Reggelente azt játszom,
hogy kényelmes ruhákat varrok
a kövér plüssfiguráknak.
Biztosan szorítja őket
a nadrág és a póló.
Én tudom milyen óriásként
törpék ruháját viselni,
pedig nem is vagyok óriás.
Az én nadrágom is nagyon szorít,
már a kezdetektől kicsi rám.
Talán ha a zsebeit teletömhetném
kis héliumos lufikkal,
könnyebb lenne hordani.
Nem mondtam el senkinek,
de Anya így is rájött.
Ő mindent tud.
Azt is, hogy túl sokat eszem,
és hogy a legtöbb ruha a boltban
nem jó rám.
Még akkor sem, ha azt mondom:
ez már tényleg kényelmes.
 
Anya haragudott kicsit,
hogy hazudtam.
Én is haragudtam kicsit,
mert nem szeretek hazudni.
De ha nem elég jó az, ami van,
akkor muszáj.

Illusztréciók: May von Krogh szobrai

másodosztály
 
hiányzol –
ahogy a rabbá tett halászok
mérföldekre a tengertől is bálnaéneket
és hullámmorajlást hallanak.
 
előjegyzem magam a porzó
napok utáni esőre. késik, mint amikor
éjjel megyek nagyapám után a létrán.
sose érünk fel, pedig ott van.
sárgán bújkál a rácsok mögött.
elmentél, ez is egyfajta terményjáradék.
kegyelemhántás.
 
hátvéd vagyok, tudom a dolgom,
térdeimen a bőr fogyatkozik.
olyan mélyen, mintha nem lenne kint.
beköltözöm a szenvedélyeimbe,
így talál rám a lábatört délután.
kilakoltat egy-egy pillanat.
 
sóval hintett, bronzbarna testek a parton.
elkent horizont, hajókürt árnyékol,
ernyők nádasa súgja meg:
egyszer vissza kell térni.
 
paplanba fonottan riadok. félidő van.

totem
 
(1)
 
mit is mondtál? búvár voltam
csak voltál? a stressz, na igen
később a lakásán
gabalyodnak egymásba.
 
a gumikerékben homok,
benne két gyerek.
oázist kaparnak anyának, tudod
ő állandóan szomjas
nem alszik, számol:
leveleket a muskátlin, repedéseket.
 
idomítja a takarót, ázott ingujjait
 
itt belül mind ismerik a tapintásom,
egyedül a vízhordók horzsolják fel:
a térdük, a szemeik.
 
(szekértáborrá hízlalják sóhajtásait)
 
engem lassan sirassatok el,
a párnahuzatot minél gyakrabban.
cseréld le a gyűrődéseket,
tenyerem, mélytengered is.
 
(2)
 
a derekad függőkert, lehet mondtam már,
de tetszik ez a szoknya.
nem érted? keszonbeteg leszek,
ahogy a hangod más nevetése
belőlem kioldja.
 
ingó cseppkövek, nékem barlang e táj
és te vagy az égbolt, a szénporos kikelet.
 
a gyerekek tegnap az összes poharat
hozzávágták a csempéhez.

Ilyen, mikor a fogaskerekek forognak,
nagy zajjal egymásba akadnak
és nem haladnak.

És csak forog-forog a motor,
és le-letörik a fogból,
megszorul, leáll.

Bennem is dübörög a gyár,
gyárthatnám, mint egy batár
a szókat, a mondatot.

És ölném selejtbe mind
kiöntvén vas öntőformáit
a nagy szavaknak itt.

És látom, hogy akad a vas,
ahogy kitörnek a fogak,
nem haladt sokat.

Szemed izzó zománc,
ajkadon asszonánc,
nyelveden románc.

A hajnal lágyan int,
jöjj el majd megint,
Vasárnyú múzsa, te!

Kép: Kazuhiko Nakamura

tapintásos vizsgálat

krumplibogarak. sárga peték.
a levelek hátulján gallyakkal nyomom össze.
lepiszkálom a hemzsegő lárvákat is,
két bot közt fröccsen az undor.

pókok nyüzsögnek. ahogy a sok apró
nyolclábú  beteríti a szálakat a hálón,
úgy terítik be tudatomat is
a peték meg a fészkek.

ovarium ciszta, kiterjedt gyulladás.
a baloldali tömlőt eltávolítják.

meztelen csigák, nyálkás,
közszemlére bocsátott testek
jutnak eszembe, miközben
nyolc ember nézi azt a szervemet,
aminek csak latinul tudom elfogadható nevét.

sószóró van náluk. a csiga vagyok én.

látogatók
 
apám másoknak tervez otthonokat.
nővérem otthonokat közvetít.
anyám otthont teremt.

itt idegenek.

arany virágszálam.

öregapámra gondolok.
így nevezett,
mikor utoljára hozzám beszélt.

szirmaimból szellőztettem az elfekvő szagát.

vendég voltam akkor a rothadásban.

most bennem vannak a vendégek.
vándorszövetek. túl a rendeltetés helyén.

Képek: Michael Reedy

Tandori Dezsőnek

Kígyózik az utcakő,
Város zaját dünnyögő.
Félkörben a Vár alatt
Tabán szőnyege szalad.

Nyáron zöld színben hever
Télen mérges színt kever.
Tavasz lélegezteti,
Őszi hideg befedi.

Lépcső metszi kétfelé:
Kitaposott az éle.
Apadt égről hajol rá
A jegenyék szegélye.

Nincsen sok járókelő,
Hullámzó, emelkedő.
Rekedt szelet morzsoló,
Sötétbe ereszkedő.

Csak ő! A rézsűbe
Sírkertet telepítő!
Napsütötte fű alatt
Verebeknek temető.

Itt feküszik mindahány
Ki szíve táját érte.
Négy égtáj keresztjében
Az öröklétnek fészke.

Éhes voltam,
azt mondta gyorsan hoz nekem reggelit.
Aztán az ablakban elindult a többi vonat,
a fák hirtelen sétálni kezdtek,
elhaladt mellettem a vasútállomás.

Le akarok szállni.
De nem tudom, hogy kell csinálni,
és azt sem, hogy mikor szabad.
Egyedül láthatatlan vagyok
a koszos ülésekben.

Egy hang azt mondta:
a vonaton elhagyott értékekért
nem vállalnak felelősséget.
Én nem tudom mi az a felelősség,
de elhagytam az anyukám.

Sírok.
A sálját szorítom.
Már nem vagyok éhes.
Ha visszajön,
nem is leszek többé.

képek: Yuta Onoda

Yuta Onoda