Fura kis driád
villózott nevesincs pillámról
nevesincs pilládra az éjjel.
Suttogott: ég a föld,
nap a hold, tűz a víz!
Azzal huss – vitt téged,
csillámló légáramlatot
ősidők soktükrű légcsarnokán
egész a délkeleti óceánig.
Hát már végképp nem
tudom, hova te, merre én.
Hisz még most is itt őrzöm
várakozó árnyad,
s te az enyém
saját álmomban,
perzselő sziklatetőmön,
távoli horizontra hullt
gyökérernyőd alatt?
Vagy valójában én is ott állok,
azúrra feszítettség időtlen fája,
s te tűzlombom bágyasztó árnyán
pihenteted égbogas szárnyaid?
De a legkedvesebb
ez az imént született fényszilánk,
ez az aprócska megmaradt driád.
Hogy ebben az egyre mélyülő,
zuhanó éjben ugyanaz
a titkos fénytörés álma őriz
téged és engem,
letűnt s épp születő égboltok,
halpikkelyfényű kontinensek
sárkányvér nászéjszakáit,
gyöngyházban villózó,
messzi-messzi hajnalok
magára hunyt tekintetét,
Socotra suttogó sárkányfáit.

A szenvedély, mondod. Hogy otthagyok
egy hajszálat a párnádon, a lélegzetemet
a virágok között, hogy aláhúzok egy mondatot,
amit csak húsz év múlva olvashatsz el…

Pedig csak elejtettelek. És most sóvárogva,
irigyen megjelöllek a nevemmel. Egyetlen hajszállal,
egy verssorral vagy a lélegzetemmel.
Hogy nekem élj, de sohasem énvelem.

Sylvia és Virginia

Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.

Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.

Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”

A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.

Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.

Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal?  Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.

egy ponton
a fa kérgébe meredsz.

magadat látod,
ahogy a kéreg nézi lényegét.

de bárhová látsz,
Te vagy:
 
az az út ott, a léptek,
az emberek –

a rajtuk szorongó Isten,

a számlálva szemlélt halandóság.

       a Nap vagy
– de még nem tudod –

csak azt, 
ahogy most beleroppansz
magad-mételyező árnyékába
 – mint faág a vaskos hó horderejébe –

   amikor lehuppan a lét súlya 

   az eredet-erezeten
– mint Kezdet sötétségén az Ige:
         „Legyen Világosság!” –

benned is végighasad
egy sugarát épp vajúdó fénynyaláb.

(kép: Paul Trillo)

(Ország Lili képei adventben)

idén nincsenek karácsonyi 
mondatok: egy másik történet 
akusztikus terébe 
kitagadott részletek.

mintha többet tudna, 
mint bármely gyóntatófülke,
a dobüreg sziklába vájt 
üres betleheme:

a csonttanon túl 
is feloldozza a testet.

ami az egyik fülön be, 
s ki a másikon,
túl van két labirintuson.