Címke: vers

Rehab

Introibo ad altare Dei!

Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?

 

2006. Bloomsday

 

Poitiers, 1994.

Úgy mentem Poitiers-ba, mint dzsungellakó a civilizációba.
Az út Keletről Nyugatra csupa izgalom: a párizsi pályaudvaron
a pénztáros, a moziban a jegyszedő mind Madame meg Monsieur.
A koldusok – nincs gennyedző sebhely, félláb, szutykos csecsemő –
a metrókocsiban peckesen kiállva szavalnak – jól értik a retorikát:
amilyen a beszéd, olyan a díjazás. A bliccelőt falra függesztett
hirdetmény fenyíti. (Csupa körmönfont udvariassági formula, mintha
kitüntetés átvételére utasítana.) A megállók neveit bámulom –
íme, a föld alatt él tovább a francia irodalom.

Vonattal megyek tovább Poitiers-ba, jó előre felkészültem az útra.
(Európát itt mentette meg Martel Károly, s itt született Guillaume,
az első trubadúr.) St. Hilaire templomából név szerint ismertem
a szobrokat.
A külváros felé az Hotel de Ville-nél buszra szállok. A Clain folyót
elhagyva időnként megállunk: börtön az első állomás, a vastag falak
tetején szögesdrót, majd hipermarketek, közöttük hatalmas, sivár
temető. Aztán temetkezési kellékek egymás után: kirakatokban művirág,
aranyozott, szintetikus szemfedő, márványlapocskák, “sajnálom” rajta
a felirat (- mind sírra tehető). Majd műláb-bolt: rafinált wc-kagyló, tolószék,
különböző színű láb és kéz, (körömlakkal festhetők az ujjak). Később e
boltok előtt megbűvölten órákat időzök. Nem értesít senki róla, apám
haldoklik napok óta.

A kollégiumnál kiszállok.

Talán itt is a kisvárost kerestem a zalai provinciáról, egy jobbat, mely
a török rohamnak mégis ellenállt. Hatalmasabbakat a sétakert fáinál,
szebben öregedő kertes házakat, egy még zöldebb temetőt gyerekdűlővel,
még fiatalabb suhancok első világháborús sírjait. Színházba, koncertre
ünnepélyesen igyekvő iskolai tanárnőket, vonzóbb Kovácsnét és még
szebb Horváthnékat, (köztük odahaza egy se volt Madame), festett
hajukban lágyabb dauert, szájukon szelídebb rúzst, divatosabb dzsörzé
estélyit. Talán az úttörőházban tartott francia órát kerestem, ahol a tanárnő
nemcsak áhítattal, de helyesen is ejti a szavakat, a gimnáziumból egy igazi
Julien Sorelt, a még ízesebb Jean Valjean-vicceket, a mackónadrágos
szomszédot, aki vasárnap káromkodva nem az öreg Wartburggal piszmog,
hanem csak örül, ha Bonjourral köszönhet.

Ott már nem találtam őket, se az igazit, se a tökéletlent, – s mire hazatértem,
itt is nyoma veszett mindnek.

addig gyönyörű

szűkre zárták a mellemet
vérem kifüstölög az űrbe
egyszer csak visszacsapolják
addig gyönyörű, megszürkülve

nem figyelnek az emberek.

apu kering, hó, valse triste, zene
Vera tapad, hó, lassan jár
anyu költözik, hó, Telkibe

(én csak vagyok, hó, köpnék, hó,
minden szóra, tánc, minden sir-re)

apu, megy, hó, ne segíts élni
Vera, megy, hó, ne segíts múlni

Anyu, most ne segíts többet