Az asztalom mindig nyikorog, ha írok rajta. A tea kilötyög, a papír foltokban ázik. Annak a hülye indiánarcú fülbevalós pizzafutárnak újra és újra órát kell adni arról, hogy a csengő már nem jó, és telefonáljon, ha megjött. Egyre rosszindulatúbbnak és gonoszabbnak érzem a nyikorgó asztalt. Sokszor elgondolom, hogy elmegyek a telkünkre apám baltájáért. Ilyenkor elképzelem az öregem hosszú és alapos gondolkodást csupán sekélyesen sejtető arcát, elhangzik a kezdettől a nyelv tűzén forgó igen, úgy, ahogy a korom fekete szalonna hullik le puhán és erőtlenül a nyársról.
A balta élét csendbe feszülten törölgetem pulóverem ujjával. A szerelvény és szívem versenyt dobognak. Úszom a penge ezüst lagúnájában. Fürgén kipárlik egy Vénusz alak. Az üléshez szorulok, csak verejtékemben létezem. A dzsinn kövér és rövid kezéből a balta vegytiszta fényének tigriskarma sebez össze. Rémületem új szelet adott örömömnek, viszont talán még épp időben, eszméletem hosszú merülése után lüktetve nyelte a vasútállomás valóságának biztonságát. Most létezésemben tagjaim osztoztak, és a pillanatokon egyesével cipeltem át lábam, lábujjaim, szívem, szívem billentyűit, szemeim, és szemeim fényét, hogy aztán a tudat szikráját, mint egy izgága legyet egy befőttes üveggel fogjam el. A vonaton mindössze húsz percet utazom, de azt is csak onnan tudom, hogy órámat megnéztem utam elején és végén, viszont belső időmben hideg, rézkezű, röhögő bohócok kapaszkodtak meglazult ideghúrjaimon.
Az utcánkban már egy boruló leveses tányérrá változott a világ, ahol minden és mindenki nagyanyám sárgarózsás csempéje felé tartott. Akkor tértem magamhoz, amikor a szobám ajtajából rángattam ki a zárat. A baltát szerelmes jámborsággal vettem ki táskámból, s mielőtt az éjjeli szekrénynek támasztottam volna biztosítottam arról őt, hogy mindjárt visszaérkezem, legyen türelemmel. Elidőztem még egy darabig a penge állóvízén, de mámorom beteg, zöld füstjét elvágták íróasztalom élei, melyek egy konstruktivista festmény merev dinamikájával hálózták be látókörömet. A rá irányuló gyűlöletem felszabadította testét, és a térben akármerre forogtam, a hársfa törékeny, világos színe ragyogott rám mindenhonnan, mintegy hamis tükröt adva, hogy tébolyom nemes, és magasztos célt szolgál, mint egy aranypecsét a szabadkőművesek egy titkos záradékában.
Kimért gyűlölettel söprök le mindent asztalomról, hogy szánalmas pucérsága még több gyűlöletre és undorra hergeljen.
Illusztráció: Tancredi Parmeggiani – Untitled
