Címke: vers

Úton

Furcsa arcok válnak ki Zsuzsi-vonatokból
Tovaszökkenve, mint a szökőnap
Mint hegybordák az úton
Mint egyvágányos sín a mocsaras parton
Hogy a távolban helyet adjon a megannyi
Szentjánosbogár-fénynek.
A dombokon állnak,
Magasodnak
Régi romok
Néha egészen rejtve
Mindenki szeme előtt
Ott, ahol a vágányok háromrét válnak
Hogy a mállófalú állomásépületet körbenyalják
Vakra deszkázott ablak-szemeikkel ne lássák,
Ne hallják,
Csak leperegjék a kerekek lüktetését
Ahogy az ígéretes fénylőhátú bogarak
Ígéretlen autómosókká,
Üzemekké,
Boltokká,
Kispolgári házakká
Avanzsálnak
A szökőnapi estében

(Illusztráció: Ton Dubbeldam: Meeting at the Lake)

Sonnenfinsternis (Napfogyatkozás)

Oly méltányosnak érezte, amit megtett.
Minél igazságosabb volt, annál bűnösebb lett.
Mert a hivalkodást, mint érvet, tolta be az ész.
Új álarcát mutatta az agresszor őszinteség.

Lám, az eufónia egy sodró makáma.
Közben egy másik énné lett, sirályból páva.
Átjárta az extázis, mint léggömböt a szél.
Majd a hang álmodta meg, mint életre kelt regét.

A történelem korszakküszöbre ért.
És megtorpant. Mintha a várakozás volna a tét.
Volt benne szusz. És új lélek-bibék.
Egyetlen szabad vegyérték is találhat tervet.

S a dallamot, mint egy kontextus nélküli verset.
Újraszőtte, mint megálmodott kertet.
A Napból kifolyó ég.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)

Mindig menni akartál messzire

Mindig menni akartál messzire,
most egy időkapszulában vagy,
ami nem enged még az utcára sem.
Az elrongyolódott zeneszámok
foglya vagy, csak az agyonhallgatott,
ki nem mondott szavak királya,
a fényesre koptatott hazugságoké.
Diszkólámpa a fejed, lábaid még járják,
tested még vonaglik, a zászló még áll,
feszül a basszusgitár. De minek?
Ha a rezgések mögött nincs akarat,
ha a négy fal és a feltépett padló
nem enged le a parkba sétálni.
Mindig messzire akartál menni,
de semmire sem jutottál.
Látod, romokban hever, amit
egykoron életnek hittél, de becsaptad.
Álltattad magad, jön még tavasz
meg jó idő, sörös kupák meg női mellek.
Kihullik a haj, a fog, percenként pereg az idő.
Veled egy hajóban nem utazik senki,
csak az elmúlás. Marad az ajtó bezárva.
Ki ezt írja, becsapta, mert maradni
tovább nem lehetett.

(Illusztráció: VApinx: Falling stars)

Napéjegyenlőség

1.

Elindulnék, de mielőtt elérné
kezem a kilincset, visszafordulok,
hogy lehamuzzam a cigarettát:
nagyapám régi borotválkozó
tükre mellett vászonkötésű Rilke,
hosszú pengéjű, fanyeles szúrókés,
s üvegváza, benne kiszáradt virág.
Senki sem járt itt. Árnyékká vékonyult
a téli pernye, s a kihullott parázs
a cserépkályha előtti szőnyegen.
Az anyag magába szívta a tüzet,
nem fog már. A falak is meredten
tapogatják a porhanyósult szagot;
koszos függöny,fulladozó szobák.

2.

Ki kellene rakni a bútorokat
innen, tervrajzokat készíteni,
a kondenzcsíkot fehérre meszelni,
meg a vizet is bevezetni végre,
fürdőt építeni és gyerekszobát,
virágot tenni a kopott komódra,
újat ahelyett, ami már elhasznált;
most kellene elkezdeni itt élni,
nem soká elvirágzik a laboda.
Ha rágondolsz, sokkal többet vársz,
de valójában csak két hónap a nyár:
július sarjaszt, augusztus megérlel,
szeptemberben már szekerek vonulnak,
s a keréknyomban száraz levél ropog.

3.

Két éve ide bevágott a villám,
nagyanyám élt még, bénultan figyelte,
hogy a lángok mint kúsznak át a házra,
összesereglett az egész szomszédság,
húzták a harangokat és fújt a gyár,
amott pár cserép azóta is kormos.
A villámhárító fémvezetéke
most a tetőzet csúcsán acélhegyes,
egekbe felszúrt irónban végződik,
a ház mögött fut le a földélésbe.
Követem a villám útját a háztetőn.
A házak fölött képtelen iramban,
mintha gyorsított felvételen látnám,
rétegekben húznak el a felhők.
Rojtozódásukon átlátszik a
föntebbi réteg: szokatlan térhatás.
A legalsó réteg alacsonyan vonul,
belé akad a villámhárító irónjába.

