a lány kötényben kezdte halálának első napját
majd megöregedett
baromfibelsőségek között egy vitrinben
kezdődhet elölről az egész
teste paraffin testszőre mint leégett kanócok
mosolyog
válla körül salátalevelek
belsőségeit még tartja a jég
mint elcsapott macska az út mellett
díszeleg
örülök hogy rátaláltam és
nem vagyok szerelmes

(kép: Tomos Tünde)

kötéltánc

lélegzetnyi egyenletes szárnyszabadság

szoros-keskeny áramvonalán ütemtelen megbillenő

szájszélt harapva felfeszített

szemernyi atmoszféra-lebegés

fesztelen ereit hideg-gátlástalan felszakítva átfogazó

istentelen-amorf-összeszorított

– testnyi-pszichén –

zuhanórepülés:

a fent realitása.

Nyersolajtankereken a toronyban
milyen élet folyt, az unalom
eluralta-e az olajos napokat,
Cape Townnál fordultatok-e
észak felé, mert a hajó nagyobb
volt annál, hogy  a Szuezi-csatornán
keresztül közelítsétek meg Rotterdamot,
volt-e rendes kimenő a fekete kontinensen,
vagy csak megérintettétek a fokföldi
ibolyákat, mikor fogod elárulni,
hány fekete nővel feküdtél össze
a toronyban, a hotelban, a bokorban,
hány társad volt, akik ugyanúgy
szenvedtek az unalomtól, és fényesre
sikálták az ultranagy nyersolajszállítót,
oda-vissza ezerszer a négyszáz méter hosszú,
hetven méter széles fedélzetet,
hatalmas méretekről beszélhetünk,
mennyi időbe tellett bejárni és felmosni,
a kéményt milyen színűre kellett festeni,
hova dobtátok az üres sörösdobozokat,
és mi lett a nagy afrikai dobbal, amit
a cape towni bazárban vettél, de túl
nagy volt, hogy Norvégiába hazacipeld,
mondd, hogy jelentkeztél a hajóra
a Perzsa-öbölben, melyik városban vettek fel,
hol nem lőttek rakétákkal rátok,
mit csináltál a szolgálatért kapott
tengernyi pénzzel, mind elittad, vagy
vettél belőle házat, feleséget, kocsit?
Túl sok a kérdés, azt mondod, nem szoktál
hozzá a kíváncsisághoz a szupertankereken,
nem vagy közlékeny, mindent úgy kell
harapófogóval kiszedni belőled,
a csend és az unalom megkérgesített,
mintha a tengeri sóval bevont test
tovább fennmaradna a többi test között,
mintha az alkohollal átitatott szervek
többé nem reagálnának az érzelmi ingadozásokra.
Kimondhatatlanul szeretsz. Rettenetesen szeretlek.
Berge Brioni, Berge Queen, Berge Emperor, Berge Septimus –
mind a Bergesen Hajótársaság tankerei , a hetvenes évek végén
a hét tenger legmocskosabb királynői..

borítókép:  AnthonyLucas

(Mezopotámia, Egyiptom, Fönícia, Bizánc)

ALDEBARAN

Lávakövet ettem,
tenger eget ittam.
Babilonkék legelőm
felett egybefolytak
éjszakák, nappalok.
Ám a Sivatag Leánya
szarvamra holdkoszorút,
nyakamba napkantárt vetett.
Azóta lehunyt szemekkel,
pillák, pálmák alatt
ezüst törzseken,
gyöngyház tollakon
pengetve citerázlak.
Éj Fehér Bikája,
aranyszőr napsugára,
ében tó tükrében
táncoló csillagom.

A KISDED

Spirálkarok zsombékjai
ringatták e bölcsőt.
Papiruszzuhatag
dédelgette, óvta délverőtől,
szélhinták, párafák
lengedeztek arca
szélrózsája felett.
S már köldöklótuszában
lazúrkővel,
szájszögletén
mirhagyönggyel
viszi a dajkahátú ár,
röpíti a hűs,
a lantajkú légég.
S Ő csak szendereg
cédruspillák alatt
kék bolygó szemekkel.
Sötét égitestek
örvénylő spirálkarmai,
jéghártyás pupillák felett.

