a függöny mögött

Thomas Bernhard nyomán

miért nem azt gondolod
amit gondolni kellene?
húzd össze a függönyt
húzd szét megint
és aztán megint össze-szét

megszégyenülni jó
és jó nem látni az okokat
a sok-sok okozattól
nem látni ki a függöny mögül
nem látni be a függöny mögé

engedelmeskedni kellemes
itt szétnyílik minden engedelmesen
minden engedelmesen összecsukódik
felboncolnak és összevarrnak
a függöny mögött

alig értettem

Thonas Bernhard nyomán

„a vihar olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt”*

a hang olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a nyugalom azt mondta
micsoda apám uralkodik itt

apám olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a hang azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor a vihar azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan viharos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom hangzik itt

az uralkodást alig értettem
olyan hangos volt apám
mikor azt mondta
micsoda vihar nyugszik itt

a vihar azt mondta
hogy alig értettem
micsoda nyugalom a hang
amikor apám uralkodik itt

* Thomas Bernhard: Viszontlátás, fordította Adamik Lajos

(Illusztráció: Hannu Viitanen: Red stage curtains reveal golden frame and old wooden floor)

A költőietlenség lírai alakzatai

A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem
egy bársonyos felületre. Ami a bőröd.
S a tenyeremmel érzem a lüktetést.
A szíved dobogását. A pulzusod.

Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek
találkoznak szőke szőrszálakkal.
Megborzong az elme. A hátamon szaladgál
egy metafora. A leglágyabb lélek vagy.

Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy.
Akinek fontosabb az autentikus lelassulás.
Mint az instant erotika. Meg a forróság.

Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond.
Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül.
Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por.

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Fool)

A levágott láb leül szépen
velem szemben, és tüzet kér.
Renyhén húzott vörös rúzsfolt
csordogál még a tetején.
Egy szó, mint száz, ócska kurvás.
Olcsó ringyó, kit nem kúrt még más,
csak az az egy, kitől az mindent megkapott.

–Remélem, hogy átalhatott
minden percet, míg kihűltél.
–Steril fűrész jóbarátom,
egyszerűbb az egyszerűbbnél
minden ilyesfajta válás.
Ne dacolj, és fényes lámpás
leszek, ha a műtét véget ér.

Fény csillan meg hajlatán,
a sok szőrszál most titkot rezeg.
Már biztosan úgyis viszketeg–
elhallgat tán e sarlatán.
–A halállal csonkolózunk,
részeinknek kéjlakán.
Kölykeidet takargatod,
de a textil alatt mind már molyette.
Hintáztatod szerelmedet,
de véres csonkot karmolsz helyette.
És amikor számon kérik,
össze miből hajigáltak,
homok arcú katonáid
barakkjából csak üresség árad.
Csak épp nem volt még, mi ily direkt
mutatná, hogy lásd, mégis mi lett
ugyanannak hitt életedből.

Ezzel feláll a levágott láb,
kisétál, mint egy kecses díva.
Lenézek a számlapapírra,
ő fizette kettőnk italát.

(És barátom, te már tudod
az élet tőled mit vett el.
Járni tanulni, kettőnk közül,
mégis már csak nekem kell.)

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Pure Nature)

induljunk el te meg én
ha kiokád minket a város kövén
az éjszaka.
sötétben várakozó autók fényszóróinak
kereszttüzében menjünk
hol a buszmegállók betonját
csikkszőnyeg fedi.
nem így képzeltem el veled
egyáltalán nem így.

a tenger alatti világ még
távol volt tőlünk de én már
sellőket festettem a szobád mennyezetére
tudtam már akkor
valakit egy nap meg kell győzni valamiről.

fűrészpor és kagylóhéj
borította az ösvényt amin
elindultunk te meg én.
kábultan mint hosszú betegség után
kiterült az éj a város egén.

mentünk a sötét sikátorokon át
hol az utcák mocskos gyomra tátong
felnyitva mintha műtőasztalon
s a sárga ködbe suttogtad a kérdést
feleletet rá ne keressél,
én sem tudom hová vezet az út.

álmunkban láttunk valamit
szirén voltam és téged hívtalak
de csak magadra hallgattál.
szürke pipafüstben fulladoztál
túl a narancsízen a teán
a részegségen és a kijózanodáson
az erkélyen ülve belesuttogtad a sárga ködbe
lesz rá idő? lesz rá?

(Illusztráció: Victo Ngai: Treacherous Water, 2013)

mostantól egy szavamat sem kell hallanod,
de ha már itt hagysz,
legalább a félelemből megőrzött hallgatásaimat
magaddal vihetnéd.

mutasd meg nekik a világot,
emeld fel őket minden zajhoz,
és ígérd meg,
soha nem hagyod,
hogy a szavaiddá váljanak.

(Illusztráció: Kim & Kay Vaudin: Undersea sun swirl abstract)

Tudtam, hogy labirintus. Elterelő
szóval a mondat
félreérthetetlen. Késedelmes-
közömbös. Dilettáns

fény. Hosszú sor mozdulatlan
csend a peronon. Fele te.
Fele én. Jó, mondtad
majdnem. És

valahogy hozzátetted: Föl
megyek hozzád, Louvre-ban matató
festőfiú. A majdnemhez valahogy. A te
két átszállással

én. Köztes megálló
a fölösleges ébredés. Kényszeres
szolgálatos ügyelő.
Fele te. Fele én.

Te fele. Nincs felém.
Én fele. Nincs feléd.

Válima (Váli Dezső blogbejegyzései alapján készült vers)

(Illusztráció: a szerző fényképe)