Medál

Van remény, csak az üvegfalon
túl, jól láthatóan fekszik, lábát
felhúzva, takarója az álláig ér.
A víz felett pihen, erősen
párolog, gyurma testén ujjnyomok.
Egy tenyér is látszik, az élet-
vonala rövidülő, talán
fél a derékban karcsú lánytól,
aki mereszti szemét.
Hová néznek apró lábain a cipők,
mit látnak a fekete bőrtől, látják-e
a falon a sárga festéket, dől
belőle az izzadtság, mintha
dolgoztatnák a színeket, ki
érti meg a festőket, és kit
értenek meg a színek. A lányt nem,
még mindig bámul, lábait
okosan mozgatja, eltörpül a
képen, ami a nyakában lóg.

Utazás

Torkom néma, fogva tartja
a hideg, ami a fogasokon lógó
kabátokkal kezében a cipőkbe
szagol, hull fekete szőre,
éhes gyomrokkal játszik.
Előbb tücsök zenélt,
zöld bőrét eltakarja a lépcsőház,
a lemosni próbált kocsonyás
faggyú, a fordulóknál egy-egy
csikk, üres sörös doboz vázlat,
az átevett, átivott délutánok
sárga csendje. Törpék
zajonganak hófehér sapkában,
keresik a lakást a negyediken.
Kinyitják a várost, a tetők
alá szorult árnyékokat rászabadítva
a gyalogosokra. Meleg tüdővel
vízpermetet köhögnek beton
utcabútorok közé, bicegve
koldusokat etetnek,
érzik az idő kanyargását.

(Illusztráció: Gyuri Lohmuller)