4.

Az idén is két gombaszedőt vágott
agyon Batrina környékén a villám,
a harmadikat vipera marta meg,
megvakult, mivel – a nővérem szerint –
neki az volt a leggyengébbik szerve.
A Bernád utcában meg a legárvább
az idéntől Géza bácsi lett, mivel
el kellett temetni a feleségét.
Szegény, bolond volt, s nem is falubeli,
kékre meg zöldre verték a kórházban,
és állítólag megerőszakolták.
Talál egy szűk repedést az istálló
falán, és ott saját testmelegébe
fészkeli magát egy szürkéskék veréb.

5.

A Bernád utca esőben ázik,
sípol a zöld víz, szél fuvolázik,
felhők vonulnak, hold, istenek, árnyak,
szívedre nőnek megtépázott ágak,
zörög a csatorna, csattog a födém,
valaki átnéz a Batrina ködén:
apró házakat, sáros utcákat lát,
a kavicsrakáson kinnfeledt lapát.
Gyalog járok, legföljebb vonattal,
így mintha együtt utaznék a nappal,
s ballag egy sötét utcán haza apám,
senki sem látja, vaspor szárad nyakán,
durva kezével szorítja a szákot,
foszló zsebében üres zabkalászok,
éj van, fűhaján koboldkórus hangol,
hosszú pillája puhán porba karmol.

6.

Ami a kép és a szem között moccan,
a nem-én, nem-más zuhanórepülés,
csomókás fekély, fékezett zuhanás,
mintha egy madzagon röptetett madár:
legbelülről jól hallható e matt kép.
A sártömések, fészektapasztások
súlyosan-puhán esnek a házakra,
s ami az időből marad, már nem más,
szárazág-fejék, tövisből szőtt parázs,
fönnakad rajta a mozgékony kényszer,
a mindig-máshol-lét, ami a világ.
Mi megmarad, már csak őszi vázlat,
madarak: sehol, csak kitépett szárnyak,
még egy öltés, hogy áthúzzuk a testén,
fölhangolt drótként rezeg át az estén,
az idő, a holt, szárnyait kitárja.

7.

Már napok óta ugyanaz a dallam,
márványkőből a tengerparti erkély,
s átszüremlik a Capricho Catalan.
Kinéz, az ablak, látja, üvegből van,
a vetítőgép zúg, akár a tenger,
s üresen áll a tengerparti oltár.
Nyár volt, mégis e téli kép a bélyeg,
mert ismeretlen áramlás mozgatja:
én, a grófnő, a tenger és az oltár.
Áll az idő, itt mindig itt maradunk,
ezüst nyáltól csillan vékony szája,
eláraszt a tél melankóliája.

8.

Hidd el, nem olyan, ahogyan te látod,
nyugalmas, fénytelen ház ez az élet,
kezemben tartom, csak egy marék parázs,
áttűnnek egymáson az érintetlen évek.
Ahol a közép, ott vannak a szélek,
a gyökér a virág, magja a szára,
megetetem a macskát, meg a tyúkot,
idén is fölmegyünk a Batrinára.
Metsző verőfény vágja a bozótost,
szederfaágon lefejezett korpusz,
mélylila fejét csak egy pille tartja,
szálkázó homály – elmozdul a fókusz.
Szétfutó ösvényt szélárnyékból figyelsz,
öreg a test földje, rajtad van nyoma,
és belekékül a csontokba az idő,
s nem egyéb már, csak rovátkolt koponya.

(2011)

(Illusztráció: Joan Fullerton: Beyond the Arches)

Tétlenség

Tét nélkül akarok játszani.
Lehettem volna csellista.
Mint a magassarkú cipő,
Értelmetlen-fájdalmasan halad
Tovább.
Hideg az október vége,
És egyre dühösebb a sírás.
Alig folyik már a könny,
Csak a fülem zúg, ahogy
Szorítom a fogam.
Elköltöztek a csodák,
Csak egy kis festék maradt
Tegnapról az orromon.
Vakít a reflektor,
Élesek az árvácskák árnyvonalai.
Tét nélkül akarok játszani.

(Illusztráció: Henrietta Harris: Fixed It III)

meg akartam mosni

Thomas Bernhard nyomán

ahogy odaléptem magamhoz
először kezet akartam mosni
vagyis kezet akartam nyújtani
de aztán visszahúztam

természetesen kezet akartam
mosni először
aztán tésztát akartam nyújtani
vagyis kezet

ahogy odaléptem magamhoz
először természetesen
kezet akartam nyújtani
kezet akartam fogni magammal

mindig jó akartam lenni
jó tanítvány
mindig jó tanítványa
akartam lenni magamnak

aztán még vacsora előtt
le akartam hajolni
meg akartam mosni a lábamat
mivel aznap jézus szabadnapos volt

(Illusztráció: Laurie Olson Lisonbee – Jesus Washes an Apostle’s Feet, 2006)