gravitációs erejével húz
turbulenciája magához csavar
de fordítottan arányos idő-állandóban vagyunk
minél közelebb férek hozzá
annál kevesebb időnk van együtt
mert nem visel el
senkit se visel el
azt pláne nem ha szeretik
én meg alig bírom magamban tartani
hogy elviselhetetlen hidegsége
melegséggel tölt el
meg hogy ha összekócolódik testünk
és lüktet bennünk a vér
olyan mintha ő én lennék ő meg én
de ha ez véget ér
elhúzódik egy másik bolygó mögé
mintha én lennék a napszél
amitől rákos lesz a bőre
űrszemétként keringek
ő meg az állomásról figyel
pedig én ragaszkodom a földhöz
ő meg repülni szeretne
találkozunk mondja
mert senkit se szeret
eddig nem tudott

képek: Casey Cripe

Ajánlás
(egy fénykép hátára):
valahogy mindig mosolyog, és valahogy mindig sármos, pedig öreg. és nem bánja, hogy a képzelet önmagában erőtlen. és nem bánja, hogy nincsen szinte semmi, és már nem is lesz, ahogy elképzelte.

Felkel, a kávét felteszi:
párolog. Az udvart megüli
a köd. Egy kád forró vízben
játssza, hogy magzat a méhben:
a légszomjat sikernek könyveli el.

A kávé nem hűl ki.
Dolgozni indul a gyárba,
de rájön, hogy szombat;
irány a terasz. Kimegy,
nyár van.  A logikus
következmények elmaradni
látszanak.

A szemközti fenyvest pásztázza.
Az örökzöld alatt nem nő
a fű sem. Madártávlatra váltana,
de ott ragad egy fa tövében.

Epilógus:
Mintha nem is a hátadon,
egy ágon lógna,
s kecses mozdulattal
utána kell nyúlni könnyedén –
ez a legnehezebb. Pláne, hogy
igenis a hátadon lóg.

A SZIGET

Így vagy úgy,
de ugyanaz
a föld és
ugyanaz a forrás,
ugyanaz az ágy és
ugyanaz a kerengő.
Hol itt, hol ott
feltűnő-eltűnő titkos liget,
váratlan, nevezhetetlen,
magasban derengő.
Meridiánján sétáló zenitje,
zümmögő égiteste,
keringő szívkörök,
szitáló naptollak,
csobbanó holdevezők.
Árboc narválszarvú táncosa,
hajladozó elefántcsont leányok,
vibráló tajték, gyöngyház bozótos.
Rejtett hajlatra kiülő párlat,
mézesedő tenger.
Egy csillagkosárban ringó lélek
babaillatú, tropikus éghajlatai.

A TAJTÉK LÁNYA

A Szépség
nem időszerű,
nem fejlődőképes.
Nem vágyakozik,
nem üresedik.
Nem játszik rá,
nem adja el magát.
Nem szépeleg és
nem fontoskodik.
Sosem fél, de
mindig egész.
Nem kétkedik,
természete teremtő maga.
Nem ésszerű,
de egyedül értelmes.
Ragyog – mert ragyog.

képek: Rocío Montoya

Hommage à S. G.

Hogy élni tudjak, visszahangolnám magam, mint
gyerekkoromban a csellómat szoktam. Ha lenne
emlékem, hogy kell, a húrokat is kicserélném –
csak legalább a hangzásom ne lenne idegen

tőlem. Mert ez már nem én vagyok – voltam
hang is, akárcsak az a madár, aki a vállamon
ült, akivel együtt születtem és vele lettem
volna összehantolt – de a hangomra most már

nem felel visszhang – nem is könnyű neki erre
a némaságra. Így visszahangolni magam már
nincs hova – szerinted az is lehet, tényleg nincs,

akkor hangoljam magam máshoz – egy még
élő hangzáshoz. Ha a saját szívverésem már
elfeledtem – vagy talán soha nem is ismertem.

(kép forrása)

mottó:
Túl a Holdon,
túl a Végán
fordul Párkák
görbe tűje;
kalapál Hamvas zongorája,
csendül Hölderlin hegedűje.

SZEXTÁNS

Te,
aki meglelted az Éden geometriáját,
s egy higanyos tükörkép felezőjén
rám találtál.
TE,
aki útnak eredtél az első széllel,
lelked úgy dagadt,
ahogy az arafehér vitorlák.
ÉN
egyetlen boldogságom,
akiről sosem tudhatom,
merre kezdődsz,
merre végződöm
én.

AZ ÉN FÖLDEM

Az én földemen ének a szó,
s tánc minden mozdulat.
Se hamis hang,
se elvétett lépés.
Csak hullámfény tengerég.
Illat, ritmus, dallam.
Az én földem,
hol öröktől,
szüntelen élek,
érintetlen tündöklés,
ritmikus, örökös illanás.
S ártatlan magán csodálkozás
minden pillanat.
Az én földem valahány teremtése
ma  született isten.
Magban a rügy,
rügyben a  termés.
Szerelmes szemérem,
színről színre bomló határtalan.
Tükörfalait csak a tetszelgő idő képzelgi:
az én szívem, az én népem
tagadás, telhetetlenség
föl nem érheti soha.

kép: Maxwell Snow

„magamra drótozok egy cafat
hétfő reggeli felhőszakadást,
rajtam marad, amíg kitart
az a néhány ócska kábeldarab”
(Watch My Dying – Idomtalan)

most lekapcsoljuk a lámpákat,
behúzzuk a függönyöket és
a hasunk, tehát szépek vagyunk.
lefolyik rólunk minden, mint
viaszos lábú kutyákról a tócsák
vize, úgyhogy aggódni nem kell,
mert ezt a hétfőt lehámozzuk
magunkról, és le az összes többit is,
amikor kilépünk a folyosóra és nem
gondolunk többet a lámpára, csak a
cigaretták fényeire. a sercegés beszél
helyettünk, és ez már épp elég.
a túlóráknak helye nincs.
lélegzetünk visszatartjuk folyton,
mintha csuklanánk, pedig tudjuk,
senki sem emleget. ilyen apróságokon
nincs miért fennakadni, mint kutyák
ugatása az oszlopokra, mert
túlszaporodnak, kisajátítják
az idegeket, a gerincet,
a másodperceket, a csontokra
különös hangsúlyt fektetnek,
és a betemetés és kiásás
közötti időt adják csak vissza.
szóval most csak arra figyeljünk,
hogy amit nem zártunk kulcsra,
azt ne ejtsük le túl hirtelen,
csak kiszámított mozdulatokkal,
hogy fokozatosan vegye át
a levegő helyét a szobában,
a tüdőben, hogy nyugodtan
fekhessünk egymás mellé.
szorosan, lélegzetvisszatartva,
mozdulatlanul, szemlesütve
várjuk ki a napszakok változását,
nehogy véletlenül is megcsörrenjen
a lánc, mert akkor tudatosulna
bennünk, hogy cinkosok vagyunk
és azt végképp nem volna
kinek megbocsátani.

képek: Han-Cheng-Yeh