Gyalog átmenni egy hídon.
A habokba köptem, hogy egyszer leutazzak
a Fekete-tengerig,
aztán egy trolibusz bőrébe kapaszkodni,
ahol a bordák mentén
az eső
beesik.
Néha elmosolyodom, vagy megköszönök valamit,
mert a fejemben játszódó
valószínűtlen szcenáriókban logikusan ez következne.
Nyúzni a cipőtalpat, hogy foszlása mentén
legyen panorámám.
Nyálad ízének emléke
a kávésbögrémen és a telefonon.
Ijesztő szillogizmusa a szerelemnek:
nemcsak, hanem, is.
Tébláboló kutyák az idő kerekénél, akiket
póráz híján a hangjukra fűznek föl gazdáik.
Szegény fűmagok fázós kucorgása, vagy
a hajhagymák tülekedése, egyre megy.
Végül úgyis mindkettőt
belepi a hó.

kép: Andie wilkinson

b. a.-nak

amikor anyai nagyanyám
egy gyergyói öregotthonban
békében vagy hangtalan
grimaszok közepette
elfelejtette
összes unokája
és gyermeke nevét
felőlünk csak úgy érdeklődött
hogy a fiúcska? hát a leányka?
– eleinte mindig
szünetet tartva kettőnk között
hogy azért anyám is érezhesse
csak a nyelve felejt.
később
amikor már a nemek
sem kötötték meg
történelemből kiszakadó
emlékezetét
csak a kicsiről
és a nagyobbikról faggatta
anyámat néha
azzal az idegenséggel
amit családja bukaresti
cselédévei hordtak szavaira.
amikor anyám
a halálhírt hozta
még befejeztem
egy meccs lábteniszt
később
bűntudatból azt hiszem
megkérdeztem
hátha kedve volna
egy kis Beatles-höz.
most
hogy a szégyen
amit kimondhatatlanul testi
halála fölött érezhettünk volna
ismét megvonja
arcának jegyeit
jólesik arra gondolnom
hogy valakinek
egy csoda folytán
ami a sclerosis multiplex
több lehettem
mint a puszta nevem
ez a kéretelen örökség.
akkor télen
már szinte teljesen kopasz volt
ő
a nagyanyám
és amikor hónapok múlva
magányát meglátogattuk
féltünk arcon csókolni
ő pedig inkább
a banánról kérdezett
hogy vittünk-e neki

képek: Serra Victoria Bothwell Fels

egy régi épületbe költöztél.
másnap elkezdtem felújítani.
kastélyt akartam neked építeni,
köréd építeni,
ahonnan nem tudsz kimenekülni.
az ajtókat, ablakokat befalaztam.
az udvarba kutyákat költöztettem.
szabadon szaladgálnak
a drótsövénnyel elkerített telken.
remélem, lassan megszokod a magányt.
esténként egy parányi résen keresztül
verseket olvasok fel neked.
a válaszodat nem hallom.
minden nap más verssel leplek meg.
a tegnapi rólad szólt,
a mai rólam,
a holnapi meg majd kettőnkről.
a hangomból táplálkozol.
néha nehezemre esik
túlkiabálni a kutyák ugatását.

kép: Ariko Inaoka

1.
nem betegség,
bozóttűz vagy
ragyogsz, világítasz
és harmat is,
tűzben nem párolgó: ellenállsz,
visszapattansz burkodról,
piros fényessége tűznek.
s az égnek tépett, bíbor palástja
nem takarhat magadtól.
fák-füvektől messze űzött arcot lesni,
formákat.
állj csak össze sok-sok vonallá,
eresztve-adva szélnek,
mint rózsák, kik nem szépek;
összefutnak kosok,
pusztában vérük, nézd: piroslik.

2.
az eltérésben telítve van minden,
egy viseltes isten eldobigált részeivel
minden telítve van.
mi kabát vagyunk: lomha-ronda.
rájukterítve van, kinyomott tubusokból, fogpaszta,
ürülnek alóluk a részek
s bennük a levegő marad.
sűrű, ne félj.
van közben a szélnek,
a szélgépek mozgásának nem fogyó lakása a szemben,
ahol, mert pakoltunk egymás szemeiből,
a levegővel együtt a kékség is albérletet vett.
lüktetése matt,
kiürületlenül nem kopogó,
ne féljek.
körbelakatol, bár ő belakatlan,
tőle zengeni kezdenek a szembogarakat megülő,
ott pihenő hallgatag ércek.
ők kitérítik nézésemet.
ő nekik enged.

3.
kötésem lehessen lazítás azoknak
akik a tengerhez mennek le
akik sötét leánynak hívnak engem.

se a hullámverés vonalai
ne tudjanak magukban tartani
se a rózsa
mely körbe igyekszik futni arcomat,
ahogy a tajték el-eléri a partot
úgy ez a körbeölelés is tovább mozdul.

szempillám mák:
ledarálnád.
hova őröljem, tálba vagy tengerbe?
oda őrülni bele, lehet
arcom sincs.
mély tenger. szél fúj.
füst, fű hajt.

ő hív sötétnek, sötétem.
örvendek azért
az én kedvesemnek nagy fennszóval is
mikor feljön a nap sötétemnek aki tétlenségem,
ha pedig leszáll,
csöndben,
ragyogó némaságban

vagyok az ő sötétje,
hol bozóttüzek izzanak,
nehéz tüzek,
az ő tétlensége,
égboltja, égboltom, nem tágas – de
pattannak el amíg égnek;
körvonalaikon egyensúlyozva
úgy van két lábam két
lábad: bőrharangnyelvek,
hallgatnak hullámverésben?

meg tudnád mondani,
pontosan hol ér véget egy tenger határa?
a partból másodpercenként
más-más részeket hagy szárazon a víz.
és állítsunk meg végre egy tengert,
hogy repedezzen ki,
mint kiégetett, tiszta zománc.

vagy mint a papír, a rost,
kinek a sok mák bőven gurul, hova –
az arc, mire ha vés, ha tűri, írja:
körvonalakat metsz,
rózsákat, hullámokat hajt
az legyen ágya,

akkor vajon
megölsz–megölöd-e sötétlenedésed,
mikor égboljaidat adod–elmorzsálhassad őket
kenyeret és mákot;
hogy nem marad arcunk,
arcunk sincs csak
tengerek maradhassanak,
és alattuk neved, nevem melyet
vonnak hullámok, halasztanak.

kép: Elena Fortunati