szeptemberi levél
éjszakai áram

hogy saját vágyam
másnak tulajdonítsam, álmomban mással mondassam ki,
és tiltakozhassam, vagy csak egy
szerűen kitérjek, hogy ne szakadjon meg
a beszélő viszony, a szégyen
másik szintje, ami már elviselhető,
akkor is, ha már tudom,
mást is magamból álmodok,
ám ébredéskor már nem kell menekülnöm:
emlékszem rá. a harmadik személyre,
aki sok-sok álom múlva lesz
csak önmegszólító,
majd elsőszülött,
s most még azt sem tudom,
bűnvallás, vagy feloldozás
az első ima,
a felejtés fáziskésése
az éjszakai áramban.

októberi levél
murmuráció

oly erősen zavart,
hogy azt hittem, járulhatok úgy
hozzád, mint szent jegyekhez,
minden szín alatt.
de a szöveg murmurációja
szól rólam, nem maguk
az életnek értelmet hazudó szavak:
műveden kívül elérhetetlen vagy.
éjjel mégis te zokogsz álmomban,
s mint első felsírás után,
tódul a levegő a tüdőbe ébredéskor.
miért, hogy Istenről csak annyi tudható,
hogy vagy?

novemberi levél
mint arámit a hit

hogy beszéljek erről?
hisz túléltem a nyelvet, mint arámit
a hit, mikor arról álmodom,
szeretkezem veled,
és gyönyörre ébredek,
pedig csak két napos
nyelvemlék a mondat:
minket már befedett az avar,
annyi ősz volt azóta.
a felejtés őszi
idénymunka volna?
a levelek salome-tánca
keresztelő szent jános vérébe
mártva.

mint hegyre nőtt vállainkon
a szertelen szél,

őszbe lengő ágainkon
a falevelek –
zizegsz bennem.

fogadkozom:

nyelvemen nem beszélsz,
elmorzsoltam hangjaid.

s meglegyint
a kétség,
betakar, mint avart a szűkülő dér.

mert ha észrevétlen átszökik
a rezzenéstelen retinán
  – mint nyárelő táj fényén –
az egymásra rakódott kép:

a szívburok hangtalan falán
rezdülsz,

s ahogy vele mozdulunk –

szüntelen megtalállak,
mint sűrű időn
a késői pillanatrést.

kép: Tuane Eggers

Abban a repedésben, ahol beolvadunk
az erdő esztétikájába, a látszótársak
péntektől vasárnapig gyakorolják,
hogy hitetlenül el nem hagyom.

Álmukban szépek vagyunk,
mint egy házsongárdi szobor, mint
forralt borban úszó gyömbérreszelék.

Kis esti kuporgásaink ideje alatt
(invocatio a szégyen algoritmusához)
tüdőhólyagocskákat morzsolnak és
felhőket ejtenek teherbe.

Az öntudatlanság gyapotszálain
a Hiánytermelő Szövetkezetig repülő
megalkuvásból nem lesz pulóver, amit
szorongás nélkül viselhetnénk.

Kakukk! Itt a birtoklás fogyatékossága:
(nem) csak gazdátlan erőket tehetsz magadévá.
Míg lemondani tanulunk, valaki beletorzul
a koherenciába.

kép: Tuane Eggers

Nagyanyám, néhai Szálkai Sára,
özvegy Nagy Gáborné,
született Kocsis Margit,
megtörölte a kezét,
rátámaszkodott a sparhelt
rúdjára és
azt kérdezte, mit csináltam.

Pirítósát megdörzsölte
az erős paprikával,
és elcsoszogott a heverőig,
aminek a sarkában
már besüppedt a szalma
jelölve nagyanyámnak
a helyét.

Azt találtam mondani neki,
hogy írtam,
ám őneki mondhatta az ember,
nem tudta elképzelni,
hogy lehet magunktól kitalálni,
s azt válaszolta, nem is én írtam,
csak kimásoltam.

Nagyanyámmal, néhai Szálkai Sárával
nem lehetett volna vitába szállni,
Kocsis Margittal sem,
özvegy Nagy Gábornéval,
aki a jó csirkepaprikást
hosszú lére főzte, és
beleaprította a kolompírt.

Otthonkája, barna kendője,
a csoszogás, a púp a hátán,
a vele töltött idő,
a sírás-szipogás,
ami miatt a Szálkai Sári
nevet adtuk neki,
vitán felül állt.

(Emigráns dalok II.)

Amerikába csak a mihasznák mennek,
hátrahagynak csapot-papot, apát, anyát,
feleséget, és viszik magukkal a kasszát,
a családi ékszereket, a szombati bevételt.
Letérnek a rendes útról, hiszen mihasznák.
Doberdó és Isonzó még emberi csontokból
épült. Amerika álmokból s ellopott ezüstből.
Ausztrália pedig még ennél is mihasznább
ország. Kengurujuk dögivel, de még a túrót
sem bírták feltalálni, jelentette ki nagy-nagynéném,
aki huszonnégy órát repült, hogy ennyire komolytalan
és hihetetlen helyen végre megölelje az unokáit.
De ki tudja, hogy ezek az unokák valóságosak
voltak-e? Vagy ha valóságosak nem is, legalább
rendesek? És valóságos vagyok-e én magam,
aki letértem a rendes útról, és eljöttem Amerikába,
és itt, a mihasznák közt, a lágy embermasszában
régi, könnyelmű, komáromi boltossegédeket
és könyvelőket keresek. De sehol senki és semmi.
Talán én is csak halál nélkül próbálok elveszni.

(kép: Brooke DiDonato)

Miután jól berúgtunk, egész este azt bámultam,
ahogy az árnyékok letáncolnak a redőnyről.
Fekve mindig őket néztük. Persze nem tudom,
hogy a mindig meddig tart, de a végére talán
beköltözhetünk. 3.33-kor már csak erre gondolok.
Pontosan tudom, pár percen belül elalszol.
Mindent elmondanék, ha tudnék beszélni.
Az egyik oldalamra egy alvó nőt tetoválok,
pont oda, amelyik feleden aludni szoktál. *
Egyébként két órán át tart egy-egy alvási
ciklusom, amikor nem vagy itt. Olyankor
többnyire arról álmodok, hogy lepedőbe
csavarom magam, tejszínűbe, akár a
szemeid negatívja. Ettől olyan sötét lesz,
hogy fel kell húznom a redőnyöket.

(kép: Nuno Moreira)