Valaki a távolban felemeli a kezét.
A szél is arra fordul,
a nap is arra tűnik el,
a Gellért-hegy mögött,
amerre mutatnak a távolban
kinyújtott ujjak.
A kéz leengedésével pedig
a délutáni hőmérséklet is a Duna színeihez
vagy az egyre sötétedő éghez nehezül.

Leengedett kézzel. Megcseréli a lábát,
ahogy alattunk a víz lassan megindul.
Lassúvíz.
Nyári szél.
Épp, mint egy népdalban,
dúdolja, és összébb húzza a kabátját.

Épp, mint egy népdalban, dúdolom vele,
megfázni itt, egy hídon ülve.
Összébb húzom a kabátját.
Aztán esetleg valamelyik nap
mellettem ébredhetnének fel az arcvonásai.

kép: Deli Eszter  Kinga

Integető kezek

Mintha sosem lett volna otthonuk.
Férfiak, akik meglátták a falra festett bestiát,
felálltak asztaluktól, és nem tértek vissza.

Egész életükben hajóztak, és örökké bánták,
hogy magukra hagyták családjukat az ablakok kezdődő
és a küszöbök átléphetetlen szomorúságával.

Férfiak, akiket valaha megérintettek,
és a szerelem hasadéka kényszerített hallgatásra.
A szél karcsú, sós táncában ragyog az arcuk.

Felsöpört napfény a levont vitorlában,
férfimaszkok a fedélzeten. Hiába döntötték vízbe
honvágyuk sóoszlopát, emlékezni fognak.

A tenger volt szeretőjük, de ellökték maguktól.
Érkezésük felbolygatja a kikötőt,
melynek sérült fáira tűzik az integető kezeket.

Keresés

Már minden napfelkeltét láttam,
amit még nem láttam.

Már minden napfelkeltét láttam,
amit azelőtt soha nem láttam.

Valahol bizonyosan
rátalálni a napnyugtákra is.
 
Kudarc

Hasukat felfelé fordítva sodródtak
a bárkák az ösztönök korallzátonyára.

kép: David Burdeny: Mercators Projection, Antarctica, 2007

1.

A kert ma rettentő, csendes,
fogva tart valakit, verdes.
Felébredek és tapogatom
a rügyeket a kék sötétben.
 
Dereng a kert, a pára
ráfagy a rügyre, izzad.
Ilyen estéken vonulnak át
a Főtéren a kóborkutyák.
 
2.

Igen, a kert ma rettentő,
halott állatok kertje.
A felhő is néz, mintha volna
a lelke valakinek.
 
Északi korona, költemény,
halott állatok rokona.
Állatok vére, hamu, fény,
öregek föltámadása.
 
3.

(Galaktikus remete, korona,
ez itt már az északi félteke.)

Ahogy a szavak képekké formálódnak, és az írott nyelv helyét a digitális ikonok jelrendszere veszi át, a képek újra alkalmassá válnak az egyszeri jelenségek egyszeri jelölésére, és ezzel a világ sokféleségének visszaadására. Az írott szavakat megelőző képek idején minden jelenség a saját képét vetette árnyékul, mely egészen addig kísérte gazdáját, míg a szavak, közös nevet adva nekik, egymásra nem vetítették a bolygót és annak képét, a bolygót és annak árnyékát, végül a bolygót és az árnyékában keringő holdat. Ha tehát lehetséges, hogy egy hold mindig a bolygója árnyékában maradjon, akkor az a hold, mely kíváncsiságunk és vágyaink mólója, az írott szó eljövetele után már csak az árnyék árnya körül keringett, és végleg elszakadni látszott gazdájától. A digitális ikonok megjelenésével azonban a képek ismét közvetlenül a jelenségekhez kapcsolódnak. Lehetővé válik, hogy a bolygó más ikont kapjon, ha a megfáradtak az árnyékába vágynak, és mást, ha a holdjára, másik ikont, ha a bolygó holdja végül elhagyja az árnyékot, és másikat, ha végül elsötétíti a napot, és a néptelen szárazföldet visszafoglaló tengerekbe hull.   (A képen Jim Denevan land artja látható)