a szürkület meredek sziklafalként
emelkedik a táj fölé
a madarak csicsergése elhalkul egy balladai
homályban
s pókhálók szitaként szűrik meg az utolsó
előtti napfényeket – bennük legyek vannak megrekedve
ahogy bennünk az egymástól lopott szavak
mint összenőtt szemöldökök
a távolban elvétve még őzek rohangálnak
vágtatnak a káosz elől
ekkor ők a panoráma anyajegyei
előrevetítik a meztelen éjszakát
ég és föld kapcsolata egyre intenzívebb
az egész közöttük zajlik – innét nem térhetek vissza
itt lenni olyan mint egy meredek fal üregében kuporogni
homokszemcséket számlálva