KORONA

Súlytalan mancsokkal lépdelek
sötét csillagok ékszerboltján.
Lobbantom galaxisokra
éjtestek üvegvitrinjeit.
Enyém a krisztustövis
korallága, mellbordák tűzhala,
homlokcsont homokkobrája.
S a legkisebb hattyúlánynak
adom mennyei királyságom
legdrágább ékszerét,
szemérmek csillagdiadémját.
Úgy pilledek gyöngyházölében
süllyedő főnixevezőkkel,
hűs kezek s napcsóvák
mézes pálmái alatt.

AZ ARANYSZARVÚ

Bíborban születtél,
bíborban temetnek.
Te titkon legszelídebb.
Csonttorony éjtollú csalogánya,
estkanálisba vetett test;
csillagtorkú, világtalan ének.
Vakítottál, vakíttattál.
Szakítottál, szakíttattál,
karók, korok virágkoronája.
Alkonyfátylunk bíborcsigája.
Derengő porfírpor
márványok hajnalhasadásán,
napsörényű érc,
aranyszarvú hold
sötéten remegő vízen.

A tengerparton vagyok újra elhízva
s tudom mily sokakat veszejtett már el a háj
homlokomról testemről ömlik a verejték
Megvertek ismét vérző szájjal orral fekszem
Tébolyult öcsém elhagyott szüleim halottak
fekszem a parton egy köd vagyok belül
Nem is vérző számat orromat érzem
noha alaposan helybenhagytak
hanem a napon felforrt kavicsok égetését a hátamon
Az egyik bárányfelhőben mintha magamra ismernék
Talán esni fog zuhanok oszlanak a kövérkés fodrok
De miért kötekednek mindig Esem talán zuhogni fog
de már rég nem zokogok mint régen ha bántottak
Haza kellene mennem de már nem tiszta hogy hol
az otthon már rég nem itt lakunk a tengerpartot
belvárossal a belvárost egy tanyával azt pedig
egy másik ország városával cseréltük fel
Nem éreztem nem érzem magam sehol
Gyökértelen lebegés vagyok Másom az égen
gúnyos grimaszt ölt Talán elalszom egy
megvert fintor vagyok zsibbad az arcom
úgy tűnik mindig akad egy utolsó legyintés
Lehunyom a szemem és kinyitom a másik
oldalon hol rég halott kedvesem megtört kutyája
a vért nyalogatja az arcomról kimérten komótosan
Rég halott kedvesem illatát érzem rajta szemében
ugyanaz a szégyenlősség amelyet az
övében láttam és csodáltam egykor
Bon voyage lefetyeli a fülembe kedvesem hangján
tőle egyébként teljesen idegen volt ez a modorosság
És valóban elér minket az ég dagálya
elered az eső fölébredek Tükör-
képem az égen elfeketedett fulladássá
süllyedéssé zuhanássá változott Fölkelek
besétálok a vízbe hogy ne ázzam tovább
Úszom és a felszín síkját nézem magam előtt
marék vízként arcomhoz emelve a tengert
méregetem akár egy asztalos a készülő bútorlapot
Egy vonal a lent a többi afölött
Irtóztató hétköznapok

képek: Ana Cabaliero

nomádok járják éjjel az utcát
levizelik a platánokat
kiskocsin tolják a dunyhát és a párnát
elhordják a partra vetett álomlomokat

én magamat vetélem el
és gyilkolom meg nap mint nap
embrióm ott fekszik a paplanjuk alatt
ők eltüntetik a vérnyomokat

hálóingben vonulok a kihalt fasoron
kiskocsin tolom magam előtt a házamat
összegömbölyödve és elveszve a láz csigaházában
kintről nézem, világít-e az ablak

mielőtt belopózom
s félek, nehogy kidobjanak az idegenek
akik ott laknak

kép: Sam Wolfe Connelly