Megunja kényszerét az ész,
betudja sokk szerént: a láz.
Gyullad az agy, falni ha kér,
alkudj meg éjre, harci Bárd.

Nyál árad, s elhallgat ekképp
a szfinx, csak folyós fakadás,
Fejben hallik a zümmögés,
ha `z úr egy réveg Martial`.

Mai napra kialkuszik,
kincs-e benne a kóborlánc,
bálnában őt lelve víglik,
amulett-képzet, Archibald?

A brill, az ékes hagymamáz,
ugyanott kihal a nagy parázs,
mára már megalvadt folyás,
hamulett-ékszer, talizmán.

Úgy mint a mantra, nem blazírt
agy, velő, a kitárulás,
a szótudor ikaruszi,
a gourmet éhes, halk` kívár.

Majd álnok álom mi űzget,
mondod te azt, ó szócsinász.
Rest-e azúr testi kellem?
Sarc, ugye érted, talmi vágy.

Fűzlakó lelkek pagonya,
madarat keblelő csuhás.
Látod, erasmi makula?
Aludj el végre, harci vágy.

 

(Illusztráció: Weeping Willow Tree)