A tudás feletti rész, ahova betör az intuíció. Az elnémult, de szóra bírható „egész” szóburkait pukkantgatja ki. A végest csak érinti. Az empátia több mint a megértés. Magáévá emészti a karakter az ihlettel együtt a szót. A disszonanciák kivesézése az unalom visszaszorításának egyfajta kísérlete. A menekvés terrénuma. Érdemes Kurtág Györgyöt hallgatni és Kocziszky Évát olvasni együtt ilyenkor. Hogy örömet talál a gondolkodásban. Az álom értelmet nyer. Még akkor is, ha a stílus szétesésként mutatkozik meg. S a szellem: cizellált szelenceként. A néző (az olvasó) megismétli magában az alkotófolyamatot. A szövegbe kódolt iránytű a befogadóra mutat. És ráhelyezi a terhet. Aszalt szó-csutkák, kék szótövek főzeteként konstituálódik az opus. Egy kereszt alakú fába be/vert szavak, szegek között. És ott van a felszeletelt égbolt. A vers legbelső tere. És kicsurran a vér a géppapírból a nyomtató tetejére. Mintha a frigyládára fröccsent volna az izzadtság. A főpap izgalma is belekerült az áldozati rítusba, mint önerő. Az Úr kiürítette a pap lelkét, mint egy lomtárat. És önmagát tette bele. Ornamentika és architektúra. Sok kis szerep. S szelep. Mindig a hiányokra épül a meglévőség. S ahogy elvégzi az ember a feladatot, rádöbben: alkotott! S nem veheti el az inspirációt senki tőle. S beöltözik a késztetésbe, mint süvegbe és palástba. Mert a vonakodás ráér.

Arra gondolok, hogy azok a
szavak, amiket használtam senkire
sem jók már, de ha a hangom
fogságát elviselik, akkor azt is,

mikor korlátuk nélküli létbe
kényszerítve állok, könnyebben,
mint én. Amíg a tagjaimat nem
mozgatja a más szemébe fényt

törő, benne nyugvó átok,
a parancsuk szerinti mozdulat
enyém. Bármilyen nehezen ejtve ki,
míg lustán, kötelességszerűen

aggódom miattuk, aggódásom
csak lépésekig terjed, amíg
árnyékomnál többre nem
vágyakozik. Nem jó szándékod

az egyetlen, ami nem vitatna
semmit, vagy, ha igen, az olyan lenne,
mint a beteg háztetők alatt a
házak oldalához szólított árnyék:

nyakunkon az erdő beesteledik.
Szokatlan a békülékeny hangnem
a gúny alatt, még számomra is,
aki így beszél, olyan, mint egy új,

meghitt ismerős, aki tartozást jön behajtani
és anélkül, hogy elijesztené, meggyőzéssel
próbál hatni az elszököttekre,
legyen az ember, vagy állat egyaránt,

mielőtt hurokkal csapdába ejti.
Sokszor estem el a beszédemtől fogva,
ha másért nem, majd ezért hallgatok.
Józanul belátom, hogy az illő szó is,

bár helyénvaló, de alkalmatlan lenne,
mert kopott, mint az ezüstöt tisztítani kell,
bármilyen nemes, az időtől, ami
csontjainkat néha kikaparja,
selyemből varrt szívünk fölött reszket.

kép: Johnson Tsang

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy a kertedbe kakál egy rigó,
és pár hónap múlva felfedezel
egy sosem látott virágot.
Gondozhatod, gyönyörködhetsz
benne, de az a virág a tiéd lett-e?

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy vonaton utazol,
és unalmadban kitörölsz
néhány betűt: kiha__lni
_es_élyes. Mennyi másoló
másolata ragyog fel benned?
Bele sem gondolsz,
beleásítasz az alagútba,
illeszkedik minden sötét,
legókocka a legókockához.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy átmész a Margit-hídon,
hosszan bámulsz a vízbe,
hagyod, hogy a nézés aláhulljon,
akár egy öngyilkos, és az arcod
közben felderül, mert elképzelni
a halált olyan, mint örökké élni.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy beleszagolsz az utcába,
egy bizonytalan illat közeledése
emlékeztet régi szerelmesedre,
behunyod szemed, nem akarod
látni a hasonlóságot, nem akarod
látni a különbözőséget, nem akarod
látni az azonosságot, nem akarod
látni az idő múlását. Csak érezni,
ahogy az illatot orrodba súgja a szellő.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy takaróba burkolózol,
minél szorosabban simul, annál
végtelenebb az ölelés-jelleg.
Mag vagy, ami kiduzzad a héjából,
fióka, mi áttöri a vékony mészfalat.
Semmilyen magányban nem lehetsz
puszta önmagad. Beleköltözöl
egy ölelésbe, beleszületsz egy versbe,
nem szándékosan, de nem is véletlenül.

borítókép: Alexandra Levasseur

Sosem volt még ilyen egyszerre –
A blagoevgradi színházban,
miközben három macedo-bolgár lány énekelt,
állandóan be- és kiugrott, húzódott
a zsigerien kellemesen bizsergő gyomrom,
s folyt a könnyem.

Ottani arcok, Zdravka, Kiril és Hristina szerint
előző életemben bolgár voltam.

Az a dal megrázó, és elképzelhetetlenül mély,
mint számtalan szakadék a Pirinben.
Ismerős, meghatározhatatlanul régről.
Őserő-hordozó, zsigerekbe hazataláló.
Lidérces, mégis otthonos.
Nem szabadulok tőle a továbbiakban.
Nem is akarok.

(borítókép: Simone Held)

Bozai Ágotának, a Finnegans Wake fordítójának szeretettel 

Amikor fikciónak érzi saját valóságát.
S látja a csodálkozást és a megrendülést,
mint regényszervező elvet.
S elkezd saját magának csinálni egy textust.
Ami voltaképp mindig kezdet. Most ez lesz.
Mondja. És belép a hit.

És vége lesz minden irányzatnak és írásjelnek.
S elkötelezi magát az ember a nyelvnek.
S ott fekszik az ágyon a hús-vér grammatikai pozíció.

A női korpusz. Egy hajjal bevont kötet.
Van iránytű. Valahol elveszett. Majd meglett.
Jó az álom. Milyen pompás, amikor sugall és ellep.
S amit ott mond az elménk. Azt fordítja le a gerle.

A szellem kegyeltje.

(borítókép: Lauren Treece)