Lepke vergődik a vízben. Szárnyaival
köröket rajzol maga körül a tó színén.
Megmenthetnéd az életét, de te
nádszál helyett ecsetért rohansz.
*
Újrajegesedtek körülöttünk a falak.
A jégcsapok felszólító módban hallgatnak.
Kérdésnek, tagadásnak helye nincs. Több
méteres csönd alatt szóvirágok lapulnak.
*
Kőtömböknek feszíted a vállad,
hogy távol tartsd tőlem halált.
És megnyugszik bennem az állat.
Földre öntöm az ördög italát.
*
Valami végleg összetört.
Valami mégis összetart.
Míg tart a nap a kezemben
tarthatom a Napot.

francia tüdőd sárgán, az artuillériák
murvás kertje, szemed fehérje
megszaggatott fehérnemű, arcod meg
levált bogárbőr. gégéd helyén törött
cserepek, mosdatlan foltjain
petrezselyem, bors és maté.

nevelésből elkapart maradék. ajkad lassan
megfeketedik, izzanak fogaid. minden
szavad vereség, ahogy lebuksz, mint
diákkorodban, de mégis valahogy
győztesen jössz ki a dologból, mint egy jól
sikerült elszólásnál

és győzelmed a lángoló part, a
hátrahagyott gyerekkor kémiai égése,
minden lélek ami vagyok, a szusz ami
kifogyott, az evickélő légőmozgásban
félrenyelt  nátrium.

te vagy a szóköz az üresen hagyott e-per-
kettő vagy –három után az a kis űr amit
sárga csontjaid még pont kitöltenek.
utalás, ahogy a nyitva hagyott hűtő fénye
utalgat arra, hogy ez nem az a hely, nem
az a város, ahol még a megváltásnak lenne
esélye – vagy értelme -, mert éjszaka ez
másik birtok, másik kert,

kerítése kutyabőr, mezsgyéje gyulladt
szkléra.

csak a betűk maradnak, a szintén nyitott
képernyőn (vagy legyen ez szemed,
homlokom belső fala, mit tudom én, mind
ugyanaz), steril szögek a bőrben vagy
madárcsontú méhedben az ötlet:

a végletek értelme, felfűzni egy embert a
szavak igazára, nem mintha lenne más,
feltűzni magunkat, mondjuk istenre, aki a
hűtő fényében lakik, mint visszacsavart
körte egy rossz elképzelésben.

portrém lettél, az árnyékom rólad, amit
magam vetek, ágy és vitorla.

Az idő képes szemléletet váltani. Váltócipőt húzni. Szoknyát fölvenni, képes kihúzni szemceruzával a szemöldökét. Képes bevenni egy Aszpirint, amikor észleli öregedését a tükörben. Nekem, akinek telik, csodálatos látvány az. Olyan vagy nekem, mint egy elvetett mag. Mondom neki, amikor az ölembe kuporodik. Van súlya. Nem sovány, de szép arca van. Mint testnek a kenyér. Csíráid szabad vegyértékek. Minden testrészedet végigmasszírozom. S amióta elutaztál, folyton itt vagy. Az idő haja távollétében is nő. Olvassa Kundera Tréfa című regényét. Egész nap az ágyban várja, hogy behozzam a teát. Én meg késleltetem, mint Ő az összeköltözést. Szomjaztatom. Majd ha feltártad a titkodat! Talán ebéd után. Majd ha az Európa Unió minden országában a te pólódat fogják körbehordozni, amin rajta van a hangya-rajz, akkor elismerem, hogy van talentumod! A 700-as Club alatt szeretkezik velem.  Vagy az Önök kérték közben. A sötétség ráhangol a talpsimogatásra. Az is jó, hogy aludni lehet vele. Mennyire hiányzik? Nem kell arrébb tenni a zokniját, ami frenetikusan tiszta volt. Most azzal is megelégednék, ha rám köhögne, vagy elutasítaná a kalitkám. Azután kopogtatna az ajtón. Csak láthatnám mosdani a kisúrolt kádban! S megint eljátszhatná, hogy haragban vagyunk. Arra ébrednék hétfőn, hogy visszahozta szobámba a szombatot. Jó volna.

                (Sepsi Enikőnek)

az a furcsa staccato
a beszédében. s közben cigarettát
tartó keze egy másik parlando
dallamot vezényel. úgy, hogy
a hamu a mozdulattól sosem
esik le. őrizve a formát
egyben marad, mintha
minden mozdulat a Foucault-inga
ívén volna, s az egyetlen mégisben mozgó
égitestről  szólna. a hamut félteni, s nem
a gyúlékony jászolt:
ennyi az emberre szabott irgalom. csak a taps
tehetné meg nem történtté. ám egész életműve
belefér az eljátszott passió utáni
szinaptikus csendbe, amiben
még fent van
a karmester keze.

Embernek lenni annyi, mint változtatást
kieszközölni. És ezt nem valami elcsépeltnek szánom, csak
neked és neked, meg neked is. Hogy ki akarod forgatni a világot
a négy sarkából, fridzsiden hagy, de titkon még várom, hogy
rájössz egyszer, a világnak nincs is négy sarka. Több van neki,
lassan nyolcmilliárd, ami akárhogy is számolom log5… szóval rengeteg.
Képzeld el, hogy talán nincs is ennyi csillag az égen, és ennyi
Kiscsillag próbálja kiforgatni ezt az egész bolygót. De mint már
mondtam, engem ez nem érdekel, egy, mert mindenki ezt csinálja,
kettő, mert van itthon pisztáciás fagylalt. Amíg a világot, legalább nem
engem forgatsz ki belőle. Három, mert nincs is lassan nyolcmilliárd
csillag az égen, hiszen az egy semmi. Jó ilyeneken filózni.
De hát akkor itt sincs semmi, te sem vagy, és én sem filózom és nem
is rágódom alvás helyett a nagy zh előtt, hogy milyen jogon képzeled, hogy
te csak úgy beszteppelsz a magam életébe – zártkörű rendezvény,
idegeneknek belépni tilos -, és kiókumlálod, hogy tulajdonképpen én
nagyon tetszem, neheztelsz, hogy elsősorban magamnak és 4X3 gin után
– első változó napokat jelöl – te el tudod képzelni velem az életet,
de hogy kiét, még nem tudnád megmondani. Mert te szereted, ha egy
nő az úgy otthon, meg az úgy vacsi, meg bízzam benned, mert te
engem eltartasz, és küzd bennem a két énem:
A jobbik a deviszonttal indítana. Ember vagyok, változtatok.
Most mocsok voltam, de te is az voltál. Magaddal. Ember vagy,
változtatgatsz, de kérdem én: Látnod kellett, már mikor a szemembe néztél
az 1X1 gin előtt, alatt, közben, hogy ez velem nem megy. És akkor most
nem voltam mocsok. Hogy így megy ez, valaki majd elmondja helyettem.
A gin elfogyott, és amúgy is: Változnom kell.

kép: Polixeni Papapetrou

elindultalak kidobni,
pedig már néhányszor
megtelt veled a szemetes

most halmokban állsz

tegnap leszart egy galamb
igen, régebben próbálkoztam velük is,
de mindig visszahoztak
ez bosszú
bizonyára
túl nehéz voltál
nekik is

képek: Anna-Wili Highfield