Címke: vers

Hagiwara Sakutaro költeményei

A Hirose folyó

A Hirose folyó csupa fehér,
ahogy tűnik az idő, tűnnek a szeszélyes gondolatok is.
Remélve, hogy kötéllel csapdába csalhatom az életet,
belógattam horgászbotom a folyóba tegnap.
Ó, rég eltűnt az ily boldogság,
ma már a pontyot is alig vesszük észre.

 

Éjszakai vonat

Sápadt az ég a hajnali fényben,
ujjlenyomatok ülnek az ablakon, hidegen,
fehéren derengenek a magas hegyek,
mint a higany, mozdulatlanul és mégsem,
az utazók álma zavartalan,
csak a fáradt lámpák sóhajtanak,
és ott az az édes, gyantás illat,
meg a halovány füst, talán dohány,
mely próbára teszi a rossznyelveket az éjszakai vonaton,
de folytatódik-e a férjes asszony panaszáradata?
Még nem hagytuk el Yamashinát,
így kicsit ereszt a felfújható párnából,
nézi, ahogy elernyed: a fajtájnál így szokás.
Most férj és feleség összebújik,
s megbámulja az ablakon át a hajnalt,
ahol egy elfelejtett hegyi faluban
fehéren virágzik a harangláb.

 

Aki a szerelmet szereti

Kirúzsoztam ajkaim,
s megcsókoltam egy friss nyírfa kérgét.
Még ha csinos is volnék,
kebleim nem ruganyos, táncoló labdák,
bőrömnek nincs púder-finom illata.
Szerencsétlen, kívül-belül hervadt lény.
Szánalmas és elveszett.
A ma koranyarának illatos völgyében,
szikrázó fák között,
felhúztam égszínkék kesztyűmet,
és ál-fűzőbe bújtattam csípőmet,
és úgy-teszek-mintha port szórtam nyakamra.
És így, kitalált kacérságot öltve magamra,
ahogy a fiatal lányok szokták,
pont úgy felszegtem fejem,
és megcsókoltam egy friss nyírfa kérgét,
és rózsa vörösre rúzsoztam ajkaim,
és ölelve kapaszkodtam egy hatalmas, fehér törzsbe.

 

 Baktériumok világa

Baktériumok lába,
baktériumok szája,
baktériumok füle,
baktériumok orra,

a baktériumok úsznak.

Néhány emberi méhben,
néhány kagyló belében,
néhány a hagyma gömbölyű szívében,
néhány a vidék közepében.

A baktériumok úsznak.

A baktériumok kezei jobbra-balra, keresztbe nőnek,
végeik elágaznak, mint a gyökérzet,
onnan éles karmok nőnek,
hajszálereik mindenhova szétterjednek.

A baktériumok úsznak.

Ahol a baktériumok élik életük,
mintha rokkant bőrén keresztül jönne,
sovány, cinóber-szín fény süt be,
és alig látszik, amit megvilágít, de
az a látvány igazán, igazán elviselhetetlen.

A baktériumok úsznak.

Pillér Emília Réka fordítása

Hagiwara Sakutaro (1886-1942)
A szabad vers és a modern stílusú költészet egyik meghatározó alakja Japánban. Gyakran szürrealistaként emlegetik.

 

rég láttalak

rég láttalak zöldben.
eredetileg nem is akartalak.
 
kifogytál belőlem
mint elemből a töltés
amikor a legjobban kéne
pl távirányításhoz
és a pótelem a fiókban
valamiért néha hűtőben
is kifogy.
 
közben egy csomó
téves hívás vagy csak
nem fogadott lehettél
te gondoltam én
most visszatekintve
persze nem te voltál
főleg nem a téves.
 
közben kihíztalak.
pedig okos kezeid
másnak főzik a kávét
vernek oda tojást
hogy normálisan
teljen a hétvége
hogy azt közöld
hogy szeretsz.
 
