Dermedt arcán csillogtak a szürke borosták. Elrévedt
szemei a rémület súlyát egyensúlyozták. Körültekintett az
üres utcán, majd sötét hallgatás környekezte meg. Egyik
lábnyom a másik után. Ónos esővel fedett hó ropogott a talpa alatt.

Az utcai lámpa fényei elvakították ernyedt retináit.
Bekanyarodott egy sötét mellékutcába, utána balra
fordult, rá a körútra.
Visszanézett a hídfő irányába. Elcsépelt
puffanásnak hallott minden halkan hulló hópelyhet.

Sötét pillanat a hídon, odaosonok hozzá. Az ijedségtől
éles fájdalom szúr a tarkóján. Rám tekint, szemei
hirtelen kitisztulnak. Egy óriást lát gyufásdobozban. De
én azt gondoltam, ő az óriás.

Szánakozva megközelítem. Ám kabátja már
kivehetetlenül beleolvadt a fekete háttérbe. Tompa
puffanással zuhant a hídlábra a pap.

képek: Brin Levinson

Égittas gágogással
hasítottam levegőegek
csillogó hagymaburkát.
Lobbantottam főnixtollakra
csillagok kihunyó vízeséseit.
Ébredő, gyönyörű hajnalom!
Nektárpartjaidra értem,
felgöngyölöm hattyúvitorlám.
Elvetettem, s learattam
a tündöklő szeleket.

Kisdedszem kristálytavam,
hullámzó lazúrlankáim, ujjongjatok!
Legkisebb fiatok hazatért.
Ragyogj, kacagj, te villózó tópart!
Nappavilon szélörvény oszlopai,
homlokzat jádeborostyánja,
pillérek jázminfolyondárjai!

S ti tollászkodó egek dúcai:
fülembe mézzsoltárt búgjatok!
Bokámon égitestek balzsamával,
derekamon mennyei állatövekkel,
ím! édes évezredeket pihenhetek,
játszadozhatok vízköveimmel
súlytalan ércboltjaitok alatt,
idők hűs üvegmozaikján.

Lassan, boldogan
elhalkul dalom.
Színültig hordtam
fénylő lelkek magtárát,
csillagcsűrök lépcsős hegyeit.
Lenn és fenn egymásban
tündökölnek, az aratók hazatértek.
Egymásban szunnyad ma férfi s nő,
alkony s hajnalég,
méhben az aranygabonacsírák:
mézsugarú béke honol
égi s földi vizeken.

Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre.
Ez egy másik világ lehetősége, más együttállások
élvezete a finom barbárok által.
Barbárság! – gyűjtőneve férfinak, nőnek,
cirkuszig hurcolt betanított medvének, kismajomnak.
Soha nem akartam szobám rejtekéből egy ennyire
hibátlanul megmunkált, arányos világba látni.
Érzékszerveimről lemondva, bárcsak egy sötét verem
mélységes mélyén feküdhetnék, csordultig telve,
szánalmam és képtelenségem börtönébe zártan.
De ez már nem lesz. Hanem mindig más lesz majd.
Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre, kínról kínra
tudásom halálra ítélt fölöslegeivel.

Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?

Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.

Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,

és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –

Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?

a szürkület meredek sziklafalként
emelkedik a táj fölé

a madarak csicsergése elhalkul egy balladai
homályban

s pókhálók szitaként szűrik meg az utolsó
előtti napfényeket – bennük legyek vannak megrekedve
ahogy bennünk az egymástól lopott szavak
mint összenőtt szemöldökök

a távolban elvétve még őzek rohangálnak
vágtatnak a káosz elől
ekkor ők a panoráma anyajegyei
előrevetítik a meztelen éjszakát

ég és föld kapcsolata egyre intenzívebb
az egész közöttük zajlik – innét nem térhetek vissza

itt lenni olyan mint egy meredek fal üregében kuporogni
homokszemcséket számlálva

Íme, a pohár keserű tea, amit innom kell –
az asztalhoz ülve reggeli közben megszólalnak a szirénák.

Február első hétfője van. Nem írnám fel magamtól a naptárba,
vagy naplóba.
Az égve felejtett lámpát, a maradékok közül a kisült szíveket nézem.

A próbának vége!  Ezt vajon ki mondja be, milyen arcú
és ruhájú férfi? Vajon már átöltözött a villámháborúhoz?
Régóta nem mozdul itt semmi, a csótányokat is szétfeszítette a hideggél.

Figyelem, a próbának vége! Ismétli el a felhőbe takarózott férfi.
Ezután mi következik?
Az idő szétszálazása?

Később, már a nyílt utcán látom, hogy egy feslett paplanból
mégis nekiiramodik valami élet.

képek: Carol Milne