minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
                képződhet meg
 
csak a zaj recsegése
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy                   szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
                mint felleget
és most
                szorít
                       úgy szorít ahogy
     tartani sem bírod
                tartani sem szabad
                                tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
                macskák születnek
csak tülkölés és manőverezés
most hova még
                ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
                             ugye
                                  meleg
                egy darabig
      mint a szó
 
mert ennyi marad ma belőled
csak a kertből kiásott földet viszed
                haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
        szabad a csonk
 
  ez nem az a taszítás
     ez nem az a vonzás
        ez nem az a szuszogás
     ez nem az a tagadás
 
 most hova menjünk
  ha a küszöböt elvitték
   és nincs amin átlépni
       pedig nem hazamenni hanem
                               átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
 mindig                               a szív a legkisebb
   de a májat sem szabad kifeledni
                hallod
                    ugye
                        hallod
                mert én nem igazán
      de majd elmeséled nekem jó
        el kell mesélned mert ha már te sem
           akkor én ki vagyok nélküled
   ha csak tükrök árulásában kell élnem
         bár ha így már az is élet
el se néz se előre             se hátra
                de kivezet
 
                ugye elmeséled majd az utat
    elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
                és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
   akkor is elmeséled és lerajzolod
                               a nyelvedbe a nyáladdal
                                               a húsodba a körmöddel
                                                               vagy az én húsomba
 
                de én nem lehetek műalkotás
                                               nem vagyok műalkotás
                                                                              és akkor hova menjek
 
és most mondhatnám hogy én csak úgyis
                úgyis csak ledarállak
                               ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
     és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
de én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
                én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
                én a fények hiánya vagyok
                én a galambok tolláról lehulló
                                               atkák zizegéséből
                                                               maradtam itt neked
                csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz
és nem mondhatom neked hogy
                itt én öntöttem ki a sarat a földre
                                               és beárnyékolt mindent
                               és nem volt mit együnk
                                               mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
                én zártam befőttesüvegbe a szavaid
                                               és megpenészedett minden
                               és azt hitted nem értelek
                                               mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
                               kiöntöttem csak ezt
                                               nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért szállnak együtt a madarak
                és hogy a galambok miért nem mennek a többiekkel
hogy gyengék vagy csak nem elég kitartóak
                               de nem számit mert most itt futok én is vaktában
                                                               hogy zárjak és öntsek
 
                de én csak a galambokról tudok
                               de hát őket mindenki gyűlöli a főtéren
                                               még én is és akkor most
 
hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem rajzolsz
                                               vagy te rajzolnál
                               de én nem értek a rajzokhoz
                                       mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem mesélsz
                                               vagyis mesélnél
                               de elzártam a szavaid sárba
                                               öntöttem ki a szét a szavakat
                                                                              és össze              
                                                               és akkor most hogy érjen el
                                               hozzám a hang mert
                                                               az én hangom csak zajban él
 
                                nincsen sár
                nincsenek szárnyak
                                                               csak hovatovább
 
                az éjszaka pattanásai hunyorognak
               
                                én pedig lassan már
                                               egyáltalán nem tudok
 
                                                       belelátni
                               a susogásaid illatába
               
                csak saját magamnak ülök
                                                               háttal

(kép: Eliot Lee Hazel)

A laudáció konkordanciája

 Kurtág György – indák

Egyenlőségjel-zárójel kombinációk.  Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán.  Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.

A kert és a park

Bővérű szőlők, mondat-csonkok, kacsok. Ott lóg a lugas egyik sarkában tavalyi drámám, a Pupilla. És nézi, amit csinálok. Ott kelleti magát a szöveg, mint egy alig használt szalvéta. Újraírható szöveg. Odacsipeszezve a szárítókötélhez, összetűzve húsz oldal. Fújja a szél egész télen és áztatja az eső. Belelapoz a holdvilág. Rácsöppen a madárürülék. Itt maga a kert is olyan, mint egy forgatókönyv. A tékozló bábu című színmű oldalai a verandán vannak kiragasztva. Mint harminchárom kézzel írt plakát. A dirigens főhős a szabad versek szabadságáról értekezik. S a monológok közé ábrák is kerültek. Az egyiken egy szimmetrikus, bukszussal körbeültetett park. Középen egy hársfa. Debrői hárs. Jegyzed meg ölelkezés közben. Ez az elbeszéléshez való viszony. Egész nap az írásokat bámulhatja, akit ide meghívunk. Nézni lehet, ahogy az idő megeszi a lapokat. Rögtön fölvetődik számodra a spontaneitás széthasadása. Mert a csodálkozás: tapintássá változik. Letapogatja a figyelem a feltárandó anyagot. Én meg benézek a szembogaradon át a fejedbe és kirendezem a színpadot. Ez a hanyatlás ellenpontja. A klasszikus, hideg szkepszis. Látencia. A megértés olyan finom hangokból szőtt anyag, mint a teoretikus érzék. Áthatolás. Trauma utáni merengés, rezgés. Intuícióba kevert derű. Combjaid között a dac, selymes bundába bújt sejtetés. Trópusok. Zöld lomb, billegő levélkék. Minden kapcsolót áramtalanítani! Adjuk ki végül a jelszót. Mint Claudio Magris. Digitális analfabétát játsszunk. És igazából a szent dolgok a pihenéssel következnek be.

A füzetben alvó nyelv

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.

képek: Monika Traikov