Veled álmodtam az éjjel
Elfelejtetted a kapukódot
Hatost ütöttél
csillag helyett

Próbáltam elmagyarázni,
hogyan kell csinálni
De lankadatlan nyomogattad,
míg ki nem égett
s aztán már mindegy volt,
mert véget ért a móka
a csillag túl egyszerű lett volna

Felmásztunk a libikókán
Tudni akartad, hogy
telihold van-e
Súlyodtól remegő lábakkal
felfele nyomtalak
Egyre csak kiáltoztál
Magasabbra, nem látod elég jól
Csalódottan másztál le
Nem volt elég közel
Megkértél ne menjek utánad,
neked csak a Hold kellett

Elbontották a játszóteret
S mikor valaki megkérdezi
telihold van-e
Csak rád gondolok,
hogy kiderítetted-e már

(kép: Marta Bavacqua)

Messze setétedik a Guiness ereje,
Elrejti előlem busa tehén teje,
     Éltető szesz, nedvedet:
Most józan mámorban reád visszanézek.
Ó, elhagyott eszek, ó, én száraz részeg!
     Lélekben vedelgetek.

Ti láttátok az én elmémnek rengését,
Lábam botladását, ajkam nyálas rését:
     Pampogtam zöldségeket.
Ti láttátok képek dúlt kavargásait,
Tevefejű cápát, mely az égen hasít,
     Agy-dinnyét, mely szétrepedt.

Porzó gégefővel búcsúzom tőletek;
Elhagylak, de szívem alkoholban lebeg,
     Mint szerelmes vadmajom.
Szokjak rá bár sörre, mely alkoholmentes
(Nonszensz, mint vér nélkül disznót ölő hentes),
     Ki már sosem irthatom

Ínyemből perzselő konyak aromáját,
Mely zsongítja ivók fóka-forma máját
     Egy bezápult estelen!
Nem csapzik szájamra sör habja, mint bajusz,
Nem fűt az alkohol, mint lábat a mamusz,
     Nem dajkál bor-tengerem.

Oh, gyakran a testes savak virányait,
Merlot gömbölyödő, franc nyers világait
     Szertezúzza mohóság!
A bennem tajtékzott vulkán már lávakő,
Szoborrá faragom, a vésőm nevető,
     Frissebb lesz, mint valóság.

Szürcsölöm szeszeit apró részleteknek,
Szempillaszálaknak, csempült rajzszegeknek,
     Gyűjtöm fény bogáncsait.
Színjózan tudatom szédül szakadatlan,
Egyre beljebb forog örvénylő anyagban,
     S nem veszti, csak láncait.

A traktorok a két szomszédos telken
a miénkkel párhuzamosan
fel-alá irtják a konkolyt.
Minden hossz után egy hozzánk
még közelebb eső területet fognak be,
elvágva utunkat a költözés utolsó lehetősége elől.
A tartályaikból szabadon szálló vegyszer íze
köhögőrohamnyi helyet kapar magának torkunkon.
Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe?
– kérdeznénk, ha tudnánk, kit tekintsünk urunknak
a termőföldek mosta puszta szigetén,
kinek kéne itt aszály idején is erősítenie a gyökereket.
Törött rózsájú, rozsdás kannáinkkal merünk
algás vizet egy repedt falú hordóból, hogy
öntözzük a gazt, amit csorbult kapáinkkal
nem győzünk elpusztítani.
A traktorok nem sokára ideérnek, s akkor mi
vagy készségesen hasra vetjük magunkat,
vagy ellenállást színlelünk, miközben
hasra vetnek.

A belső forradalom
rövidzárlat miatt elmarad ma is.
Uram, nem emberi mulasztás volt,
maguktól robbantak a tartópillérek,
de hiába mentegetőzöm,
mert te látod, vagyis ön látja,
azt se merem tegezni,
amiben nem hiszek.

(képek: Anna Álvarez-Errecalde)

Végül bővebben… →

Kivet magából a szoba áporodott magánya
Rigó terpeszt a háztetőn
el akar szállni, nem hagyom
nem énekel, megölöm
Fogam alatt ropognak csontjai
Kérődzik a halál
Felhányja mocskát
Felmosom vele a konyhát

Ráült a szívemre csended hozadéka
Szuszog az ereszen a csalogány
el akar szállni, nem hagyom
be akar jönni, megölöm
Száját tátva nyeli vérét
Megrothad egy perc alatt
A penészes fal nem csalogat
Napsugarakat

Kivésett lelkem bekereteztetem a falra
Léket ver rajta a szarka
el akar szállni, nem hagyom
be akar jönni, talán hagyom
Hattyúdalom énekelve repül körbe a szobában
Gerincemen búgva rak fészket
Tojásait az agyamba ülteti
Amit a limbikus rendszerem kelt ki

Rigó terpeszt a háztetőn
el akar szállni, nem hagyom
nem énekel, befogadom

(képek: Mizenscen)