Címke: vers

Lassú kereszt

Bennem a létra, anya, tudod, melyik,
a hátamban, nézd, beültettük a hús alá,
ha kihúzom magam, látszanak a szárak,
a vállaimon sátrakká feszül a bőr.
A vállak sátrai, így hívom őket, pedig
ki nem állhatom a birtokos szerkezeteket,
önzők, mint a gazda, aki bekeríti házát,
most már tudom, hogy igazad volt
a kerítéssel kapcsolatban. A gerinced
vagyok, így mutatkozik be, de szerintem
inkább hiányzó bordám, önmagát állítja,
mint egy kordon, kijelöli a részt, ami
nem az enyém többé a mozdulataimban.
A létra lassú kereszt, anya, estére megnő
bennem, nézd, megfeszülök rajta, mint akik
karót nyeltek, bárcsak fölmászhatnék,
mondom, a bordák törött fokain, hogy
miután fölértem hozzád, elhajítsam.

 

sam3

Charles Bukowski : A szerencsések

beragadva az esőben a pályán, 18.15 du.,

ezek a szerencsések, ezek a

kötelességtudó alkalmazottak, a legtöbbjük rádiója úgy üvölt,

ahogy tud, ahogy próbál nem emlékezni vagy gondolkodni.

 

ez a mi új civilizációnk: ahogy az ember

egyszer fákon és barlangokban lakott, úgy lakik most

az autójában és autópályákon

 

a helyi hírek ismétlődnek újra és újra, amíg

egyesből kettesbe váltunk, majd vissza az egyesbe.

 

egy szerencsétlen lerobbant elől a gyors sávban, felhúzott

kapucni, az autópálya-korlátra támaszkodik,

újságpapír a feje felett az esőben.

 

a többi autó utat tör magának az autó körül, kiállnak

a másik sávba, szembe az autókkal, eldöntve, elzárják az utat.

 

a jobboldali sávban a vezetőt követi egy

rendőrautó villogó kék és piros fényekkel – bár biztos

nem gyorshajtásért

 

hirtelen leszakad az ég, mindent elmos és az összes autó

megáll és

 

még felhúzott ablakkal is érzem, hogy valaki kuplungja

leég.

 

bárhogy is, remélem nem az enyém

 

a vízfal kicsit megnyílik és mi visszaváltunk egyes

sebességbe, az otthon

még mindig messze van, amíg memorizálom

az előttem lévő kocsi sziluettjét és a formáját a

 

vezető fejének vagy

amit

látok belőle a fejtámla felett, amíg

lökhárítóján a matrica az kérdezi tőlem

MEGÖLELTED MA MÁR A GYEREKEDET?

 

hirtelen vágyam van, hogy üvöltsek

ahogy egy másik vízfal leszakad és a

férfi a rádióban bejelenti, hogy 70 százalék lesz

az esélye a holnapi esti esőzéseknek.

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom

 

Margó

Egymás árnyékában fürdünk.
A zsugorodás
emberátszövődés.

A különálló darabkák
hússzirmokba szorulnak.
Átlüktetnek az indulatok.

A fátyol dallama ismerős,
a köztes barázdák összetartanak
az emberközi sötétségben.

Az ék alakú szivárvány
kifeszül, nyitva tart.
A szövetségünk repedés.

Opálos vagyok, páraoltár.
Sormintám vagy.
Felfeslett a távolságod bélése.

deszka_0262

fotók: Nagy Károly Zsolt

Középkori japán költőnők versei


Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből 4.

 

Koóikimi

 Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; ősz, 1147.)

Az ünnep hírvivője, aki elküldte ünnepi nadrágját festésre, megsürgette, mikor készül már el a ruhája, mire ezzel a verssel válaszolt:

a trónörökös herceg hivatalnoknője, Szakon

Hamarább! – mondod,

s felolvasztom, festem én,

ám az égszínkék

festék, mint hegyi forrás,

újra és újra befagy.

