Lament

csíki réka orsolyának meg paul celannak

1.(tél)

elveszett állatok erdeje
tört sugarakkal
és a hó wécéfehér
a tüdő kohója éppen most találja ki
a térhatárokat
valamikor egy tenger volt itt mondod
s árbocok emlékeztek a talajra
a kéreg alatt semmi nem lakik
s tested sosem volt még ily izzó perem
kis jégszilánkok oldódnak
a csarnokterem sötét vizében

2. (nyár)

képzeletében kövek laknak
hideg szuszogásúak
néha félig kilátszanak
néha paták érzik őket
falura költözöl
s az ég előbb a kerteket nyomja le
majd a tetőre hág
szétpattannak a cserepek
a vakolat fejedre hull
remegsz nyirkos ágyadban

3. (ősz)

egy nemlétező szín mögé
búvik a búvópatak
ha felkiáltasz gyönge szálak szakadnak el
puhulnak kint s bent a szövetek
mint almák egy ház pincéjében
ahonnan kihaltak a lakók
s a szín is ugyanez

4. (tavasz)

megmondom mit láss:
peték bomlanak a levelek alján
megannyi dohogó
kivetett anyaméh
fölötted a méregzöldben
madarak
őket nem láthatod
a világ legfehérebb köveit tetette ide
a városvezetés
míg el nem fogy
egy darázs támadja a méhtetemet
megmondom mit hallj:
madarakat méregzöldben
a hangomat
a buszok mindennapi
és megismételhetetlen indulását
kriptahűvös a levegő
beszívod képzelt dohát
kitalálom ki vagy
hiszen úgy vagyok itt
városban versben
mint megfeszült rugó.

képek: Samuel Burns

Egy rossz szavam

(F. A.-nak)

Egy rossz szavam se volt.
Csak megbabonázott, hogy önfeledt.
Én beteg voltam lelkileg, irányítás
Nélkül hagytam a testemet.
Pedig zavarából rájöhettem volna.
Hogy ugyanonnan indul, ahol
Nincsenek helyek.
Üres minden, mint a szoba,
Ahol a nagy emberre vártunk.
Lejátszottunk fejben mindent előre,
Férfi-női rendszerek, míg
Meg nem érkezett.
Onnan idegenként tettük tovább
A dolgaink. Nem leszünk közösek.

Azt hitted
Azt hitted, fontos lehetsz bárkinek,
És most elúszik a bárki hajója.
Csitítgatod magad – én ugyan nem tehetek róla,
Nem tehetek róla –, és most elúszik a bárki hajója.

Most látom újra, elbukik.
Mérlegelni kellett volna a lehetőségeket,
Felruházni jelentőséggel, amit lehet.
De aki erre vágyik, vágyott,
Vagy legalább színlelte ezt a vágyást,
Most látom újra

képek: Haszczu

Lábadozó

Felértem a hegytetőre,
hogy megtudjam, mi az a ház,
amit egész nap látni az ablakomból,
és éreztem, már régen
meg kellett volna néznem.

Másnap
a világ kettőt bukfencezett,
hogy beleroggyant az ég,
mikor kivesztél belőlem
egy feltörő nevetéssel.
A láb magától megy tovább,
súlytalan a fej.
A vacogás a csontokban elalszik.
Felköhögöm a hegyi kilátás maradékait.

Odafenn
nem maradt más hátra:
számolgatni az esőcseppeket,
egy megfázást összeszedni,
megcsókolni a kőoroszlánokat.
A homlokzaton felirat:
“A szeretet soha nem ér véget”,
persze sírkápolna
a hegytetőn hívogató épület.

Vissza a völgybe,
ahol a házak apró csillagrendszerére
lassan rágyúl egy óriási reflektor.

A Nekár lassan buzog ki a zsilipen,
a nyári burjánzás után
a tárolt vizeket meg kell tisztítani.
A legnagyobb fájdalom,
hogy a cigaretták gyorsan égnek.
Nincs gondunk másra,
a szív némaságát kell még újraszokni,
és élvezni, ahogy melegítik az ujjakat
a tél előtt a nap utolsó,
melegebb sugarai.

