egy kakas rikkantott
mikor az erdőn áthaladt
zavaros kristálytitkokat
suttogva az átlátszó
márványdélibábok mögé
mert ezek a márványok
átlátszóak
mint próféciák
csorognak a föld felé
cseppfolyósan
mint néha a mész

ha úgy tetszik
nem vagyok
nem is voltam soha
szép
csak a nimfák
tetves szirének
és táncosrudak tartják szinten
ezt a felhámos viztükröt
a lábnyomok alatti
borgőzös periférián
mert sohasem szerettem
önmagam igazán
mert nincs közöny
és nincs magány se
dzsungelmaradvány minden utópia és
paradigmákban virágzik a tél

köszönöm jól vagyok
láttam magam
és nem akarom többé átölelni a sivatagot
a próbababák köldökén
mert ami nem fogyott el
annak is ára van
összekuszálódik
az öreg labirintus:
nincs fogság
nincs bűnbánat
és nincs játék sem

Ariadné
nem ismerhettelek
pedig azt
hiszem esetleg ideje lenne már
most amikor
a legkevésbé tiszta a vizfenék
ahogy a felszint megüli a gőz
én meg épp mert teljesen
eltávolodok magamtól
válhatok ilyen széppé
mint mosolyokból
épült szobrok
vagy a domborművek
mögé beszivárgó fény

unok már beszélni magamról
és reményt sem fűzök semmihez
csak a puhatolózás surmó
visszhangjai kavarnak fel
valamit a térben ami
egyre kézzelfoghatóbb

az hogy nem lehet szembenézni
se másokkal sem önmagunkkal
én meg semmit
nem tudok
jó lenne végre már valami
olyan ami egészen biztosan én

képek: Mariell Amélie

Lábjegyzet-lift

Álmában a kép a beszélt nyelv. Írni azonban képes. Kedden sikerült áthoznia telefirkált papírját az álom-létből a valóságos tér-időbe. Egy pohárban, mint plazmát, tojásnak látta a formát. Vitte magával, mint csiga a házat, a virtuális szövet. Az építkező alázatot. És nem roppant össze. pedig ráléptek. Kiseperték. Falhoz ütötte a káromkodás. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem az álomi forgatókönyv sem. De nem az ő írásával van lejegyezve. Tej és víz. Ennyit ért meg. Utolsó csíkok. Ez van a papírra írva. Kioltja az elmélkedés lényegét az írás. Hiányoznak a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. Merev. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint a szavaknak szült lakás. Nyelv általi kitapintás és a matatás. A hús-meleg mélyből kinő a bombasztikus hatás. Mindenki a saját szájában él.[1] Ahol a kimondhatatlan henyél.

Levetett ruhák illata

A női test kérdőjelként fekszik a nagybőgő tokján.
A levetett ruhák, mint a mozdulatok, feltorlódnak
a szoba közepén. Majd –
Egy méh röppen be a nyitott ablakon
és megpihen a hölgy homlokán, hogy feligya a parfümöt.
Törékeny, tünékeny meghittség érződik.
A szoba sarkából a zongorista fiú megrökönyödve nézi.
„Az illat nyűge és gyönyöre.” Suttogja.
És leüt néhány akkordot. A nő szeme se rebben.
Az ösztön és a zsákmány egymásra talál.
A méh felitatja a nedvet a pórusok lankáiról.
Majd méltósággal röppen fel a csillárra.
A férfi odasiet az alvó testhez és megérinti
a sípcsonton aranyló pihéket.
A nyelve a nő orra hegyéhez ér.
Jázmin illatú öblítőt használ, gondolja közben.
Illat és burok. Ahogy a paplan alatt összebújnak,
hajnalodik.

[1] S ami a tudat alatt marad, az lábjegyzet. Szökőkút: a város egyik szállodaszobájában. De a  múlásról lebeszélt idő új utat talál.  Az értelem belemenekül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, már lomtár lesz s kuka. Babapiskóták, esőből főzött kávéba mártva. A megnyugtatás kozmetikája zárva.

benned zsugorodva összeérnek
felolvadnak a didergő érvek

szétteríti kint a reggel a fényt
jégvirág-tüskés ablak ad reményt

foghíjas utcán részeg szél sziszeg
csontra vetkőzteti álmod a hideg

gyarló magányod iszonyodva retten
maradsz önkéntes házi-őrizetben

vérszegény közöny űzi a telet
– véled a halál rázott most kezet

borítókép: Emma Mcnally

A méhlepényben még virágneveken szólíthatott, aki
elég halottnak tűnt ahhoz, hogy apámra hasonlítson.
Mélyre ástam, hogy kikaparjam belőlük az élettelent,
de tetszhalálból könnyű a feltámadás és a hiány túlél
minden orgazmust. Lebegés helyett, kiakadt álkapocs.
Hajszolt szajha lét a bőröndökben lakó biztonságkeresés,
a szülőcsatornában bebüdösödtek az ünneplő ruhák is.
Ínyvitorlámban tengerentúli imádság szele: Éli, Éli
why hast thou forsaken me? Hány km az újjászületés?
Míg a választ megtalálom, egy életem inhalálom.

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.

Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…

csipkévé válik, ami más nem lehet.