2001-ben Ugandában voltam,
egy viadukt építését vezettem.
Amikor készen lettünk a pillérekkel,
bennszülöttek kezdtek ott tanyát verni,
előre felosztották, ki hol fog lakni,
ha majd kész lesz az egész híd.
Erősen megijedtem, hogy mi lesz,
építési területen bármi történhet:
leeshet egy kalapács, agyonüt egy négert.
Ezért felhívtam a helyi rendőrprefektust,
hogy oszlassák fel a tömeget a híd lábánál.
Sokáig nem történt semmi, de hajnalban
megcsörrent a telefon, a rendőrség hívott,
hogy most jöjjek ki a viaduktomhoz.
Azonnal autóba ültem, de a bulldózerek,
három-négy is, elállták az utat.
Aztán már csak az emberek ordítását
hallottam, meg hörgést és halálsikolyt.
Akik nem tudtak a sötétben elfutni,
be lettek dózerolva – mintegy harmincan.
Még a viaduktot megépítettem,
de soha többé nem tértem vissza Afrikába.

(Illusztráció: Joel Barr: Surveyors)

Mindig menni akartál messzire,
most egy időkapszulában vagy,
ami nem enged még az utcára sem.
Az elrongyolódott zeneszámok
foglya vagy, csak az agyonhallgatott,
ki nem mondott szavak királya,
a fényesre koptatott hazugságoké.
Diszkólámpa a fejed, lábaid még járják,
tested még vonaglik, a zászló még áll,
feszül a basszusgitár. De minek?
Ha a rezgések mögött nincs akarat,
ha a négy fal és a feltépett padló
nem enged le a parkba sétálni.
Mindig messzire akartál menni,
de semmire sem jutottál.
Látod, romokban hever, amit
egykoron életnek hittél, de becsaptad.
Álltattad magad, jön még tavasz
meg jó idő, sörös kupák meg női mellek.
Kihullik a haj, a fog, percenként pereg az idő.
Veled egy hajóban nem utazik senki,
csak az elmúlás. Marad az ajtó bezárva.
Ki ezt írja, becsapta, mert maradni
tovább nem lehetett.

(Illusztráció: VApinx: Falling stars)

Szemrebbenés nélkül képes hazudni,
arcizmain nem látszik változás,
mély szarkalábak a szeme körül nem rebbennek,
szája sarkában a nyál nem csordul meg,
keze nem reszket, nem izzad,
csípője nem himbálódzik előre-hátra,
s hogyha lejjebb megyünk, se érzékelünk
semmilyen remegést vagy feszültséget,
talpán a zokni nem lesz nedves,
lábnyomot nem hagy a hóban,
nadrágja száraz, lelke vasalt,
fogait nem csikorgatja még éjjel sem,
álmában ászokat tart a kezében,
pedig csak jokerek azok,
beváltható bolondok,
amíg játszhat, létezik,
amíg hazudhat, él,
padláson kitömött vadkacsa,
holt lelkek és más kacat,
közöttük szívkirály a hazug,
huzatban gyertyaláng.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Vita Mamoriae)

Nagyanyám, néhai Szálkai Sára,
özvegy Nagy Gáborné,
született Kocsis Margit,
megtörölte a kezét,
rátámaszkodott a sparhelt
rúdjára és
azt kérdezte, mit csináltam.

Pirítósát megdörzsölte
az erős paprikával,
és elcsoszogott a heverőig,
aminek a sarkában
már besüppedt a szalma
jelölve nagyanyámnak
a helyét.

Azt találtam mondani neki,
hogy írtam,
ám őneki mondhatta az ember,
nem tudta elképzelni,
hogy lehet magunktól kitalálni,
s azt válaszolta, nem is én írtam,
csak kimásoltam.

Nagyanyámmal, néhai Szálkai Sárával
nem lehetett volna vitába szállni,
Kocsis Margittal sem,
özvegy Nagy Gábornéval,
aki a jó csirkepaprikást
hosszú lére főzte, és
beleaprította a kolompírt.

Otthonkája, barna kendője,
a csoszogás, a púp a hátán,
a vele töltött idő,
a sírás-szipogás,
ami miatt a Szálkai Sári
nevet adtuk neki,
vitán felül állt.

