Anyádnak virágszálat
szerelmednek csokrot
maradjon holtaknak is virágból.

De a parkban tegnap
baljós neve „Prospect”[1]
füvet nyírtak s a traktor
könnyed fordulattal a sarkon
a kertnyi boglárkát letarolta

naponta látogattam e szögletet
lepkék közt egy ember
csodáltam a virágszín napot
szemtől szívig labdázó
boldogan ingó fejecskéket
s kislányos lebbenésük a széllel
sugdostunk egymásnak
igazán kedvesem lettek
éreztem létükkel szeretnek.

Láttam a gép nemcsak nyírja de
precízen bedarálja őket
nem hagyott egyetlen szárat
arcukból keveset.
Kérdem „Távlataink” gondnokságát
lánctalpon a földkerekség felett törtető
homo sapienst a „bölcset”
mi jut sírjára a tenger boglárkának
emberfejek vagy lábak?

Ha a virágot mind lekaszáltad.

[1] Prospect (ang.): „Távlat” (?) „Kilátás”(?) Lehetőség (?) Látvány (?)

Nehéz ez a bolygó a halottaktól.
Gyerekek és öregek. Anyák és katonák.
Összetörve és kisimítva. Egymásra fektetve,
vagy egymásra dobálva. Hiszen tolvaj mindegyik.
Ezért kell őket koporsókba zárni. Felcímkézni,
elkerített helyen, árkokban vagy temetőkben tartani.
Hiszen vesztesek mind, szégyent hoztak önmagukra,
engedelmesen, szó nélkül tűrték, hogy meghaljanak.
Én ezen az elátkozott és veszedelmes bolygón
regényhősök lánya vagyok. Nem tudok veszteni,
nem tudok meghalni, minden nap újjászületek –
hiszen csak olvasok: sorról sorra lépkedek.

az én világom most egy mező, amit főút szel ketté,
kertemben eprek nőnek,
a földet én tettem kertté,
a kert végében őzek.

az én világom most magány, amit pénzzé próbálok tenni.
lassabban barnul északon a lábam,
fehéren lóbálom, nem történik semmi,
nyakig merülök a mosogatótálban.

az én világom most egy más nyelv, amit érteni akarok,
a  szavak közt távolság feszül,
nevetésben, csöndben a fordítások szabadok,
magyarázni nem sikerül.

az én világom most a hiány, mert most történik minden
otthon fullasztó nyár van,  az évszázad bulija,
„bezzeg mikor vagyok, semmi sincsen…”
egyszer sem ugrottam még fürdőbugyiba.

az én világom most folyton a válság,
mindenhol menekültek,
elmondom, hogy mások is lássák:
„mind csak jövőt akarunk a gyerekünknek”.

az én világom most az időtálló próba,
darabok leszek, vagy végre egész
hogyan vágytam a valóra,
pedig ami most van, az mind elenyész.

az én világom most egy szoba, ugyanúgy négy fallal.
otthon sem írnám másképp,
itt sem lesz torta krémhabbal,
az indulópont ugyanaz, a többi ködös tájkép.

az én világom most megszeppent őzek látják
ahogy reggel öltözöm, este fekszem,
hogy érthetnék az ember magányát,
ha az nincsen, csak kelesztem?

kép: Sam Wolfe Connelly

Alkonyatkor elenyésző tornyok,
fehér tornácok, romos boltívek,
a megsemmisülés és a tenger közt
fehéren villámló madarak.

Köveit kéz nem érintette. Ki mászna meg
egy sziklaszirtet az Égei-tengeren?

Csak néha bukkan fel, mikor az utazástól kábán,
éhesen, a kezedben szorongatott langyos üdítővel
megkérdezed: miért velem történik ez?

A szerelem városa. Elérhetetlen,
de csonkán is milyen tökéletes.

Dermedt arcán csillogtak a szürke borosták. Elrévedt
szemei a rémület súlyát egyensúlyozták. Körültekintett az
üres utcán, majd sötét hallgatás környekezte meg. Egyik
lábnyom a másik után. Ónos esővel fedett hó ropogott a talpa alatt.

Az utcai lámpa fényei elvakították ernyedt retináit.
Bekanyarodott egy sötét mellékutcába, utána balra
fordult, rá a körútra.
Visszanézett a hídfő irányába. Elcsépelt
puffanásnak hallott minden halkan hulló hópelyhet.

Sötét pillanat a hídon, odaosonok hozzá. Az ijedségtől
éles fájdalom szúr a tarkóján. Rám tekint, szemei
hirtelen kitisztulnak. Egy óriást lát gyufásdobozban. De
én azt gondoltam, ő az óriás.

Szánakozva megközelítem. Ám kabátja már
kivehetetlenül beleolvadt a fekete háttérbe. Tompa
puffanással zuhant a hídlábra a pap.

képek: Brin Levinson