A traktorok a két szomszédos telken
a miénkkel párhuzamosan
fel-alá irtják a konkolyt.
Minden hossz után egy hozzánk
még közelebb eső területet fognak be,
elvágva utunkat a költözés utolsó lehetősége elől.
A tartályaikból szabadon szálló vegyszer íze
köhögőrohamnyi helyet kapar magának torkunkon.
Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe?
– kérdeznénk, ha tudnánk, kit tekintsünk urunknak
a termőföldek mosta puszta szigetén,
kinek kéne itt aszály idején is erősítenie a gyökereket.
Törött rózsájú, rozsdás kannáinkkal merünk
algás vizet egy repedt falú hordóból, hogy
öntözzük a gazt, amit csorbult kapáinkkal
nem győzünk elpusztítani.
A traktorok nem sokára ideérnek, s akkor mi
vagy készségesen hasra vetjük magunkat,
vagy ellenállást színlelünk, miközben
hasra vetnek.

A belső forradalom
rövidzárlat miatt elmarad ma is.
Uram, nem emberi mulasztás volt,
maguktól robbantak a tartópillérek,
de hiába mentegetőzöm,
mert te látod, vagyis ön látja,
azt se merem tegezni,
amiben nem hiszek.

(képek: Anna Álvarez-Errecalde)

Végül bővebben… →

Kivet magából a szoba áporodott magánya
Rigó terpeszt a háztetőn
el akar szállni, nem hagyom
nem énekel, megölöm
Fogam alatt ropognak csontjai
Kérődzik a halál
Felhányja mocskát
Felmosom vele a konyhát

Ráült a szívemre csended hozadéka
Szuszog az ereszen a csalogány
el akar szállni, nem hagyom
be akar jönni, megölöm
Száját tátva nyeli vérét
Megrothad egy perc alatt
A penészes fal nem csalogat
Napsugarakat

Kivésett lelkem bekereteztetem a falra
Léket ver rajta a szarka
el akar szállni, nem hagyom
be akar jönni, talán hagyom
Hattyúdalom énekelve repül körbe a szobában
Gerincemen búgva rak fészket
Tojásait az agyamba ülteti
Amit a limbikus rendszerem kelt ki

Rigó terpeszt a háztetőn
el akar szállni, nem hagyom
nem énekel, befogadom

(képek: Mizenscen)

Az imitátort saját kudarca
nem rendíti meg soha, sikerélménye
a káröröm, ezért fittyed le kétoldalt
az imitátor arca.

Vastagnyakúak mind az imitátorok,
ezért tud egyesektől sokat nyelni,
majd másokra egyszerre visszaköpni
az imitátor-torok.

Noha kicsit sem ártalmatlanok,
az imitátorok nem tudják, mi a rossz, mi a jó,
tehát ártatlanok, akár a tegnapelőtt esett hó,
vagy a szurok.

Mint a színét közegenként váltogató állat,
a kaméleon, ő is mesterien mímel
sokféle emberi érzést: sztárszerepe mégis
az önsajnálat, mivel

az imitátornál alapállapot, hogy problémái vannak.
Panaszkodik is együttérzésre éhesen,
és ki vérző koncot neki nem vet,
jaj annak!

Elővillannak ekkor a hatalmas imitátor-agyarak:
mohón csattogó fogaik közt mások
kitépett cafatjai pállanak, ezért oly mérgezők
az imitátor-harapások.

Az imitátor igen szívós fajta,
ma már mindenütt fellelhető, ember
által ismert és bevethető fegyver, ellenszer
nem fog rajta.

(kép: http://alvarezerrecalde.com/)