Emléked
tábort vert valahogy
érzelmeim antarktiszán,
óriásfókabélbe vájva magát
átvészelte a legnagyobb
zimankót,
a pingvinektől elcsent
tojásoktól erőre kapott,
a rozmárokkal békepipálgatva
seftelt egy rakat
zsírtömlőt,
ezalatt kiderítette
merre járnak a sarki
orvvadászok,
lepaktált a jegesmedvével
és a tömlőkkel lefizette őt
hogy üsse ki az
elektromos szánon
cikázó idegen gyilkost,
aztán elintézte a többit
álruhásan
egy kitüntetett rozmáragyarral,
mind ezek után
bizonyos összefüggéseket
követve
felfedezett egy
ki tudja melyik nemzethez tartozó
jégverembe rejtett fegyvertárat,
és mintha végig
ez lett volna a terve
most méregtől
felfűtve
egy a tengeren úszó
helyzetileg bemérhetetlen
leszakadt, sodródó
jégtábláról
halált és olvadást
sem félve
rakétákkal lövi
szívem védőburkait,
minden erejét
arra összpontosítva
hogy beváltsa
rajtam a feledés
bosszúját.

(Illusztráció: Rebecca Barker: Alaska)

Ami még nem talált alakot a múltban,
csak az elme zugaiban,
de kattog és zsong, mint búra alá szorított légy,
s csak egyet mantráz. Fény.

Öltsön öltönyt a gondolatból, estélyi szép ruhát,
lépjen ide mellém; át a síkból a valóba,
és önfeledésében merítkezve
élvezzen el rajta az örök elégedetlenség.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Patterns of Light)

Jöttem, honnan annyi
költői nevére
egyedül a nyíló ég emlékezik.
Reménytelen szerelem
naphasadtával,
örökkön érkezem.
Bölcsők dalain tűnődöm.
Dúdoló halhatatlanjait
hűs hajnalálmában őrzi
e percen is a feledő
gyermeki történelem.
Messzi hangokat csendítek
oly láthatatlanul,
ahogy a lombok lélegzete,
éltető, érinthetetlen levegő.
Illatos igéim,
ahogy születnek,
illannak a széllel,
honnan s hová
az álmodó, névtelen idő.
Piruló szirmokkal nézlek.
Élek. Lélegzek. Emlékezem.

Megjelent itt: Hegyi Botos Attila, In illo tempore, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2018.

évszaktól a változást,
fecskétől a nyárhozást,
csillagtól a ragyogást,
pataktól a csobogást,
nappaltól a felfedést,
egynyáritól feledést,
levéltől hullani,
barlangtól hallani,
virágtól kérni,
gyümölcstől érni,
földtől táplálni,
fészektől hazavárni,
méhektől kutatni,
éjszakától nyugtatni,
hótól betakarni,
vetésnek jót akarni,
magzattól nőni,
póktól otthont szőni,
avartól temetni,
égbolttól szeretni.

(Illusztráció: Gond painting)

Kifacsarta belőle a hajnalt. Ez a hosszú,
lassított csobbanás sem volt több,
mint egy másodlagos nevetés.
Kis csend után a kádban loccsant, de
a hegyek hulláma nélkül. Míg
kérdezgettük, melyik út merre visz,
lassan elmerültünk, s estére elfeledtük
a nyelvleckéket is. Kezdhettünk
mindent elölről: a no itt így hangzik, yes.
Hát nagyon hiányzik már a hajnal.

(Illusztráció: Brendan Monroe)

Álmatlan estéken órákig nézem a fehér mennyezetet,
amit indigóra festett az éjszaka és a képzelet.
Rád szoktam gondolni,
amikor ketten ott…
A karjaid betakarták csupasz vállam,
a jobb kezed az ég felé nyúlt –
megmutatom neked a kedvenc csillagom
azt akarom, hogy tudd, mit jelent,
ha felnézel az égre, nekem…
A Kis Göncöl mellett négy apró sugárzó pont nyugatra.
Megjegyeztem.
Még a plafonon is megtalálom őket.
Utána nyugodtabban hunyom le vizes szemem,
bárhova felnézve vagy nekem.

(Illusztráció: Sara Herranz)