Címke: vers

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )

Fényfüggöny

/Vámbéry Ármin megszokott ablaka mellett a Sevenben/

1.
Szemem a
véletlen
ablakához hajított
kő. Csörömpöl.
Nincs menekvés,
az élet törött hegyű,
kicsorbult élű
kés.
Ringatja,
egekig vallatja
koporsóm
a süppedő föld.
Bolyongok,
akár a megállapodott,
múló
égitestek.
A tudás feledtet,
Atyám,
nem akarok
a rabja lenni.

2.
Amrita Sher-Gil  I.

Utcámban
eltéved a fény,
a szél remegve
belékarol.

Amrita Sher-Gil II.

Középre állok.
Hitem fehér
galambként verdes,
elrepül.

3.
In memoriam

Üres gödör,
ne éld bele magad,
tekintettel az anyagra,
elszállok magamtól.
(Háziállat a halál,
finnyás macska,
inkább az egérre hajt,
mint a virslire.)

4.
A tökéletesség
rész és egész,
Vámbéry
a Sevenben.
A békesség
mint habzó sör,
az alátét mohón
beissza.
–Árminka megint,
gyertyával
keresi a
villanykapcsolót.

alejandrocegarra-6


kép: Alejandro Cegarra

Edward Lear nonszensz költeményei

A bagoly és a cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,
én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!”
Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,
egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.

“E gyűrűt – nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!”
S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,
a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

A két agglegény

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”
A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”
És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.
De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”
És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”
A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.
Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

 

A kenguru és a réce

 

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

 

                                                              Havasi Attila fordítása

Nyolcadik nap: A bolygó kifosztása

7 | TERPÉN

a technika nem tudja legyőzni a lélek sötétségét ám az urbán legendákkal és a szingularitás apostolaival ellenkezők éppúgy a túlracionalizált modellek illuzórikus hanghordozói mint a gépekkel összeesküvők akik a hétköznapi alkalmazások áramkörei között előbb imarobottá majd a teljesítményszorongás tüneteivel szimbiózisban ébredők bálványává végül a rosszul álmodók az örömmel lapulók és az erővel hátrálók látóidegévé válnak | aki hajlandó meglátni maga körül az egyetlen teret | az egóból kifordulva tágulót | aki mesélni tud a fűszerek ízét adó vegyületek dinamikájáról egyszersmind boldog az és maga is fűszerré változik | a szakrális térben többé nem ellenkezik | baktériumok és állatok nyálkagombák és rovarok vándorló galaxisok molekuláris hírvivője lesz akinek feladatát ekkor azonban már nem az információcsere az alku vagy a biológiai védelem biztosítása jelenti hanem a jelenlét fenntartása amely meghódítja és saját képére formálja a hitükben elveszetteket


23 | ARECIBO

a titkok a földön alszanak | nyúlik az ég | újszülöttek hüllők és dns-tolvajok raja gyűrűzik a víznyelő körül | mind saját újranemzéséről álmodik | hogy a bolygó kifosztása a jóság és a szorongás összeforrásával és szétverésével végül is véget ér | a hit metamorfózisa ez | midőn az idegenek múltja utáni vágy felizzik a ragadozó és az emberszabású egymásra szegezett tekintetében | a légtestűek pedig a naprendszer méhén kívülre helyezik az átváltozottat aki utolsó igazságával még szétkergeti a történelmet és összetereli a gömbhalmazok felől érkező időt

Japán tankák – A “Száz költő egy vers” költőnői

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye
(Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen
Ina bambuszmezejét
zörgeti a szél.
Hangja velem susogja:
én felejtenélek el?

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

Érzem, nincs tovább.
Hogy majd a másvilágon
eszembe juthass,
csak egyszer utoljára
bárcsak találkoznánk még!

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

Óe hegyén túl,
Ikuno mezején át
oly hosszú az út!
Levelében sem láttam
hírét Mennyei hídnak.

(Fittler Áron fordítása)

kép:  Katsushika Hokusai

Emlékezés

Egy reggel zenévé változik a táj,
fémhuzallá nyúlnak az ürességben
kifeszített árnyékok, sóhajok,
töredelmesen kiszáll a fagy
 
a talajba tapadt gyökerek közül,
és a húrokra ragadt tollazaton,
mint a kőre rácseppenő olaj,
ezüstösen madárvér csillan.
 
S fölzengenek a kóbor zivatarok,
mind az esők, a sók és a sirályok,
jégtükrén befagyott holtidőknek
hozzád látogatnak a szavak,
 
költők álmai, növények, bogarak,
gyöngykórók inogva hajlongó szára,
hasogató, szilánkos szelekben
cserépdarabok süvítése.
 
Majd kiáltozások, átkok és nevek,
szitkok lepusztult, koszos agorákon,
vézna költők és halálra szántak
utolsó riadt mosolygása.
 
A palaszürke tájban egy kisfiú
álldogál: játékai földbe nőttek,
lovacskák, kocsik, kövek és gombok
várossá nőnek körülötte,
 
s a celluloidok beleszakadnak
a képbe, a kamerákat feldönti
a szél, madárvér cseppen a kőre,
s megremeg alattunk az idő.


 


Bound 76x56.5cm  SMALL   Képek: Claire Morgan