák.

Február első hétfője van. Nem írnám fel magamtól a naptárba,
vagy naplóba.
Az égve felejtett lámpát, a maradékok közül a kisült szíveket nézem.

A próbának vége!  Ezt vajon ki mondja be, milyen arcú
és ruhájú férfi? Vajon már átöltözött a villámháborúhoz?
Régóta nem mozdul itt semmi, a csótányokat is szétfeszítette a hideggél.

Figyelem, a próbának vége! Ismétli el a felhőbe takarózott férfi.
Ezután mi következik?
Az idő szétszálazása?

Később, már a nyílt utcán látom, hogy egy feslett paplanból
mégis nekiiramodik valami élet.

képek: Carol Milne

Soha ilyen

Soha ilyen kövér varjakat
a városokat átszelő vad patakok partján.
Mintha áttetsző, színes műanyagon át
kapna más tónust az untig ismert világ.

Soha ilyen telet, ezt a némát,
lopótökfejű madárijesztők
csonkját egy határban,
nejlonzacskót és fóliadarabkát
cibál a farkasfogú szél.

Soha ilyen vörös szobabelsőket,
telve riadalommal és odaadással.
Sohasem voltunk még ilyen kedvesek,
szolgálatkészek, kergetve fejünkön
odaképzelt tetveket, lecsippentve
néhány bőrdarabkát.

Soha nem bújtunk össze még
ennyire szenvedélyesen.
Éjszakánként, mint gyerekkoromban,
ott lent, mindenen kívül,
tehervonatként zakatol a félelem,
a szemközti bérház, túl a kiserdőn,
ezer ablakszemével pislog, kacsint,
hogy talán ott éltek, élnek vagy fognak
soha meg nem ismert barátaink.

Templomrom ez a test

Ez itt az én házam, ez meg az árnyam,
hordjátok szét, vegyétek és vigyétek.
Szőlőlugasváz egy félig leomlott veranda felett.
Ezen a tájon idáig nem látott madarak
vijjognak két felhő közötti résben,
véraláfutásszín csermelyek csordogálnak
lefelé belőle áttetsző vállamra.
Pedig én csak ki akartam törni a napból,
de elbuktam két másodperc közötti határon,
így én lettem az óra mutatója.

képek: Michelle Kingdom

„És minden szép volt, ami élet!”
A legtisztább létezésen át, ahol
hittek még az egymást követő
évszakokban. Túl az életen,
ott voltak emberek, egymásba mosták
arcukat,
mosakodtak és készültek, hogy
tengerré álljon össze bennük
minden pillanat.
(…)
Egyetlen rés nyílt tekintetük
falán, a csökkenő távolság hasadéka,
abba fúrták arcukat, hogy
minden pórust tisztára mosson
tengersivataguk szele –
majd léptek újra, tovább
a messzeségbe.
Ott hallották a hatodik napon
teremtettek dalát,
amiben később kapták szájukhoz az
életet, mint a rögöket a föld és
később, mint ráncait a tenyér –
mentek egyre és láttak
házakat a messzeségben,
ahová
az önmagukba visszatérők költöznek,
nem hagyva nyomot sehol, mint
szarvasok a ködben.

És lesz idő meglátni az élet
belsejét, megnyitni befelé figyelő
szemem a világnak. Engedni,
zuhanjon a tekintet mérhetetlen
messzeségekig,
az emlékezés legmélyebb
pontjáig, ahonnan csak azok jutnak
beljebb, akik sosem tanulták meg
hogyan kell úszni vagy
nem úszni, egyszerűen
lebegni az ezerféle-azonos partszegély
között, a szavak csendjében és tovább,
a kimondhatatlanság felett érzett
fájdalomban és tovább,
mert lesz idő megismerni a csontokat
szétfeszítő ködöt, a végtelen üregükbe zárt
álmokat.

képek: Andreas Amador

egy kakas rikkantott
mikor az erdőn áthaladt
zavaros kristálytitkokat
suttogva az átlátszó
márványdélibábok mögé
mert ezek a márványok
átlátszóak
mint próféciák
csorognak a föld felé
cseppfolyósan
mint néha a mész

ha úgy tetszik
nem vagyok
nem is voltam soha
szép
csak a nimfák
tetves szirének
és táncosrudak tartják szinten
ezt a felhámos viztükröt
a lábnyomok alatti
borgőzös periférián
mert sohasem szerettem
önmagam igazán
mert nincs közöny
és nincs magány se
dzsungelmaradvány minden utópia és
paradigmákban virágzik a tél

köszönöm jól vagyok
láttam magam
és nem akarom többé átölelni a sivatagot
a próbababák köldökén
mert ami nem fogyott el
annak is ára van
összekuszálódik
az öreg labirintus:
nincs fogság
nincs bűnbánat
és nincs játék sem

Ariadné
nem ismerhettelek
pedig azt
hiszem esetleg ideje lenne már
most amikor
a legkevésbé tiszta a vizfenék
ahogy a felszint megüli a gőz
én meg épp mert teljesen
eltávolodok magamtól
válhatok ilyen széppé
mint mosolyokból
épült szobrok
vagy a domborművek
mögé beszivárgó fény

unok már beszélni magamról
és reményt sem fűzök semmihez
csak a puhatolózás surmó
visszhangjai kavarnak fel
valamit a térben ami
egyre kézzelfoghatóbb

az hogy nem lehet szembenézni
se másokkal sem önmagunkkal
én meg semmit
nem tudok
jó lenne végre már valami
olyan ami egészen biztosan én

képek: Mariell Amélie