Nyersolajtankereken a toronyban
milyen élet folyt, az unalom
eluralta-e az olajos napokat,
Cape Townnál fordultatok-e
észak felé, mert a hajó nagyobb
volt annál, hogy  a Szuezi-csatornán
keresztül közelítsétek meg Rotterdamot,
volt-e rendes kimenő a fekete kontinensen,
vagy csak megérintettétek a fokföldi
ibolyákat, mikor fogod elárulni,
hány fekete nővel feküdtél össze
a toronyban, a hotelban, a bokorban,
hány társad volt, akik ugyanúgy
szenvedtek az unalomtól, és fényesre
sikálták az ultranagy nyersolajszállítót,
oda-vissza ezerszer a négyszáz méter hosszú,
hetven méter széles fedélzetet,
hatalmas méretekről beszélhetünk,
mennyi időbe tellett bejárni és felmosni,
a kéményt milyen színűre kellett festeni,
hova dobtátok az üres sörösdobozokat,
és mi lett a nagy afrikai dobbal, amit
a cape towni bazárban vettél, de túl
nagy volt, hogy Norvégiába hazacipeld,
mondd, hogy jelentkeztél a hajóra
a Perzsa-öbölben, melyik városban vettek fel,
hol nem lőttek rakétákkal rátok,
mit csináltál a szolgálatért kapott
tengernyi pénzzel, mind elittad, vagy
vettél belőle házat, feleséget, kocsit?
Túl sok a kérdés, azt mondod, nem szoktál
hozzá a kíváncsisághoz a szupertankereken,
nem vagy közlékeny, mindent úgy kell
harapófogóval kiszedni belőled,
a csend és az unalom megkérgesített,
mintha a tengeri sóval bevont test
tovább fennmaradna a többi test között,
mintha az alkohollal átitatott szervek
többé nem reagálnának az érzelmi ingadozásokra.
Kimondhatatlanul szeretsz. Rettenetesen szeretlek.
Berge Brioni, Berge Queen, Berge Emperor, Berge Septimus –
mind a Bergesen Hajótársaság tankerei , a hetvenes évek végén
a hét tenger legmocskosabb királynői..

borítókép:  AnthonyLucas

Eltávolodás 

Először csak a széleket nem hajtották be,
utána már a lepedőt sem terítették le.
Elteltek úgy napok, hogy nem ürítették ki
testüket, hanem hagyták beszáradni.
Kezüket összefonták, de külön-külön,
és nem számolták az ablak alatt elhúzó
sudár vitorlás hajókat, sem a perceket.
Először csak a széleket, majd a lepedőt sem.
Végül összekulcsolt kezeik is leszáradtak.
Végtelen fonállá zsugorodott bennük az élnivágyás.
Egymás iránt pedig egyáltalán semmi
vágyat nem éreztek – kényszerből,
kelletlenül nézték egymást,
már-már mániákusan,
anélkül, hogy egy érintés célba ért volna.
Hajók vonultak el, testes nagy tankerek:
Berge Brioni, Berge Queen, Thor 1., Thorswave.
Mind megfeneklettek az emlékezés zátonyán,
és nem tudták végül, hogyan fejezzék be,
hogyan menekítsék ki az elátkozott legénységet.

Utolsó októberi éjszaka

Ennél csak hidegebb lesz ezután.
Finom fagy vonja be majd az üres üvegeket.
Dér borítja be a facsontvázakat.
És a nagy sárga házhoz vezető járdán
nyálkás hártya keletkezik
falevélből, sárből, jégből.
Most még az utolsó októberi éjszaka,
szalonban számtalan vendég.
Sült szalonka, finom mandulalikőr,
málnás créme brulée a menün.
Kacagógerleleves, sós perec
és finom jazzbevonat.
Egy szőke nő ócska verseket olvas fel.
Tenyerek kacagnak, csapkodnak, elrepülnek.
Ma este szabad még a csók,
holnaptól fagyokra kell számítani.
Ma még utolsó októberi éjszaka,
holnaptól olyan november következik
hogy a nyelvünk a vasra fagy.

képek: Adam Tan