A KASTÉLY VENDÉGE
(Im Schlosse mit dem roten Zinken…)
Lorisé
Kastélyvendég, sok piros ágat
vinnék át este boldogan.
Zsarát az ablak, függöny bágyad,
s intnek enyéim: hószín vágyak
a palota lángjaiban.
Nézzem végig a hallok hosszát
eltökélten s mély kertekig,
amint a tartományt takarják.
Tavacskákon asszony-mosoly, lágy,
s a rét pávája kérkedik.
Botár Attila fordítása
„a lenyomat bemélyedés vagy kidomborodás
amelyet egy test felszínre gyakorolt nyomása hoz létre”
Patrick Modiano
„általában minden ábrázolat, amelyet nyomással
állítanak elő, s amely a nyomott tárgynak
képét állítja elénk. Megkülönböztetünk
sík felületű lenyomatokat, például
a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszészetnél
és relief lenyomatokat, amelyek mélyítve
vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan
tárgyakról, melyek nem elég vékonyak
hogy formáik ellentétes oldalon átverődjenek
csak negatív képet lehet nyernünk
ezért ezeket legtöbbnyire csak matricáknak vehetjük”
mellkasba nyomódó arclenyomat
kőfejtőben hagyott kis kalapács
elzáródott szívbillentyű
időnként kihagyó szívverés
orvosi vizitnél magas vérnyomás
anyaméhben hagyott feszítőfogó
összekarcolódott lenyomat
összegyűrődött fénykép
és egy fényképezőgép
elkülönböződés
elválás két puszi vagy kézfogás
hiánytalan lista a hiányzók névsorával
eldobott ruhadarabok
a földön és a föld alatt
kinyújtott kar kicsit reszkető
túlsúly és korai jelei az öregedésnek
sminkkészlet a táska mélyén
púder és pamacsok
szétfeszített lábujjak között vattacsomók
az emberben védett üregrendszer
ütemesen kiürített belek
lemosott arc és tiszta kezek
belső bordaközi izmok
barlangban elejtett zseblámpa
kocsmában utolsó korty keserű ital
kéregető véget nem érő kántálása
ahogy előre hajol a buszon
az uszodában ahogy belecsobban
a teste a húszfokos sós vízbe
ahogy meggyújtja a cigarettát másnak
ahogy sálgalléros pulóverét leveti
ahogy apja rákban vagy cukorbajban meghal
ennyi marad meg belőle:
lenyomat vagy még az sem, csak egy matrica
illusztráció: Eliza Bennett
“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.
“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.
S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”
És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.
És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?
Havasi Attila fordítása
minden mozdulat; egyensúlyvesztés.
törekvés a káosz felé: lényegtelen.
maroknyi hamuból a szénvegyület
követhetetlenül mássá állt össze.
lehetsz akármi. – neked mozdulatlan minden.
újbóli rácsodálkozás a születés előtti térre;
nincs. – csupán önámítás, amit a szív szimulált. –
körbeölel téged a semmi világtalan geometriája.
hát így végzem én is és minden egyes élő.
hiányunkat csak a csendülő szőrszálak
jelzik majd a szélben. alig hallható frekvencián.
egy ismeretlen szó lesz a menedékünk.
–
addig is sötétlő torkomból hívlak elő újra nagyi, – ne félj. –
ahogy a sejtjeiden átsejlik a megnyugvás,
színtelen tisztaságú lesz és pillanthatatlan minden;
tükörképe egy másik tükör felszínének.
fotó: Elle Hanley
És megindulnak a tavasz mélyzöld lavinái,
nyíló szirmainak robajával
maga alá temet.
Szavaink elhullajtott agancsok,
bámulunk a parti füzesre,
vándorként cipeli a roskatag eget.
Ma ismét ugyanarról nem beszélünk.
Átrohan rajtunk széles rétjeivel a táj,
hallgatásunk az aljnövényzet tajtékja.
A szürkületen túl érzem a folyó kanyarulatának illatát,
a gímszarvast, miként bőgésével veszít súlyából.
A befőttesüvegnyi szarvasbogár ropogását,
ahogy elmozdul az árnyék.
És te mégis
erdők látomásaként illansz el
a vékony lakk réteg alatt.
Én meg csak állok
rendezett sorokban, velem búsong a sás
öröklött zárvatermő hajlamán.
képek: Brin Levinson
I.
Csitt, kicsi, tente,
a szemedet hunyd le,
ne nézz a tükörbe.
Csitt, kicsi, aludjál,
tolldunyhába bebújjál,
lúdvérc, másnak sikongjál.
Álmodj, drágám, szépeket,
baj nem érhet tégedet,
ne hallgasd a lépteket.
II.
Őszi éjben
izzik a szeme boga,
izzik a szeme boga,
kajánul.
Fagyos hóban
koppan a lába nyoma,
koppan a lába nyoma,
mögötted.
Rekedt szélben
csattan a nyelve, foga,
csattan a nyelve, foga,
nyakadon.
III.
Lehunyja kék szemét az ég,
alvást tettet a ház,
sokszemű szörny a világ,
vigyázz magadra, kis Balázs.
A ködben fejetlen árnyék
megpaskolja lovát,
a sírdogálás mit sem ér,
vigyázz magadra, kis Balázs.
Csöndbe borult már az utca,
csak a szél suttog imát,
szipogásod meg ne hallja,
vigyázz magadra, kis Balázs.
Kinyitja száz szemét az éj,
éhesen nyerít az árny,
a reggel oly messze még,
vigyázz magadra, kis Balázs.
IV.
Alszik a szív, de nem alszik
a szívben az aggodalom.
Álmomban pókháló tövében
jártam, fent a falon.
Vak voltam, a fülemmel láttam,
mint eszi kölykét az egér,
hogyan hajladoz az ág,
minden élő meghúzta magát,
s egy árnyék nyújtózott felém.
Éber szívem az éj szavának ritmusára vert,
szárnyra kapva, sikoltva suhantam el,
hangom mégis némán rezonált a légben,
máig attól félek, hogy sosem ébredtem fel.