A következő vonatig

Rám nyitotta nehéz szemhéjait
az ég mint tág, üres, kék szemek,
és éreztem, ahogy a félelmet megelőzve
elragad, hiába kerülném, az emlékezet.

Még megpróbálom összetéveszteni.
A kék szemek mind rég kihunyt csillagok.
Nem tájékozódni, nem tudni a nevüket.
Ne kerüljön a helyére, súlytalan, amíg kavarog.

Elfordítom még a fejem,
ellenállok kicsit, amíg lehet.
Tudva, hogy a jól megfontolt gondolatok
korábban is legyőzték a reményeket.*

Bármikor is volt,
túl régen volt már.

Bár a rabja lettem,
feloldoztál.

Ha volt is oka,
rég elfogyott,
ha kéne mégis,
nem adsz okot.

*

Engem bámul az ég.
Súlyuk alatt meggörbült szavakat citálok.
Szorosan összezárt szemhéjaimon keresztül
egyre tisztábban a jövőbe látok.

*

Nem úgy lesz,
ahogy bárki tervez,
ha valami mégis,
véletlen lesz.

*

Néha még ebben reménykedem.
Hogy valahogy, megmagyarázhatatlan
módon mégis megérkezem.

Várok, mint egy vidéki állomás,
de nehéz robajjal a valóság
átgördül a reményeken.

Kapcsolódó anyagunk: Mészáros Dorottya: Vagy mégsem? – kritika a szerző könyvhétre megjelent, Semmi zsoltár című kötetéről

VISSZA-BESZÉD

Minden sejtem a halottaké.

Ha kifeszítenék, egy végeérhetetlen
szólánc lennék óceántól óceánig:
nyögések, sóhajok, parancsok, emlékek
zagyva keveréke. Életvonal – szakadatlan,
és szörnyűséges. De enélkül nem tudnám
befűzni a cipőmet. Nem látnék, nem fáznék,
nem hallanék, és nem üzenhetnének
a halottak senkinek. De van-e értelme
milliószor látni a napfelkeltét? Van-e értelme
megbotlani és megint vissza-visszatérni?

A fénynek nincs története.
Ő minden nap újjászületik

HAZAFELÉ

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi
húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő
kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok.
A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik.
Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben
bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé
szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul
az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham,
remény fel nem frissíti! Mintha minden nap
tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit.

Pedig
bizonyisten
dehogy.

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

HAJNAL

Újra belecsodálkozom.

Régen még lassú volt, mint egy komótos
óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak,
ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott
a várakozásból. Elég volt gondolni rá,
meg se kellett pillantanod. Új nap,
új birodalom. De ma már csak egy villanás.
Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben
megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád
a függönyt, megbabrálnád a távirányítót.

Világosodik – no igen, mi mást tehetne? –

Elsápad az ég szégyenében.

képek: Heather Evans Smith

Kapcsolódó anyagunk: A megnevezés kötelessége – Botár Attila kritikája Fekete Anna Oda-vissza című kötetéről.

Aztán csak eltűntem én is,
abban a nagy fekete kabátban
ki-be ugráltam foltos zsebekből,
fürgén a fényes gombok közt
hogy ki látott azt hitte menekülök,
pedig csak hazafelé tartottam
épp a roppant csendvárosban.
A kopott, elnyűtt kabátban később
kigáncsolt a hajnal, én csak estem,
vígan mintha tudnám mi lesz,
és mit mondok majd ha megint
karba tett kézzel nyitod az ajtót
vagy a fejed csóválod mintha a
reggel nem lenne elég végülis.
Ugyan mit mondhatnék még?
Talán, hogy te se fáradj szavakkal,
épp csak utoljára megnézlek
mielőtt ránk virrad a néma rend.
Talán már azt sem, csak el innen,
tőled a ma éjjel gombjai alá,
ugrálni ki-be újabb foltos zsebekből.

kép: Michael Pietrocarlo