megsemmisítés

Thomas Bernhard nyomán

az egyszerűek
nem olyan egyszerűek
a bonyolultak
nem olyan bonyolultak

én nem vagyok olyan
amilyenek ők
ők sem olyanok
amilyen én vagyok

én nem vagyok
ők olyanok mint én
én olyan vagyok
amilyenek ők

ők nincsenek
én olyan vagyok
amilyenek ők
ők olyanok mint én

sem én nem vagyok
sem ők nincsenek
olyan vagyok mint ők
ők olyanok amilyen én

jó ember volt

Thomas Bernhard nyomán

jó ember volt
pedig milyen jó ember volt
az uram
nagyon jó ember

ismételgette

aztán kinézett az ablakon
ahol kiugrott
az a jóember
és megigazította a haját

(Illusztráció: Bridget Bate Tichenor: Reviven suenos)

Már fákba szerelmes a róka kisasszony
Szíve nem mállasztja szét a kérges vérteket.
A régmúlt bűneit zengő ezer bús sanzon
Már csak távoli városok csúf zenéje lett.

Lábát kulcsolja új szerelme nyakába
Vaskos törzsét mindenével átöleli.
A levél gyermekeit tűzdeli hajába.
Úgy tapadnak hozzá, mint fagyöngyhöz gyöngyei.

És amikor elfáradnak, mellére hullanak
Ott alszanak tovább, mint egy álmos kis őz.
Fent vár a lombozat, a nagy levélke lak –
Hogy visszaadja őket, a lombokhoz dörgölőz.

Így szökell a lány új szerelmei között
Kidőlt fákon táncol édes, puha lába
s boldogan süpped a sok fehérbe öltözött,
egyre belé, az életszagú túlvilágba.

És milyen más itt minden. Mennyire nyugodt
Mily távol az ember bosszúéhes hada
Nem fogják meg többé, olyan messze futott.
Eltakarja őt a dús fenyves armada.

De néha éjjel sehogy sem jön álom szemére
Mikor elnyúltan nézi a nagy száraz fákat
Melyeken sosem fog csillanni senkinek vére –
Hát elindul fájdalmat okozni magának

Mint más a forró vízbe, úgy fekszik bozótba
Combját vörösre szúrja a csalánlevél
Nyögéseit csendben a kezébe folytja,
És az alvó fák alatt, lassan magához ér.

(Illusztráció: Janet Hill: Lost In Miami)

Eszme: ész, hártyák. Még pillanatnak is túl pici
gyantajáratok.  Az agy finom szövete.
Épp felejt.  S ezért olvas.[1]
Ahogy bevésődnek a barázdákba a reggelek.
A bioritmus termosztátja jelez.
A hajnalt nem érdeklik az érdekek.
Énemet szimbiózisnak szólítja egy jégcsap.
De még túl meleg. Ez a félregombolt nyár.
Nyitva maradt hűtőszekrény. Fél hat.
Leveszi az ég a mellényt is. Eshet.
Még mindig nem tudja felfogni az izzadtság,
miért tud mozgatni egy eszme?
Talán egy kékes, üvegtűvel felszúrt szöveghely.
Ami az ágy fejtámlájára volt kirakva.
Az újraértés is csak árnyal. Nem ment meg
a szöveg. Kötelező kimennem vécére,
bármennyire is emelkedett állapotba keveredtem.
Módszer nélkül jön a vers világra.  Majd ő is szül.
Hát az ennivalók is fikcióképző impulzusok.
A teljes világszerűség megalkothatóságát tagadják.
Összeér mulasztás, fogadtatás. Majd a tudat
tapasztalatot szerez. Azzal, hogy kivonul végül
az intertextuális lakásból. A szöveg végre szóhoz jut.

[1] Báger Gusztáv születésnapjára (80)

(Illusztráció: Toni Demuro: Earth 131 (Austria))

Mint az elhallgató városok,
nyugodt az emlékezés.
Finom fürtökben bomlik az este;
kényelmessé váló álmos terülés.
A felnyiladozó homályban
élesek a lélegzetvételek, melyek
apránként felszabdalják a
közöttünk gondosan elhelyezett
távolságot.
A gépiesen huzalozott égbolt
éje csillagolajjal kent drótokon
némán és magától nyúlik el
felettünk, s mikor a minden emberi
látomások súlyát már nem bírja el,
óriás pendüléssel testeink legmélyébe szakad,
ahol megszűnik anyagi valóságnak lenni,
fénnyé oldódó tompa fájás marad,
mint mag a földbe – fordul belénk.
Hangtalan ága nő, megtalálja a
csontok közti lágy repedéseket,
szétfeszíti a lény rámáját,
magába issza, és
a kéküres boltozat csigarendszerén
kapaszkodva elemeli a
zsigerek magányosságait:
minden tudatmélyi fakadás
találkozása a hajnal, ami égitestté
formálódik át, úszik a hőben.
És ekkor ébredésbe nyílnak szájaink,
fonalanként bontják el a fénymeleget,
torkaink legmélye leheli rá
újra, újként az éjszakát.

(Illusztráció: Christian Schloe)

(amor fati)

az eső lecsorog a fákról
a nap repedéseket szárít a földre a
kávéscsésze aljáról kimosod a zaccot
homlokodon és tenyereden érzed az izzadtságot
amíg el nem mosod és meg nem szárítod
így éled meg a mai napot amikor
frissít a sofwtare elfogadod a feltételeket
megírod az üzeneteket és szétküldöd
weekendeken gondolsz a hétköznapokra és
hét közben rápillantatssz a telefonod naplójára
néhány bejegyzést jól megjegyzel
amíg az idő változását figyeled
szétszórtál pár tárgyat
a nap végén rájössz

(pixel)

lecsúsznak a fotogén profilkép-projekciók
mint hanyagul ledobált izzadtságos ruha-
darabok az ebéd szétesik előölelkezésre s
desszert-pacsira: a hajbakapás torta-
darabkái – leválik a kéz a vállakról akár
egy retina sokk esetén s
az ágy elúszik a valóságtól
csukott szemekkel takarva fotó-
pixelekre hull egy emlék íze az
aromába bekavar valamilyen enyhén tudat-
módosító gyógy-
szer módszeresen bevetetve
így hullnak szét az összefércelt régen
tarkabarka takaróid kockái s alatta arcod

(Illusztráció: Rebecca Barker: Grapevine Wreath)

mezítláb alszunk minden tisztulási ének
évgyűrűkre kérdező ruhánk
és emanálhatatlan tervei megadják illatát
hogy élsz
a létezés egy sorsfüggő ikon
a fénytörések emberi szavak
és józan halasztással bevár
ami még
de csend és vérpiros hamu
az emberélet tinktúrád feleletül
mert elvált önmagától az aki
int
az arc a jelenlét megőrzött
álma ez
és versbe szépült lehetséges
út
immár előtted nincsenek
történetek
ám visszakérni sincs mit
és miért
az áldozódó nagy szavak
kiváltanak
szavaid királysága az idő

Illusztráció: Részlet a Sztalker c. filmből (Tarkovszkij)