A SZIGET

Így vagy úgy,
de ugyanaz
a föld és
ugyanaz a forrás,
ugyanaz az ágy és
ugyanaz a kerengő.
Hol itt, hol ott
feltűnő-eltűnő titkos liget,
váratlan, nevezhetetlen,
magasban derengő.
Meridiánján sétáló zenitje,
zümmögő égiteste,
keringő szívkörök,
szitáló naptollak,
csobbanó holdevezők.
Árboc narválszarvú táncosa,
hajladozó elefántcsont leányok,
vibráló tajték, gyöngyház bozótos.
Rejtett hajlatra kiülő párlat,
mézesedő tenger.
Egy csillagkosárban ringó lélek
babaillatú, tropikus éghajlatai.

A TAJTÉK LÁNYA

A Szépség
nem időszerű,
nem fejlődőképes.
Nem vágyakozik,
nem üresedik.
Nem játszik rá,
nem adja el magát.
Nem szépeleg és
nem fontoskodik.
Sosem fél, de
mindig egész.
Nem kétkedik,
természete teremtő maga.
Nem ésszerű,
de egyedül értelmes.
Ragyog – mert ragyog.

képek: Rocío Montoya

Hommage à S. G.

Hogy élni tudjak, visszahangolnám magam, mint
gyerekkoromban a csellómat szoktam. Ha lenne
emlékem, hogy kell, a húrokat is kicserélném –
csak legalább a hangzásom ne lenne idegen

tőlem. Mert ez már nem én vagyok – voltam
hang is, akárcsak az a madár, aki a vállamon
ült, akivel együtt születtem és vele lettem
volna összehantolt – de a hangomra most már

nem felel visszhang – nem is könnyű neki erre
a némaságra. Így visszahangolni magam már
nincs hova – szerinted az is lehet, tényleg nincs,

akkor hangoljam magam máshoz – egy még
élő hangzáshoz. Ha a saját szívverésem már
elfeledtem – vagy talán soha nem is ismertem.

(kép forrása)

mottó:
Túl a Holdon,
túl a Végán
fordul Párkák
görbe tűje;
kalapál Hamvas zongorája,
csendül Hölderlin hegedűje.

SZEXTÁNS

Te,
aki meglelted az Éden geometriáját,
s egy higanyos tükörkép felezőjén
rám találtál.
TE,
aki útnak eredtél az első széllel,
lelked úgy dagadt,
ahogy az arafehér vitorlák.
ÉN
egyetlen boldogságom,
akiről sosem tudhatom,
merre kezdődsz,
merre végződöm
én.

AZ ÉN FÖLDEM

Az én földemen ének a szó,
s tánc minden mozdulat.
Se hamis hang,
se elvétett lépés.
Csak hullámfény tengerég.
Illat, ritmus, dallam.
Az én földem,
hol öröktől,
szüntelen élek,
érintetlen tündöklés,
ritmikus, örökös illanás.
S ártatlan magán csodálkozás
minden pillanat.
Az én földem valahány teremtése
ma  született isten.
Magban a rügy,
rügyben a  termés.
Szerelmes szemérem,
színről színre bomló határtalan.
Tükörfalait csak a tetszelgő idő képzelgi:
az én szívem, az én népem
tagadás, telhetetlenség
föl nem érheti soha.

kép: Maxwell Snow

„magamra drótozok egy cafat
hétfő reggeli felhőszakadást,
rajtam marad, amíg kitart
az a néhány ócska kábeldarab”
(Watch My Dying – Idomtalan)

most lekapcsoljuk a lámpákat,
behúzzuk a függönyöket és
a hasunk, tehát szépek vagyunk.
lefolyik rólunk minden, mint
viaszos lábú kutyákról a tócsák
vize, úgyhogy aggódni nem kell,
mert ezt a hétfőt lehámozzuk
magunkról, és le az összes többit is,
amikor kilépünk a folyosóra és nem
gondolunk többet a lámpára, csak a
cigaretták fényeire. a sercegés beszél
helyettünk, és ez már épp elég.
a túlóráknak helye nincs.
lélegzetünk visszatartjuk folyton,
mintha csuklanánk, pedig tudjuk,
senki sem emleget. ilyen apróságokon
nincs miért fennakadni, mint kutyák
ugatása az oszlopokra, mert
túlszaporodnak, kisajátítják
az idegeket, a gerincet,
a másodperceket, a csontokra
különös hangsúlyt fektetnek,
és a betemetés és kiásás
közötti időt adják csak vissza.
szóval most csak arra figyeljünk,
hogy amit nem zártunk kulcsra,
azt ne ejtsük le túl hirtelen,
csak kiszámított mozdulatokkal,
hogy fokozatosan vegye át
a levegő helyét a szobában,
a tüdőben, hogy nyugodtan
fekhessünk egymás mellé.
szorosan, lélegzetvisszatartva,
mozdulatlanul, szemlesütve
várjuk ki a napszakok változását,
nehogy véletlenül is megcsörrenjen
a lánc, mert akkor tudatosulna
bennünk, hogy cinkosok vagyunk
és azt végképp nem volna
kinek megbocsátani.

