127 vodkás üveg a fűben
a templom mellett
az országúton
a zsidó temető
kapujában

egy lassú séta
a megszentelt
forrásvízhez
gyomorgörcs és
szomjúság

újabb üvegek
után kutakodva
elfeledett sírba lépni
miközben fácán és őzsuta
halad el gyanútlanul

az erdőre vár
az ember és az állat
az erdő hosszú perceire
a levelekre gombákra
letört ágak intésére

(Illusztráció: Erin Hanson: Scarlet Light II)

I.

Ha itt lennél, [rád] is ugyanúgy hullanának
a sárga falevelek,
Mint [rám].
…………[Te] meg [én] lettünk a margitszigeti nyár,
Indián.
…………Sárga velőnkből hullik
a száradó levél
Így száradunk mi.

…………Nem vagy itt.
…………Nem? Vagy itt?
…………Nem, vagy itt.

Nem értik a verseid.
…………Szólj rájuk!
Magyarázd el nekik, hogy
…………mi az,
amikor a sárga falevelekkel
hullasz rám a távolból.

Angyali velő ráz.

II.

Ki volt az, aki most gondolt.
…………[Te] vagy [én].
…………[Én] vagyok? [Te].
…………Mi? mi Vagyunk?
Férjed vagyok.
Női férjed.
Kutyád, lovad, görényed.
Istenemre, jó gazdát kaptam
attól, aki úgy gondolta,
hogy jó ötlet lesz, hogy
az életembe kerít [téged].

Anyád vagyok, és kurvád.
Egy ufó, aki vigyáz [rád].

Ezt csak azért, tudod, mert állítólag nem szereted a szabad
verseket.
Mert úgy gondolod, hogy szerinted költő csak Petőfi, Arany
lehet.

Felmerül bennem egy kosztolányi kétség
Hogy rímekhez ragaszkodni nem nagy vétség?
.
.
.
.
.
.
.
-e.

Most bajban vagyok,
…………íme
Hogy ez most egy
…………rím-e
Saját agyam réme.
Fúj.

III.

Ha itt lennél, [rád] is
ugyanúgy hullanának a
falevelek, mint [rám].
Ha más itt lenne, rá nem
ugyanúgy hullana.

De [rád] ugyan úgy
…………ugyan az
……………………ugyan ott
…………ugyan akkor –
…………– mindig.

Bárhova mész, vagy élsz,
…………vagy halott leszel.
Nem érdekel,
…………Mert bennem fekszel.

Így hullik [Te]reád [Én]belőlem
…………a margitszigeti indián-nyár.

2013. 10. 08.

(Illusztráció: Candzz: Big Yellow Tree)

A kert csupa dallam: dombbá magaslik
fekete földje, fut körbe-körbe,
virágsörénye fölágaskodik a
pincetetőre, zöld indákat sző

selyem ég alatt, orgona illat, tarka
pillanat, akkor is marad mindig
ugyanaz, ha vihar bántja, ha jég
darálja, ha forró katlan, ha tél

kihántja, mozdítja felhő, eső-áradat,
dongó duruzsol, rekedt pillanat,
akkor is marad mindig ugyanaz,
mindig ugyanaz.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)

Anyám répát aprít a konyhában, rázza
közben a fejét. Nem lesz neked senkid.
Egyedül fogsz meghalni, mondja. Ellopom
az egyik répát, roppan a fogam alatt,
hallgatással egyetértek. Nem félsz? Nem.
Húzza a száját, legalább a szememben
látná a borzadást. Bejön apám, belebüfög a
panel csendjébe, anyám nem nevet rajta.

