„Wir bauen eine Stadt”
(Palais Schaumburg)
Kai Franz Plopper c. gépéhez
 
I.
homokhegyek tűfejadagoló
fújja ki az alagutakat
a ragacsos hidak alatt
márványcellák sejtek
plazmájában az őrházak
wir bauen eine stadt első
az alagutak betömése
vége az árkokban kavicsok
olvadnak a pillanatragasztóba
korcsolyapálya a kék foltokban
a nők a barnák a föld
rájuk épülnek a kompok
a tűfejadagoló háromszoros
kóddal rakja meg őket
a felüljáró göcsörtös
és durva hogy ne csússzanak
le a járókelők kacsokkal
kapaszkodnak egymásba
a felső rétegen itt járnak
az építőmunkások gyerekei
ők próbálják ugrálják a fehérek
a csillogósak törékenyek
pókhálószerűen kötik össze
a felhőkarcolókat
 
II.
a bajuszos igazítja a cementkeverőt
a ragasztót belefolyatja a homokba
nincs több zuhanás a tervezőprogram
kódszámokkal jelöli a színeket
a korcsolyapálya kék zománc 3
töltés a kompok fehér kvarc
18 adag a felüljárók homok 20
a földön sötét 50 az alagutakban
a beton a tűfej meghúzza
a vektorokat a tervező elkészíti
a város vaskeretét ez a város félkör
alakú lesz rács a gépek működési
szabályzata az adagoló 4 csíkjába
vízszintesben az útszórók és
az olvasztók a függőleges tengelyen
a markolók és a daruk egy rácson
a főutak és az intézmények
a csomópontokon tiszta képű város
lesz a végén a bajuszos koponyájára
emeli a félgömböt és a rácsszerkezetet
fénymásolatot készít a polgároknak 
 
III.
aranyrögök az óvárosból
csontok amiket a markoló
forgatott ki az öregek csontjai
a koszban szerves anyagok
folyékony műanyag a testvérváros
öt cellából álló totemoszlop
benne mikrocsipek
a lakossági és földrajzi
adatokkal egymásra szerelhetőek
mintázatuk a félkör alapja
a városlakók az agyagszervek kódjaival
beszélnek egymáshoz 1.197 1.198
így halad a festékszóró beljebb
a központban a kereszteződéseknél
duplát nyom a vizek kacskaringózását
a szoftver szabályozza színeit is
lila pink kék és fehér közöttük átjárók
az intézményben
a porcelános részek összekeverednek
a pályákon nincs kerítés
 
IV
a merőleges testvérváros lakói is bejutnak
a színes csarnokokban a futballmérkőzés
a műszőrgyepen lesz a városok
között csáp alakú antennás közvetítővel
juttatják át az eredményeket
az otthonmaradtaknak akik
a molekulahálókon dolgoznak
az ipari negyedekben a lányok
készítik elő a vegyi anyagokat
hajukban lila recés csatok
a váz rácsaiba pattinthatók
így lehet belépni az építési
területbe mellükön szénből
hidrogénből nitrogénből
kalciumból foszforból 27
óra alatt készült el az abroncs
ha rájuk zuhannak a hidroplánok
puha maradjon a bőrük
hámsejtjeiken mészkövek alól
tátognak a rácshálók párhuzamosai
szalmavektorjaikon inak és ízületek
a csomópontokon az élő szövetek
történetét preparátumokon szemléltetik
a múzeumokban és az iskolában
a végén újra nincsenek vonalak
a háló tetején az égen
szín és kód folyékony itt
szórnak az automata plopperek
csorog a homokos ragasztó

V
zsebtelepek
piros madzag kék madzag
mozgatja a szórófejet
tojástartókba fúj
most viaszt az választja
szét a festékeket a szívófej
eltávolítja az építkezési
törmeléket a hidak tetején
habcsókmáz visszaveri
az éjjeli lámpákat
és a fényszórókat
landolnak a repülők
 

Kép: Tóth Kinga: Akvárium

A legmagasabb ponton állok.
A lábam alól lesodródó kövek összeverődésükkel
átmossák a térség zajait.
A földre érkezésük már néma marad.
Innentől nem hallatszik a folyó sodrása,
az erdőben az ágak, a levelek zörgése,
nem hallatszik állatok hangja,
az őzek, a farkasok, a hangyák,
mintha egyszerre fojtanák el lélegzetüket.

Csak ebben a csendben lehet hallani, 
ahogy egy ág a távolban megroppan.
Nem törik szét, alig ad hangot –
mezítláb jössz.
Jöttedre, erre a halk roppanásra,
pedig az összes zaj kitisztul,
az összes ág egy irányba mozdul,
az összes kő egy irányba gördül,
és az összes erdei állat velem együtt
kapja fel a fejét.

Elmosolyodom és felemelem a kezem,
mintha egy sokszor látott film
mozdulatait ismételném.

Kép: Pálinkás Nikolett: Erdő

Évek óta kísért a teherautó,
valamit feldobnak a platójára,
amit tőlem vettek el, és simán
elhajtanak, furikáznak vele.
Azóta nem bolygat eléggé,
inkább untat a félelem, azóta
vágnám el a köldökzsinórt,
ami a bolygóval összeköt.

Szürke teherautó,
nem tudom a tonnáit megszámolni,
fekete keréken, két sárga gömbbel
jön, sok tonna szürkét hoz.
Fénylopó, nem világot gyújt,
csak lámpaködöt borít rám.
Nem tudom a szürkét megszámolni,
haragszik is rám sok világ.

Ködkürt vagy ködsziréna,
nem tudom, de hiába szól,
tülköl, nem áll meg az autó,
neki nem parancsol.
Nem hull le a teher.

Mindig szürkületben
kap el, mint a szél.
Leír köröttem egy gúnyos kört,
a lámpája még megmutat, felvillant
egy utat, aztán elveszik a szürkében,
elgurul, mint egy gyógyszer.

Mindig a sárga úton:
motyogom féléberen, félvakon.
Már csak cafatokat látok
a városi ködben,
elbújtak a színek, az öreg gyerekek,
akikkel együtt nőttem fel,
elbújt a tápláló, mesés gúny is,
régi dajkám.

Persze, hogy én vagyok a hunyó:
balra aranyhal, jobbra sült galamb,
ilyeneket lesek, nekem mindegy,
öreg tölgy vagy gyönge hárs,
lelombozom a fát,
ahelyett, hogy megmásznám;
mindig a jót felejtem el.

Nem is furcsa már,
hogy a leőszült városban
legombolhatnak.
Nem is furcsa már,
hogy lehetek hunyó.

Hiába kajtatok a ködben,
lámpa itt már jót nem lát.
Begombolt világ.
Bebalzsamoztak
minden ablakot,
hiába ütök az üvegre,
én török el, mint egy gyógyszer.
Ez is az én hibám,
begombolt a világ.

Erre gondoltam, mikor
kinézett,
azt hiszem, az ablakon,
ködrongyok lógtak ott
fenn, vagy függönyök,
nem tudom, de valaki
kinézett,
posztmortem köntösben
engem nézett,
de nem tudom: mivel.

Tudtam, hogy igazatok volt,
mikor azt mondtátok, találó vagyok,
bár akkor nem így értettem.

Marha lassan ismertem fel.
De kezdett derengeni.

Fel fogok állni.
Felmegyek érte,
fel csorba lépcsőkön,
fel akárhány csigán,
hogy felhúzzon,
hogy indítsa, elhúzza a szám,
akármilyen szánon,
egy mosoly felé.