(kettős haiku)

álmából arra
ébredt hogy olvas: talán
inkább álmodik

álmában talált
egy verset de mikorra
fölébredt már nem

(városkép korán)

a város ébredezik
a madarak csiripelnek
az autók tülkölnek
az emberek ricsajt csapnak

az emberek tülkölnek
az autók csiripelnek
a madarak ricsajt csapnak
a város felébredt

(Illusztráció: Privedentsev Gennady: Surreal city on the water)

azt látja a világ
amit látni kíván
de nem kíván
látni semmit

elég behúzni
a függönyt
és már nem is vagy
nem létezel

elég behúzni
valakinek
és már látják
hogy létezel

és rendes ember vagy

(Illusztráció: Paul Bond: Unexpected Departure)

Holografikus óriás hernyók
járnak az erdőben, avarral
körbefogott köveken.

Az imáid meghallgatásra
találtak. Most figyelni mész.
Úgy öltözöl, mint az erdő,
hogy te nem létezel.

Az első foszforeszkáló bábnál
letáborozol. Most várod
a lelepleződést, a kikelő
Fénypillangó első sugaraiban.

(Illusztráció: Julie Hall Rocke: Luna Moth & Moon)

bolygók vannak bennem.
sok különböző színű és méretű kisbolygó.
szigetek az űrtengerben
a szóbeszéd szerint
két bolygó között könnyebb
elveszni mint a bermuda-háromszögben
és a kikötőben éjszakánként
ismeretlen lények fenyegetik az utazót.

eltévedtem a bolygóközi csöndben
beszél hozzám a feketeség
csillagpor ment a szemembe.

a nyughatatlan sötét anyag úgy
nyeli el a bolygókat hogy
csak hiányuk marad a helyén.
a bennem sűrűsödő vakfoltok térképe.
simogató kezeket használok iránytűnek
de űrhajóm egyszemélyes magánya
féltékenyen őrzi magát.
légy szíves kövess távolabbról.

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Two of Wands)

Allegretto grazioso

Lehet, hogy tűz voltál, összetörtek.
Most úgy fénylenek a darabjaid,
mint a rügyező, ártatlan kések a hóban.

Isten

Bennünk az örökké
lakhatatlan szobák,
körülöttük a semmibe
világító napraforgómező.

Chopin éjszakája

Mikor lett vége a fogadásnak?
Meddig érzi még azt a parfümöt?
Egy brokátfüggöny viaskodik a széllel.
Talán évek óta esik, de hajnalra
az égzengés keringővé, a selyeming
vörös foltja pedig barnává szelídül.

Elégia II.

A sötét folyosón szétdobált,
fekete villanykapcsolók.

(Illusztráció: Michael Csontos: Baby giraffes)

annyira modernek vagyunk mindannyian,
mint több száz millió évvel ezelőtt.

a téglaház a modern barlang,
az ablak a modern lyuk a falon,
az ajtó pedig a modern ablak,
vagyis a posztmodern lyuk a falon.

a kutya a modern farkas.
a macska a modern tigris.
a csirke pedig a posztmodern
dinoszaurusz az x-ediken.

a férfi a modern fiú, a bácsi a posztmodern,
ahogyan a nő a modern lány, és a néni a posztmodern.
ezen felül mindannyian többszörösen posztmodern
hímek és nőstények.

a szerelem a modern szaporodási ösztön,
az ego a posztmodern túlélési,
a modern egymásra figyelést úgy hívjuk, pszichológia,
ezeket együtt pedig modernül mutogatjuk könyvekben.

néha óvatosan belenézünk a jó öreg
– végtelenül posztmodern –
pocsolyába,
majd önironikusan megállapítjuk,
milyen jó,
hogy erre mindig akad idő.

így marad minden a régiben.

(Illusztráció: Ayele Assefa)