Lábjegyzet-lift

Álmában a kép a beszélt nyelv. Írni azonban képes. Kedden sikerült áthoznia telefirkált papírját az álom-létből a valóságos tér-időbe. Egy pohárban, mint plazmát, tojásnak látta a formát. Vitte magával, mint csiga a házat, a virtuális szövet. Az építkező alázatot. És nem roppant össze. pedig ráléptek. Kiseperték. Falhoz ütötte a káromkodás. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem az álomi forgatókönyv sem. De nem az ő írásával van lejegyezve. Tej és víz. Ennyit ért meg. Utolsó csíkok. Ez van a papírra írva. Kioltja az elmélkedés lényegét az írás. Hiányoznak a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. Merev. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint a szavaknak szült lakás. Nyelv általi kitapintás és a matatás. A hús-meleg mélyből kinő a bombasztikus hatás. Mindenki a saját szájában él.[1] Ahol a kimondhatatlan henyél.

Levetett ruhák illata

A női test kérdőjelként fekszik a nagybőgő tokján.
A levetett ruhák, mint a mozdulatok, feltorlódnak
a szoba közepén. Majd –
Egy méh röppen be a nyitott ablakon
és megpihen a hölgy homlokán, hogy feligya a parfümöt.
Törékeny, tünékeny meghittség érződik.
A szoba sarkából a zongorista fiú megrökönyödve nézi.
„Az illat nyűge és gyönyöre.” Suttogja.
És leüt néhány akkordot. A nő szeme se rebben.
Az ösztön és a zsákmány egymásra talál.
A méh felitatja a nedvet a pórusok lankáiról.
Majd méltósággal röppen fel a csillárra.
A férfi odasiet az alvó testhez és megérinti
a sípcsonton aranyló pihéket.
A nyelve a nő orra hegyéhez ér.
Jázmin illatú öblítőt használ, gondolja közben.
Illat és burok. Ahogy a paplan alatt összebújnak,
hajnalodik.

[1] S ami a tudat alatt marad, az lábjegyzet. Szökőkút: a város egyik szállodaszobájában. De a  múlásról lebeszélt idő új utat talál.  Az értelem belemenekül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, már lomtár lesz s kuka. Babapiskóták, esőből főzött kávéba mártva. A megnyugtatás kozmetikája zárva.

benned zsugorodva összeérnek
felolvadnak a didergő érvek

szétteríti kint a reggel a fényt
jégvirág-tüskés ablak ad reményt

foghíjas utcán részeg szél sziszeg
csontra vetkőzteti álmod a hideg

gyarló magányod iszonyodva retten
maradsz önkéntes házi-őrizetben

vérszegény közöny űzi a telet
– véled a halál rázott most kezet

borítókép: Emma Mcnally

A méhlepényben még virágneveken szólíthatott, aki
elég halottnak tűnt ahhoz, hogy apámra hasonlítson.
Mélyre ástam, hogy kikaparjam belőlük az élettelent,
de tetszhalálból könnyű a feltámadás és a hiány túlél
minden orgazmust. Lebegés helyett, kiakadt álkapocs.
Hajszolt szajha lét a bőröndökben lakó biztonságkeresés,
a szülőcsatornában bebüdösödtek az ünneplő ruhák is.
Ínyvitorlámban tengerentúli imádság szele: Éli, Éli
why hast thou forsaken me? Hány km az újjászületés?
Míg a választ megtalálom, egy életem inhalálom.

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.

Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…

csipkévé válik, ami más nem lehet.

BESZÉD

Fogak hamuja, szavak,
gégefő-csipke, nyelvcsont és nyál:
hübrisz a beszéd,
csak magad érintenéd,
míg szétzárul a szóban
születés, halál.

A beszéd teste szálkás
szárított hús és szóheg,
de se szavam, se a salak,
se a víz, se a haszon, se a halál –
semmi sincs, mi adható volna,
minden a másé,
egészen kívül,
magam adom-veszem
el vagy talán vissza,
ki téved, megtalál.

ÉJSZAKA

Vertarany köd,
egy fülkében veszteg,
kutya néz,
nézése rám tapad, mint egy kéz.
Az állomáson
mindegyikünk vesztes,
templomi csend zizeg,
kéregfény tépi
az aljnövényzetet,
kövek lángolnak a hamu alól elő.

Felhabzik a por,
hidegszag reszket,
az éjszaka madár, tátva van a csőre,
az éjszaka fegyver, benne csőre töltve
alusznak a lecsukott szemgolyók.

kép: Martin Vlach