keresztül

Ezen a legyengülő napsütésen,
mint vékonyodó jégen februárban,
ezen a talpam alá húzott fakó
fénynyalábon jöttem egész idáig.
Magam sem tudom honnan.
Amikor elindultam, még nem volt
kora őszi február, sem vékonyodás
sem halványodás. Masszív aszfaltszín
darab volt a környezet. Az emberek
lépéseiből enyhe szél vált ki és
talpam alá csusszant a kivilágosodó
járda és a szeptember. Amióta
megérkeztem lassul a szél, szürkébe
halványodik és a tekintetek
kockakövévé kövül ez a palló.

48 km

Te is álmodtál.

Azt mondtad közös
tandemen tekertünk.
Valami bohóc bringán.

Te elöl. Én hátul
diktáltam az ütemet
és negyvennyolc
kilométer után meghaltunk.

Két halott szempár nézi
azóta is egymást
nap mint nap,
és ez a halál nem látja
a kilométer-
táblákat.

képek: Paul Trillo

mind a lányok

benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hogy pupillád a fázás
már halkan megjelölte –
a súly a felkelő napban
a súlyos törékenység.
benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hosszú
gyászruhában jársz majd
elfelednek rendre
unokás vének
épp június lesz
és szoknyára vetkeznek
mind a lányok
aki nem –
vágyai szerint
az a legpucérabb
és a szemérem
csontig
kitakarja
ernyedő
mélyét
 
törött kertekben

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
a víz csattogott
vetette meddő magvait széjjel
üres volt a szájunk
és súlyok az ürességben
átkelni kiért
maradni kinek
mint hálóba cet
mint belek a késbe
viharhoz simult a tölgy
vergődőtt
és élvezte csikorgó-ruganyos testét
és bevégződtek
mind a kertek
vak és csonkos
a levegő
megfeküdte mellünk –
akár lisztjét a kő
 
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
megnyíltak a kutyák
törött kertekben kéjjel
csak árnyakat
hordott a folyó
s a marton
árnyak hullottak
zománcos dögökre
a falu felől
bunkókkal jöttek
tiltott nászunkat
széjjelverni
megrongálni szájunk
tagolatlan húsát
szakajtani
kérgetlen
nyelvünk

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
széjjelverték fejünk
eső mosta
meddő nyirkaink mélybe
üres volt a rév
mi súlyok az ürességben
kutyák fúrták
orruk ázott pernyébe
bevégződtek
mind a kertek
te molnárleány voltál
s marhacsősz csak én
tagolatlan szájunk
bunkók
kutyák az éjben –
holt kelevény

kép: Vasilis Avramidis

A bácsi, aki becsöngetett,
nem kérdezte, ki van itthon.
Csak átsuhant. A kertkaput
becsapta maga után.
Azóta se láttam.

Néha arra ébredek,
hogy idegenek gereblyéznek bennem.
Dióhéjakat szórnak.
Gödröt ásnak.
Piros foltokat hagynak a vállamon.

fotók: Slevin Aaron

Az ápolónőd bőre fehér,
átlátszódnak rajta az erek,
mint a filmekben szereplő bombák piros és kék drótjai.

Azt mondja, ad neked egy kezet, amit szoríthatsz,
ha fáj az oltás,
és én megkérdezem, beletehetem-e majd a számba,
zsebbe, tóba,
lerághatom-e a körmeit.

De nem válaszol. Ad egy vattát,
szorítsd a sebre,
mint felhőt a napra a szél.

Majd a szüleidhez lép,
anyád arca már olyan ráncos,
mint a tányér szélére ragasztott rágók.

Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi.
A rendelőben nincsenek lámpaburák.
Minden villanykörte olyan csupasz,
mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.

kép: Masaad Amoodi

a diófa felső ágán dobbantok
pernyék súlytalanságával taszítom el
magamat a párkánytól.
Föléje emelkedem a városnak,
verőfénytelen, sziporkát
nem szóró nappala fölé, s kioltom.
Ami marad, az a szél-kavarta hulladék
néma inerciája, ringlispílje,
miként térfogat hízik térfogatba –
s hiányképződményét pótolja.
Akár a kötőszövetesedés,
úgy zsugorodik, és mégis nő;
az anyagok másképp hasonulnak
egymáshoz – önmagukhoz.
Álomvesztetten, pizsamásan
csoszogok az ablakhoz, üvegén
jégvirágok közt sarki róka,
elolvad, ha rálehelek – rálehelek –,
ne lakjon bérmentve ott, hol
nincs helye, itt biztosan nincs;
helyére ráírok valamit az ujjammal,
amit majd akkor látni,
ha mézgás szememből ki-
dörzsölöm a maradék reggelt,
ha még mindig azt hiszem,
hogy a Sotheby’s-be kell mennem –
de mire felöltöztem már vasárnap van,
s hirtelen bosszús leszek minden
ablakra fagyott állatra.

kép: Francesca Woodman