Címke: vers
Nichita Stănescu költeményei
NOCTURNA
Mi történhetett
azzal az óriási ábrázattal,
amely a földet megérintve
a fákat hagyta hátra
sebhelynek,
a rókákat és nyulakat könnycseppnek
s az csillagos ég keserűségét
Hohó,
mi történhetett
végtére is azzal az óriási ábrázattal!
GONDOLAT
Szív,
légy oly egyszerű, mint a halál!
Az egyszerű dolgokat nem lehet bizonyítani,
és annyi itt a halott…
VERS
Mondd, ha egyszer elkapnálak,
és megcsókolnám talpadat,
ugye utána sántikálnál egy picit,
attól félve, hogy szétzúzod a csókom?
Kovács Kinga Tünde
távolodó
minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
képződhet meg
csak a zaj recsegése
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
mint felleget
és most
szorít
úgy szorít ahogy
tartani sem bírod
tartani sem szabad
tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
macskák születnek
csak tülkölés és manőverezés
most hova még
ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
ugye
meleg
egy darabig
mint a szó
mert ennyi marad ma belőled
csak a kertből kiásott földet viszed
haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
szabad a csonk
ez nem az a taszítás
ez nem az a vonzás
ez nem az a szuszogás
ez nem az a tagadás
most hova menjünk
ha a küszöböt elvitték
és nincs amin átlépni
pedig nem hazamenni hanem
átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
mindig a szív a legkisebb
de a májat sem szabad kifeledni
hallod
ugye
hallod
mert én nem igazán
de majd elmeséled nekem jó
el kell mesélned mert ha már te sem
akkor én ki vagyok nélküled
ha csak tükrök árulásában kell élnem
bár ha így már az is élet
el se néz se előre se hátra
de kivezet
ugye elmeséled majd az utat
elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
akkor is elmeséled és lerajzolod
a nyelvedbe a nyáladdal
a húsodba a körmöddel
vagy az én húsomba
de én nem lehetek műalkotás
nem vagyok műalkotás
és akkor hova menjek
és most mondhatnám hogy én csak úgyis
úgyis csak ledarállak
ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
de én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
én a fények hiánya vagyok
én a galambok tolláról lehulló
atkák zizegéséből
maradtam itt neked
csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz
és nem mondhatom neked hogy
itt én öntöttem ki a sarat a földre
és beárnyékolt mindent
és nem volt mit együnk
mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
én zártam befőttesüvegbe a szavaid
és megpenészedett minden
és azt hitted nem értelek
mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
kiöntöttem csak ezt
nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért szállnak együtt a madarak
és hogy a galambok miért nem mennek a többiekkel
hogy gyengék vagy csak nem elég kitartóak
de nem számit mert most itt futok én is vaktában
hogy zárjak és öntsek
de én csak a galambokról tudok
de hát őket mindenki gyűlöli a főtéren
még én is és akkor most
hogy mondjam hogy mi vagyok
ha te nem rajzolsz
vagy te rajzolnál
de én nem értek a rajzokhoz
mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
ha te nem mesélsz
vagyis mesélnél
de elzártam a szavaid sárba
öntöttem ki a szét a szavakat
és össze
és akkor most hogy érjen el
hozzám a hang mert
az én hangom csak zajban él
nincsen sár
nincsenek szárnyak
csak hovatovább
az éjszaka pattanásai hunyorognak
én pedig lassan már
egyáltalán nem tudok
belelátni
a susogásaid illatába
csak saját magamnak ülök
háttal
(kép: Eliot Lee Hazel)
Günter Grass: Utolsó táncok
Fátyoltánc
És lehull még egy,
mert kelléktárad kimeríthetetlen:
turkálós láda, végkiárusításkor.
És rétegenként egyre ritkulnak
a fátylakba tévedt történetszálak:
folytatásuk következik.
És mindig új leplezésekkel
feded fel csattanóikat
hol tragikus, hol komikus fordulatokban.
És minden szövet áttetszően elárulja
a következőt, ami szintén
áttetsző.
És körülötted, csakis körülötted
forog, forog minden
lassított felvételben.
És érintetlenül marad,
amit fösvénységed (könnyekben dúskálva)
összekuporgatott.
Így marad meg minden mozdulattal
a lefüggönyözött szépség
találgatásnak.
És mert legalább ötszáz év
van még elfátyolozva raktáron,
soha nem szűnik ez, a te táncod.
És én – a sztriptízhez szokva –
csak nézlek, türelmetlenül,
kicsit idegesen.
Éjfél után
Nem, nincs semmiféle csontkezű kaszás,
aki kecses tánclépésben parasztot és polgárt,
nemes kisasszonyt, elhízott papot,
koldust és császárt magával ragadna,
és nem is a táncoló Isten ez
Sils Maria hegyeket tükröző vizei felett,
aki szakadékokkal mutat magára,
és, mint Superman, szövegbuborékokat tölt ki;
egyedül mi ketten vagyunk, párosan,
ha éjfélkor,
éppen a késő esti hírek után
– háború fenyeget megint –
elvezet minket még egy darabig
a konyhában a rádió:
régimódi slowfox fűzi most össze azt,
ami napközben szétszórva, ezerfelé szaladt.
