Abban a repedésben, ahol beolvadunk
az erdő esztétikájába, a látszótársak
péntektől vasárnapig gyakorolják,
hogy hitetlenül el nem hagyom.

Álmukban szépek vagyunk,
mint egy házsongárdi szobor, mint
forralt borban úszó gyömbérreszelék.

Kis esti kuporgásaink ideje alatt
(invocatio a szégyen algoritmusához)
tüdőhólyagocskákat morzsolnak és
felhőket ejtenek teherbe.

Az öntudatlanság gyapotszálain
a Hiánytermelő Szövetkezetig repülő
megalkuvásból nem lesz pulóver, amit
szorongás nélkül viselhetnénk.

Kakukk! Itt a birtoklás fogyatékossága:
(nem) csak gazdátlan erőket tehetsz magadévá.
Míg lemondani tanulunk, valaki beletorzul
a koherenciába.

kép: Tuane Eggers

Nagyanyám, néhai Szálkai Sára,
özvegy Nagy Gáborné,
született Kocsis Margit,
megtörölte a kezét,
rátámaszkodott a sparhelt
rúdjára és
azt kérdezte, mit csináltam.

Pirítósát megdörzsölte
az erős paprikával,
és elcsoszogott a heverőig,
aminek a sarkában
már besüppedt a szalma
jelölve nagyanyámnak
a helyét.

Azt találtam mondani neki,
hogy írtam,
ám őneki mondhatta az ember,
nem tudta elképzelni,
hogy lehet magunktól kitalálni,
s azt válaszolta, nem is én írtam,
csak kimásoltam.

Nagyanyámmal, néhai Szálkai Sárával
nem lehetett volna vitába szállni,
Kocsis Margittal sem,
özvegy Nagy Gábornéval,
aki a jó csirkepaprikást
hosszú lére főzte, és
beleaprította a kolompírt.

Otthonkája, barna kendője,
a csoszogás, a púp a hátán,
a vele töltött idő,
a sírás-szipogás,
ami miatt a Szálkai Sári
nevet adtuk neki,
vitán felül állt.

(Emigráns dalok II.)

Amerikába csak a mihasznák mennek,
hátrahagynak csapot-papot, apát, anyát,
feleséget, és viszik magukkal a kasszát,
a családi ékszereket, a szombati bevételt.
Letérnek a rendes útról, hiszen mihasznák.
Doberdó és Isonzó még emberi csontokból
épült. Amerika álmokból s ellopott ezüstből.
Ausztrália pedig még ennél is mihasznább
ország. Kengurujuk dögivel, de még a túrót
sem bírták feltalálni, jelentette ki nagy-nagynéném,
aki huszonnégy órát repült, hogy ennyire komolytalan
és hihetetlen helyen végre megölelje az unokáit.
De ki tudja, hogy ezek az unokák valóságosak
voltak-e? Vagy ha valóságosak nem is, legalább
rendesek? És valóságos vagyok-e én magam,
aki letértem a rendes útról, és eljöttem Amerikába,
és itt, a mihasznák közt, a lágy embermasszában
régi, könnyelmű, komáromi boltossegédeket
és könyvelőket keresek. De sehol senki és semmi.
Talán én is csak halál nélkül próbálok elveszni.

(kép: Brooke DiDonato)

Miután jól berúgtunk, egész este azt bámultam,
ahogy az árnyékok letáncolnak a redőnyről.
Fekve mindig őket néztük. Persze nem tudom,
hogy a mindig meddig tart, de a végére talán
beköltözhetünk. 3.33-kor már csak erre gondolok.
Pontosan tudom, pár percen belül elalszol.
Mindent elmondanék, ha tudnék beszélni.
Az egyik oldalamra egy alvó nőt tetoválok,
pont oda, amelyik feleden aludni szoktál. *
Egyébként két órán át tart egy-egy alvási
ciklusom, amikor nem vagy itt. Olyankor
többnyire arról álmodok, hogy lepedőbe
csavarom magam, tejszínűbe, akár a
szemeid negatívja. Ettől olyan sötét lesz,
hogy fel kell húznom a redőnyöket.

(kép: Nuno Moreira)

Posvány, mit a föld tektonikája nyom
Szerves anyagból szutykos akármivé…
  Léted ki tudná nélkülözni?
    Barna tejet szopikálnak élők.

Robbansz motorban, hajtod a gépeket,
Fenn égmagasban vasbuborék süvít.
  És már a gép, mely gépeket gyárt,
    Az se mozogna, ha nincs a lelked…

Azt hittük, élünk, míg olajunk se volt,
Nagy semmiségből lettek a mindenek,
  Rég földön álltunk, most a metró
    Lenn zakatol, güzülő vakondok.

Tegnap nagy ügy volt, hogyha szekér döcög,
Most versenyautók tánca zuhog vadul,
  És űrrakéták fürge nyája
    Száll, hol a kósza madár se járhat.

Megtoldni lábunk lomha futásait
Ott áll a járgány, parkol a ház előtt,
  Téged pöfög majd szerteszéjjel,
    S pótlom a kúton a földi áldást.

Majd könnyezünk, ha mind kimerül tejed,
Nem szoptat immár Földanya száz kocsit.
  Cirkónk feledve, rengetegben
    Irtjuk a fát, ragadozzuk egymást.
Majd visszasírunk, jó büdös ősanyag,
Bárcsak hevítnéd vasparipánk hasát…
  Barlanghomályban zengedezzünk,
    Tarka eposzt kanyarítva rólad.

képek: Robert Bowen

1.
hétfő volt, hideg, és a kályhába nem tudtam tüzet gyújtani,
száraz fát hoztam be, kiürítettem a hamut,
akkor mondtad, már nem emlékszem a pontos szavaidra,
olyan istenszerű lehetett, mint az és akkor legyen vége.
és vége lett. bárhogy is, azt tudom hogy a fák nedvesek lettek,
és az éjszaka közepén arra keltem, hogy köröttem tenger

2.
apa azt tanította, hogy ha muszáj, bárki képes úszni.
olyan ez, mint az önvédelmi mechanizmus,
amikor fuldoklás közben a nyakadhoz kapod a kezed,
mondta. de azt nem, hogy olyankor mi a teendő,
ha két kezeddel körül öleled magad, és mindent belepsz.

3.
éppen akkor értem oda, mikor befejezték, sápadtak
voltak, fehér köpenyük tejesen ragyogott, lassan
mindegyikük rágyújtott, a hamut pedig egy
képzeletbeli tengely origójába pöccintették

4.
nem akarta, behordott mégis a kamrába mindent.
ritmikusan elzárt egy-egy ért, míg a halak
beleolvadtak a saját könnyükbe.

5.
kifordította a fákat, és hagyta, hogy
megszáradjanak a napsütésben.

6.
nem akarom, hogy így emlékezz rá.

7.

képek: Sequoia emmanuelle