Ülök az ágyad szélén. Nézem a plafont,
odaképzelem Istent. Beszélgetnék vele egy
kicsit az ép eszem hiányáról, de megzavar
a horkolásod. Nem is horkolsz, halkan
kiáltozol. Beleremeg az ágy, egyre lejjebb
csúszom, pedig azt hittem, hogy az éjjeli
csóknál voltunk a legmélyén.
Visszafekszem melléd, egy óra még
a buszomig. Átrakom a karod a vállamon,
legalább tegyünk úgy mintha. Várom, hogy
magadtól átölelsz, mert álmodban is
igényled, de több busz kéne a
mozdulathoz. Negyven percet elbambulok,
és tartom vissza a hányást. Keltegetlek,
nem kelsz, megrázlak, felriadsz.
Csodálkozol, hogy hogy került rám a
gatyám, az előbb még a padlón volt.
Összeszedem végtagjaim, a karomat
belőled húzom ki. Egy szempillát benne
hagyok a matracod gyűrődésében.
Az ajtónál csücsörítesz, száraz marad a
szád, túl nedves a szemem, a sötétben úgy
tűnt, elhasználtuk az összes nedvem.
A buszmegállóban kérdezem az információs
táblát, hogy mikor dörzsölhetem ki a csipát
a szememből, akkor ér oda az ötös.

Anyám répát aprít a konyhában, rázza
közben a fejét. Nem lesz neked senkid.
Egyedül fogsz meghalni, mondja. Nem
félsz? Nem. Húzná a száját, megáll félúton,
szememben ott ül az undor.

(Illusztráció: Betsy Gray Bell: Carrot Slice (Orange))

Dúdoljak bár
a kútból föltekintő csillagok,
a nyári kerten remegő levegő,
a lassulva forgó vízcseppek,
élők és holtak, földiek s égiek nyelvein,
hogy meghallgass, aligha kérhetem:
hullámzó fényeimbe feledkezetten
feled a folyvást születő idő,
amiképpen imbolygó magad is,
hogy magatudatlan, kimondatlan folytatódj,
emelkedj bennem,  ahogy a tenger, a kövek, a fák,
egy, a földből újra és újra kizuhanó hold,
vagy épp a kráterre felsétáló nap,
az a szemközti, az az örökkön elérhetetlen ház,
feledhetetlen, idilli együttállásunk,
egy mindig egyetlen pillanatra
összeálló csillagmiriád,
mielőtt meghasadnék benned
az angyaltrombiták mérgező illatával,
mielőtt bíborszárnyú reggeleddel
énekelni nem kezded még ismeretlen,
halálosan gyönyörű dallamunk.

(Illusztráció: A Hattyú és a Lant csillagkép)

– édesanyámnak –

Kinéz délután fél hat felé az ablakon, kimegy a kapuig, vár.
Még mindig eggyel többnek terítene.
A küszöbön ülve dohányzik és beszél a diófa felé:
A ruháid maradtak,
a bútoraid,
kopott nyugták és szakadozott szerződések,
egy zárójelentés,
az anyakönyveid,
a rozsdás biciklid,
a kutyád,
a rózsaszín póni-sereg,
de a jegyző nem írta fel a lányod,
és nem ítélték senkinek a hiányod, miért engem kínzol vele?
1 cigaretta + 1 cigaretta = a diófa nem válaszol – tudja, hogy nem hozzá beszél.
Szipog kettőt, hármat.
Vörös orra alatt próbálja mosolyra kényszeríteni ajkait.
Elkezd mesélni valamit:
Emlékeztek, mikor… – mindig így kezdi el.
Előveszi az albumot, nézegeti, aztán felnéz a falra.
Sír és nevet egyszerre.
Ez ijesztőnek is hathatna, ha a néző nem tudná, hogy képekbe mumifikálja az emlékeit.
Odamegyünk hozzá, végigsimítjuk az arcát.
Mosolyog és ráhagyja.
Mikor mindenki alszik, éjfél után nyílik az ajtó:
1 cigaretta + 1 cigaretta + 1 cigaretta = de még mindig nem jött haza.
Vár.
Meg akarnám érinteni.
1 cigaretta + 1 cigaretta = a diófa nem tud erre mondani semmit.
1 cigaretta + 1 cigaretta = a diófa nem beszél, a kapu nem nyílik.
Négy órával az ébresztője előtt ledől az ágyra. Abszolút feketébe öltözteti a sötétség.
1 szipogás + 1 nagy sóhaj + 1 szipogás = lassan elaltatja a lehetetlen felismerése.

(Illusztráció: Agata Wierzbicka)