Prelúdium
fürtös gyöngyike
kék tündérfátyla borul
hajnali rétre
–
Ananké
körvédelemben
vonszolja roncsolt testét
a hullott rovar
–
Hajnalodik
harmatcsengettyű
csendül már újra: ne félj
feltámad a fény
–
A Zarándok
szép tündérlánynak
nyomát is megcsókoltad
Rezeda Kázmér
/Krúdy Gyula emlékére/
–
A másik part
csak útra kelni
holdezüstből vert hídon
víz és ég között
–
Záróra
árva rőzsetűz
parázs már sosem lehetsz
beborult az ég
(Illusztráció: Виталий Уржумов: Утро улитки, 2010)
kifut tenyeredből a lét
–mint lenge fuvallat karjából a falevél–
szoros fogású görbéiben színlelt szélcsend,
éned zavarosan mélyülő gödreiben
önbeteljesítő vakságod:
az idegek nesztelen lázadásában
az eszmélet lobbanása –
lebegve szitáló
sűrű végzetét
bőröd alá fogasolva,
omolhatatlan falaidra
beengedőn szorítja
az Idegen-mélység
ezerarcú terét –
éjszínt szivárgó szálaidba öltve március alkonyán
……………………….–ideje az ültetésnek–
zsenge hajtásának
benned érő,
sejtjeid ölelő
védőburok-enyészetét.
…………………….így indulsz. szemközt a még
……………………….neve sincs pusztulással.
kíméletlen sodró partvonaláról
–ideje van a kövek elhányásának–
beléd rugaszkodva,
foglyul markolt hálózatod romlását
szemérmetlen köréd szögezve
elnyel,
ahogy megáradnak
húsodra feszített szövevényének
kiszellőztethetetlen szimptómái:
a test rögzített fogságában
tekinteted kettős világtalansága:
lidércesen elmosódó, fojtó
légüres-hullámlebegés
tétován beszélő,
néma játék csak
sziluettjén mozdulatod –
meddő akarat iránytalan, görcsös érzékelése
feszes erőtlenség a szakadékába zuhanó,
szabad lélegzetét elvarrt,
nincstelenné táguló odvaidra nőtt matéria –
bizalmatlanságod medre magad felé
……….ami eddig olyan természetes volt,
……………… elgondolkodásra késztet –
…………határolt zónád
kétesen hullámzó-üressé apadt
libikóka-öléből szökve
egy csepptől
az egész bolygó kicsit súlyosabb,
ahogy földed, az anyag korpusza eltér pályájától,
billenő egyensúlya tükrén
tört fényed szűkülő sugarai,
mint május utolsó ölelésében
a Mindennek elrendelés:
…………élet és halál,
vészjóslón kapaszkodnak most össze
elszíneződő leveleid egymásba meztelenedő ágai.
(Illusztráció: Eyvind Earle: Evening Magic)
Thomas Bernhard nyomán
a félelem folyton azt akarja
hogy én menjek elöl
és a festő is azt akarja
a félelem miatt
még csak nem is sejti
mire nyit rá
ezekkel a kulcsokkal
ezekkel a félelmetes kulcsokkal
belülről fázom
ért engem?
belülről fázom mindig
félelmetes ez a fázás
már nem tudom
mit is akartam mondani
de valami gonosz dolgot
arra emlékszem
még csak nem is sejti
mennyire gonosz dolgot
akartam mondani
de már nem emlékszem
rímelhetne a kék szem
de a rend nem nyújt lehetőséget
a fantáziára
a rend nem tűri a fantáziát
én megyek elöl
a félelem miatt
mögöttem jön a festő
aki a félelem képeit megfesti
aztán elégeti
de már nem emlékszem
nem kívülről fázom
belülről fázom mindig
(Illusztráció: Hannah Lamb: Baptism, detail, 2014)
Mi fán ülök itt? Földi fa, fagyökerező, gyökérszagot érzek, ég a föld, belőlem, áradok, földben, mi fán ülök? Hol temettem be magam, hogy körém nőtt így, hogy már ülhetek is, nem próbálok a felszínre törni, csak megültem, s a gyökerek köröttem, ülőhellyé, hát mi fán ülök? Kár, hogy kapok levegőt, hiszen ez a föld már oszlat, szétoszlom, ó nagy tömeg, se ijedelmem, se félelmem, hát nyugodtan ülök, fa alatt a gyökér, támasztja életét, táplálja a föld, mely szétoszlat, a fa él meg egyedül, ő nem porlad el, ha él, hát élek én? Itt a föld fején, a gyökérben szálam, tenyeremből átivódtak hajszálaim, átidegültem, úgy ülök itt, nem mozdulhatok többé.
Némaságra inttettem. Egyetlen szerelmem. Némaságra inttettem. Hallgat, mint aki sír.
(Illusztráció: Juan Romero)
1.
A szkepszis áttetsző.
Majd kijön a papírhalmaz alól egy fáradt,
szendergő bogár. A mű.
2.
Az alvadó havon szétterül a reggel.
Már az ágynemű szaga is feleselés.
Kifeslik. Új árny-szőttesek növik be a kertet.
Ez a munka ideje? Indigó, inda, hinta:
minden ébenfekete. Az érzékek tintájába belemártott
egy láthatatlan kéz, de rögtön bemerít
a hideg vízbe is.
Narráció helyett itt a reflexió.
3.
A lemeztű megbotlik. A karmester megérinti
a krupié arcát. Teljes sötétség, óriási kristálycsillár
ereszkedik a kulissza ölébe. Csak egy fotó lóg
a díszlet fölött. De a fotó közepében nyílvessző. Az idő.
(Illusztráció: Vladimir Kush: Book of Books)
az utcára néző szobából jött be egyedül fény, csak ott volt ablak,
de sose volt elég levegő, az utca miatt, azt olvastad, a növények
oxigént termelnek, de azoknak meg fény kell, így csak az ablakba
tudtad őket rakni, egyre többet pakoltál ki, és a végén már se levegő,
se fény nem volt.
egyedül szerettél a könyvtárba járni, de ha mosdóba kellett
menned, féltél, hogy elviszik a dolgaid. ilyenkor megkértél
egy melletted ülő lányt, figyeljen rá. őt sem ismerted,
mégis bíztál benne.
hazafelé a szabadságon keresztül mentél, az a kedvenced, milyen
érdekes, gondoltad magadban, ha átmész rajta, akkor nem láthatod
teljes egészében.
(Illusztráció: Fusun Urkun Sanatevi)