képek: Han-Cheng-Yeh

„Az ivásnak egy törvénye van:
bármikor, bárhol, bárhogyan.”
(Hamvas Béla)

aznap is száraz fehéret ittunk – szem előtt
tartva a hamvasi borfilozófiát –
könnyűvé tette a lelkedet
nevetve mondtad: átutazónak születtél
s mikor a sokadik pohár után
bennünk tanyát ütött a hallgatás
és hazaindultunk – te csaltál: s örökre el
azóta minden sarkon lecsap rám a csönd
arcomba gyűri a pincedohos levegőt
s éjszakánként ha kásásan vibrál a képernyő
újra élem azt a behegesedett álmot
tudom most is súgni próbálsz nekem
mintha együtt leltároznánk az emlékeket
pedig csak számon tartalak – ennyi az egész…

kép: Susanna Majuri

(1)

Hóna alatt kis csomaggal ébredt. Oldalán a felirat: „barázdafésű”. Zavartan nyúlt a fejét vakarni, de ujja krémbe fúrt. Elkapta a kezét, fölugrott, a fejtetőt gyengéd marokra fogta. Úgy érezte, nincsen koponyája. Semmi, csak krémes agy. A párna foltos lett. Féltette fejét, de hamar a tükörben vizsgálta meztelenségét, csodálta erős tartását. Megnyugodott. Agyáról kóbor cseppek futottak nyakára, újszülött gyíkok, mellszőrzetében pusztultak el. Kíváncsiság azért gyötörte, vajon mi tartja meg a furcsa, ritkán csöppenő szervet? Büszke csomónak látszott, amelyik voltaképp nem is döntött halmazállapotáról. Látszott viszont, hogy rajta múlik, és akkor ítél, amikor neki tetszik. Bűze nem volt. Talán ha gazdája lefeszegetné, szagot ereszt. Az élet ösztöne mégis erősebb. A kíváncsiság talán kiélhető úgy is, ha elolvassa a csomagra tűzött használati utasítást: „Velőző fésű. Agyának árkait a tompa tüskékkel állítsa be. Naponta kétszer fésülje. Hajszálak várhatók. Az árok gyér füvét adják. Igazítsa őket a fésű túloldalán a standard tüskézettel. Esemény előtt és után öblítse. Az agy haja lobogni készül. Kérjük, állítsa meg.”

(2)

Meglocsolta a virágokat. Az egyik tulipán olyan gyorsan nyílt ki, hogy azt hitte, fölötte biccenő fejére is éhes. Talán ráakaszkodik a szemgolyóra, aminek magányát fokozta, hogy egy pillanatra úgy tűnt, héj sem tartozik hozzá. De aztán becsukta. Lobogó aggyal látta magát az Üllői úton, amint a lucskos haját a szél dobálja. Elképzelte, ahogy egyre gyakrabban pattan az úton a koponya szilánkja. Hogy kiáramlik egy fej sötétje, és belevegyül a világ. Aztán rémülten látta, hogy elhervadtak a tulipánok. A cserépbe hullott néhány mérgező csepp agy. Reszketni kezdett, mi van, ha holnap melle se lesz, és bordáin valaki óvatos körömmel dobolni kezd?

(3)

Elaludt. Anyja érkezett, forró teát hozott, de véletlenül kilöttyintette. Az ébredezőnek viszont nem volt arca, hogy leforrázzák. „Szerencse – ahogy utóbb vallotta –, úgy éreztem akkor, elolvadok. De jól vagyok. Élményeim hasonlíthatatlanok. Minden reggel fésülködöm, sokat rajzolok, fogat mosok. Szerintem a bevitt táplálék közvetlenül alakul át bennem aggyá. Mellőzi gyomrom kerülőútjait. Csillogó érméket dobálnak hasamba, ha álmomban elővesznek, és vízzel töltenek. Ez kevés életet, annál több szépséget ad. Nincsenek bennem kövér vagy sovány halak.”

borítókép: Michael Reedy