Genezis
(Kozmosz aiodosz:
Orpheusz születése)

Mikor megszülettél, sötét volt.
Végeláthatatlan sötét.
És csöndek csöndje lebegett feletted:
fekete kökörcsin ég.
Képek nyaldostak, fojtogató hangok:
nem hall. Nem lát. Nem ért.
Korszakok teltek el, még mindig
sötét van. Talán meg sem születtél.
Félrebiccenő fejjel hallgat,
énekel téged az Éj.

Ez a kék
(Mnémoszüné)

Ez a kék
még mit se tud
Goethe, Maeterlinck, Mallarmé
nem ismeri
a befagyott értelem
arktiszi kristályfényét,
sem az elsüllyedt tünde álmokét.
Egyetlen leányod szeme kékje,
s születésekor minden gyermeké.
Ez a kék leginkább
egy hajdanvolt pillanatra emlékeztet,
amelyben először vált el egymástól
föld és az ég –
noha e percben
múlandóbbnak tetszhet
e gyönge áprilisi nefelejcsnél,
újra s újra szólítod:
MNÉMOSZÜNÉ!

Kert a hegyen
(Phoibosz elhívása)

Bár sűrű volt az éj,
és nem csillapult,
imént állt el a szél:
csak felépült.
A hegyfokról szelíden ereszkedő
lankák, a sziklagyep, a gyümölcsös.
A hegyormok izgatottan
suttogó pinea-csoportjai.
A sugárzó istenek,
a márványba öntött hajnalképek.
A kövek közt kacskaringózó,
hullámzó utak.
S a rózsalabirintus!
Illatok, fények, fuvallatok
olyannyi találkahelye,
a könyvereklyékkel telihintett,
szőlővel futtatott filagóriák.
Az érkezés. A kőkapuk tövében
sötéten csillogó tükrök.
Az emlékezés melegvizű,
magasban fakadó forrásai.
És kristálypartjukon és mindig csak onnan.
A kilátás. Lelkek teraszai.
Az egymásba nézők horizontjai.
Már dereng az ég alja,
lassan felszáradnak a rétek.
Hamarosan felébred a drága,
s nekivágtok a hegynek.
Mennyire gyönyörű.
Még így is, félhomályban,
vibráló szemhéjkupolák alatt.
Hát még amikor kinyílik,
ahogy telicsordul fénnyel.
Ahogy a szemedbe néz,
ahogy fölismer.
Ahogy megelevenednek,
ahogy életté lesznek holtnak hitt szavak.
Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia!
Jöjj és láss. Ím, az Ország.
Gnóthi szeauton.
Ismerd meg önmagad!

(borítókép: Dino Buzzati: Képes poéma – részlet)

Elvágyódtunk a vonzás törvényének öleléséből, mert minden állandóság, még a szereteté is idegen tőlünk. De bármerre is indultunk el, mindenhol tárt karokkal fogadott egy nálunk hatalmasabb szerető, aki hullámaival elborította hajóinkat, és feltárta előttünk nyugtalan természetét. Minden élettelen test életet akar foganni, legyen bár a leglassabb, legyen akár a legfényesebb.

Első kilépésünk az űrbe a hitetleneké volt, akik nem bíztak az átváltozásban, és páncélban vetették magukat a fodrot sosem vető, néma hullámok közé. Mi, akik tudjuk, hogy ugyanabból a teremtésből valók vagyunk az ürességgel, levetjük az anyagot, ami elnyeli a dicsőség sugarait, és csupasz tudattal merülünk bele a vakító örvénybe, ami néhány csepp vér körül forog.

(borítókép: Oubey: Morphogenese)