Kedvesem, csak néhány ütem,
mielőtt engem és magadat
– mint ilyenkor mindig –
gondosan ellátnál tablettákkal: egyenként,
átszámolva.
András Orsolya fordításai
Illusztráció: G. Grass: Tanz im Schnee
(Günter Grass: Letzte Tänze. Göttingen: Steidl Verlag, 2003.)
Versek
A laudáció konkordanciája
Kurtág György – indák
Egyenlőségjel-zárójel kombinációk. Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán. Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.
A kert és a park
Bővérű szőlők, mondat-csonkok, kacsok. Ott lóg a lugas egyik sarkában tavalyi drámám, a Pupilla. És nézi, amit csinálok. Ott kelleti magát a szöveg, mint egy alig használt szalvéta. Újraírható szöveg. Odacsipeszezve a szárítókötélhez, összetűzve húsz oldal. Fújja a szél egész télen és áztatja az eső. Belelapoz a holdvilág. Rácsöppen a madárürülék. Itt maga a kert is olyan, mint egy forgatókönyv. A tékozló bábu című színmű oldalai a verandán vannak kiragasztva. Mint harminchárom kézzel írt plakát. A dirigens főhős a szabad versek szabadságáról értekezik. S a monológok közé ábrák is kerültek. Az egyiken egy szimmetrikus, bukszussal körbeültetett park. Középen egy hársfa. Debrői hárs. Jegyzed meg ölelkezés közben. Ez az elbeszéléshez való viszony. Egész nap az írásokat bámulhatja, akit ide meghívunk. Nézni lehet, ahogy az idő megeszi a lapokat. Rögtön fölvetődik számodra a spontaneitás széthasadása. Mert a csodálkozás: tapintássá változik. Letapogatja a figyelem a feltárandó anyagot. Én meg benézek a szembogaradon át a fejedbe és kirendezem a színpadot. Ez a hanyatlás ellenpontja. A klasszikus, hideg szkepszis. Látencia. A megértés olyan finom hangokból szőtt anyag, mint a teoretikus érzék. Áthatolás. Trauma utáni merengés, rezgés. Intuícióba kevert derű. Combjaid között a dac, selymes bundába bújt sejtetés. Trópusok. Zöld lomb, billegő levélkék. Minden kapcsolót áramtalanítani! Adjuk ki végül a jelszót. Mint Claudio Magris. Digitális analfabétát játsszunk. És igazából a szent dolgok a pihenéssel következnek be.
A füzetben alvó nyelv
Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.
képek: Monika Traikov
Tautvyda Marcinkevičiūtė: Kemény munka
Kemény munkára ítéltettem.
Mert művészkedni, ha az ember a nóvumtól széttöredezik és összeáll,
mint egy kirakós, úgy látszik,
Megterhelő munka; annyira azért nem sietnék
– – –
De bennem itt csak a művésznőt látják, akinek az állam
tetőt utalt ki a feje fölé és teljes ellátást, mint egy rabnak,
azzal a feltétellel,
ha mindenfélét alkot.
– – –
A börtön épülete a Független Irodalom Házával átellenben van,
És, amennyire csak lehet, segítjük egymást.
Amikor ezt a modern börtönt fölhúzták,
a társadalom elővette
az építészt meg a tisztviselőt,
hogy miért
– – –
Ilyen szép házat álmodtak meg a fegyenceknek,
a különböző országokból származó fegyenceknek,
Különös tekintettel arra az esetre, hogyha osztrák felségterületen
Valami komoly bűnt
Követnének el.
– – –
A szépség győzedelmeskedett. Talán a világot is megmenti majd.
Ezt az épületet
A különböző országokból származó fegyencek számára álmodták meg.
Én is egy másik nemzethez tartozom,
és az irodalom
kemény munkájára
ítéltettem életfogytig.
– – –
Segítjük egymást. A fegyencek
az Irodalom Háza számára
olyan borítékokat gyártanak,
amilyeneket a nemzetközi levelezés során használnak.
Senki sem mondhatja, hogy könnyű a dolguk.
Egyszer én is kaptam levelet egy fegyenctől.
– – –
Ez még Litvániában történt.
És ez a modern építmény
Hermetikusan zárt, csak tegnap hat körül
tárták ki
a kapukat,
És a börtönudvarról jókedvűen kiözönlöttek, mint a lánctól
megszabadított kiskutyák,
– – –
Serdületlen felügyelők uniformisban.
A kocsikat mustráltam a parkolóban.
A felügyelők már vártak.
Néhány autóban nők ültek.
– – –
Ettől különösképpen meglódult a képzelőerőm,
És örvendeztem, hogy módomban áll továbbra is keményen dolgozni,
(ha azt nézem, hogy a mulatságot nevezik munkának),
amitől az autókban ülő párok
és a fegyencek, akiket nem ismerek,
boldogabbak lehetnek.
Krems, 2005. 03. 15.
Tautvyda Marcinkevičiūtė (szül. 1955, Kaunas)
litván költőnő. Verseit és fordításait rendszeresen publikálják az irodalmi lapok, eddig kilenc kötete jelent meg, az utolsó 2008-ban K. E. Lionė címmel.
Sörös Erzsébet Borbála (szül. 1989, Dunaújváros)
az SZTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Neolatin irodalom programjának hallgatója. Minden egyszerre érdekli.