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; gratulációk, 1201.)

Amikor Aszamicu nagytanácsos alacsony rangú nemes volt, titokban meglátogatta a trónörökös herceg hivatalnoknőjét, Szakont, majd így szólt: – Nem kívánok hajnalban hazamenni. Erre a hölgy a következő verssel felelt:

Mint az a kőhíd[1],

éjjel kötött frigyünk sem

épülhetne fel.

Szégyen a virradat, mint

Kazuraki rémének.

Fittlerhet

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 784.)

A hetedik hónap hetedik napjának éjjelén Aszamicu nagytanácsos beszélgetett vele, másnap pedig azt híresztelték, hogy együtt vannak. Erre ezt a verset küldte a férfinak:

                                                                                     Koóikimi

Szövőleányra[2]

bízhattam – azt gondoltam –

szerelmem sorsát,

most mégis épp ez éjjel

kelt hírem temiattad.

 Fittler Áron fordítása

[1]A vers egy legendán alapul. En no Gjódzsa (a hegyi szerzetesség megalapítója) megparancsolta a mai Nara megyében lévő Kazuraki- és Josino-hegyek szellemének, Hitokotonusinak, hogy a két hegy közé építsenek egy kőhidat, ám Hitokotonusi, mivel rondasága miatt szégyellt nappal mutatkozni, csak éjjel dolgozott a hídon, így sosem épült fel.

[2]Két csillag, a szövőlány és a pásztorfiú románcának Ázsia-szerte ismert legendáján alapul. A szövőlány (Vega) és a pásztorfiú (Altair), mivel munkájuk helyett egymással enyelegtek, büntetésül csak egy évben egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak egymással, átkelve a Tejúton. Ez a legenda a klasszikus japán szerelmes versekben rendszeresen visszatérő motívum, gyakran hasonlítja a költő a találkozni nem tudó szerelmesek, vagy a kedvese által elhanyagolt hölgy bánatát a két szerelmes csillag sorsához, illetve jelen vershez hasonlóan nem egyszer a szerelem beköszöntét remélik ettől az estétől.

Ralph Waldo Emerson: Napok  

Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.

 

Kőszeghy Anna fordítása

Forrás / Átokkalendárium

Forrás

(1)

Csapot nyitsz, mégis a szádból indul a sugár.
Bal szemed lehunyod, hideg; forró vizet
kacsintasz a jobbal. Váltasz megint.
Fagypontig préseled szemhéjadat. 
A csorgás nyomában görbe 
jég. Átlátszó nyelv, eltöröd.

(2)

Térdelsz, ujjaid hokiznak. Egymásnak 
adják második nyelved szilánkjait. 
A sarokba pöckölik őket.

(3)

Vizes nők érkeznek. Egyikük 
kábelt présel az orrodba, mint 
egy konnektorba. Bekapcsolja 
a hajszárítót. „Agyamból nyered
a villanyáramot, anya?” Ezt kérdezed.
A zúgástól nem hallod a választ.
Megint csapot nyitsz, két szemed csukva.
Azt mondod, langyos az este.

Átokkalendárium

(1)

Havazik és a vasúti töltés kövei,
mint a resztelt máj, ha sózzák.
Kezdd el enni az állomást.
Két-három fogad is törjön ki,
mire elhajt onnan egy vonat.
Étvágyad gyengébb, mint a zaj.
Visszamerészkedsz. Nyelved
nyúlik és ereszkedik. Talán
hogy felvegye, dajkálhassa
a kihullottakat. De fordul
inkább, apró tenyérként a tarkódra
csap. Úgy tűnik, nyálas intés
a vége, ki kell emelni az agyat a
fejből, a gondolatok szabadon
pattogjanak. Száraz koponyán,
pőre csonton guruljanak. Kicsi fagolyók,
narancsra festve. Megannyi nap.

 

10255047_704615199596329_489154198_n

(a képek a szerző alkotásai)