ahogy sorra ráncosodnak a nők
régi jó nőink
ahogy bolyhosodik a
takaród befele
ahogy nem mozdulsz
télen mert végre fűt
de nyárra már a magányosabb
békén hagyott pontot
keresed óhatatlan
a pettyes lepedőn –
 
közben felrakom a kávét
odaverek két tojást
magától
elindul a nap
ahogy a ráncok
vagy a fehér hajak –
rég láttalak zöldben
de nem akartalak.
 
rosszul figyelsz.


 kaethe-butcher3

MEGY A MÉNES (Ходят кони – orosz népdal)

Megy a ménes a folyóhoz,

A sötétkék itatóhoz,
A magas oldalon,
Jaj, hogy jut le azon?

A folyóvíz csupa örvény,

Pereméhez nem visz ösvény,
Nincsen hasadék,
Csak a sziklaszakadék.

 

A szirt széle, jaj, de éles,
Nem ihatnék már a ménes,
Elnyelte a mély,
Az ordas meredély.

Vajdics Anikó fordítása

A népdal a Бумбараш című orosz film betétdala volt.


https://www.youtube.com/watch?v=8qciz7m6AW0

https://www.youtube.com/watch?v=fENlMYycSFI

Orfikus himnuszok


Genezis
(Kozmosz aiodosz:
Orpheusz születése)

Mikor megszülettél, sötét volt.
Végeláthatatlan sötét.
És csöndek csöndje lebegett feletted:
fekete kökörcsin ég.
Képek nyaldostak, fojtogató hangok:
nem hall. Nem lát. Nem ért.
Korszakok teltek el, még mindig
sötét van. Talán meg sem születtél.
Félrebiccenő fejjel hallgat,
énekel téged az Éj.

Ez a kék
(Mnémoszüné)

Ez a kék
még mit se tud
Goethe, Maeterlinck, Mallarmé
nem ismeri
a befagyott értelem
arktiszi kristályfényét,
sem az elsüllyedt tünde álmokét.
Egyetlen leányod szeme kékje,
s születésekor minden gyermeké.
Ez a kék leginkább
egy hajdanvolt pillanatra emlékeztet,
amelyben először vált el egymástól
föld és az ég –
noha e percben
múlandóbbnak tetszhet
e gyönge áprilisi nefelejcsnél,
újra s újra szólítod:
MNÉMOSZÜNÉ!


Kert a hegyen
(Phoibosz elhívása)

Bár sűrű volt az éj,
és nem csillapult,
imént állt el a szél:
csak felépült.
A hegyfokról szelíden ereszkedő
lankák, a sziklagyep, a gyümölcsös.
A hegyormok izgatottan
suttogó pinea-csoportjai.
A sugárzó istenek,
a márványba öntött hajnalképek.
A kövek közt kacskaringózó,
hullámzó utak.
S a rózsalabirintus!
Illatok, fények, fuvallatok
olyannyi találkahelye,
a könyvereklyékkel telihintett,
szőlővel futtatott filagóriák.
Az érkezés. A kőkapuk tövében
sötéten csillogó tükrök.
Az emlékezés melegvizű,
magasban fakadó forrásai.
És kristálypartjukon és mindig csak onnan.
A kilátás. Lelkek teraszai.
Az egymásba nézők horizontjai.
Már dereng az ég alja,
lassan felszáradnak a rétek.
Hamarosan felébred a drága,
s nekivágtok a hegynek.
Mennyire gyönyörű.
Még így is, félhomályban,
vibráló szemhéjkupolák alatt.
Hát még amikor kinyílik,
ahogy telicsordul fénnyel.
Ahogy a szemedbe néz,
ahogy fölismer.
Ahogy megelevenednek,
ahogy életté lesznek holtnak hitt szavak.
Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia!
Jöjj és láss. Ím, az Ország.
Gnóthi szeauton.
Ismerd meg önmagad!

 

(borítókép: Dino Buzzati: Képes poéma – részlet)