Címke: vers

Beszélgetés a levágott lábbal

 

A levágott láb leül szépen
velem szemben, és tüzet kér.
Renyhén húzott vörös rúzsfolt
csordogál még a tetején.
Egy szó, mint száz, ócska kurvás.
Olcsó ringyó, kit nem kúrt még más,
csak az az egy, kitől az mindent megkapott.

–Remélem, hogy átalhatott
minden percet, míg kihűltél.
–Steril fűrész jóbarátom,
egyszerűbb az egyszerűbbnél
minden ilyesfajta válás.
Ne dacolj, és fényes lámpás
leszek, ha a műtét véget ér.

Fény csillan meg hajlatán,
a sok szőrszál most titkot rezeg.
Már biztosan úgyis viszketeg–
elhallgat tán e sarlatán.
–A halállal csonkolózunk,
részeinknek kéjlakán.
Kölykeidet takargatod,
de a textil alatt mind már molyette.
Hintáztatod szerelmedet,
de véres csonkot karmolsz helyette.
És amikor számon kérik,
össze miből hajigáltak,
homok arcú katonáid
barakkjából csak üresség árad.
Csak épp nem volt még, mi ily direkt
mutatná, hogy lásd, mégis mi lett
ugyanannak hitt életedből.

Ezzel feláll a levágott láb,
kisétál, mint egy kecses díva.
Lenézek a számlapapírra,
ő fizette kettőnk italát.

(És barátom, te már tudod
az élet tőled mit vett el.
Járni tanulni, kettőnk közül,
mégis már csak nekem kell.)

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Pure Nature)

Prufrock visszhangja

 

induljunk el te meg én
ha kiokád minket a város kövén
az éjszaka.
sötétben várakozó autók fényszóróinak
kereszttüzében menjünk
hol a buszmegállók betonját
csikkszőnyeg fedi.
nem így képzeltem el veled
egyáltalán nem így.

a tenger alatti világ még
távol volt tőlünk de én már
sellőket festettem a szobád mennyezetére
tudtam már akkor
valakit egy nap meg kell győzni valamiről.

fűrészpor és kagylóhéj
borította az ösvényt amin
elindultunk te meg én.
kábultan mint hosszú betegség után
kiterült az éj a város egén.

mentünk a sötét sikátorokon át
hol az utcák mocskos gyomra tátong
felnyitva mintha műtőasztalon
s a sárga ködbe suttogtad a kérdést
feleletet rá ne keressél,
én sem tudom hová vezet az út.

álmunkban láttunk valamit
szirén voltam és téged hívtalak
de csak magadra hallgattál.
szürke pipafüstben fulladoztál
túl a narancsízen a teán
a részegségen és a kijózanodáson
az erkélyen ülve belesuttogtad a sárga ködbe
lesz rá idő? lesz rá?

 

(Illusztráció: Victo Ngai: Treacherous Water, 2013)

04:21 Köztes megálló

 

Tudtam, hogy labirintus. Elterelő
szóval a mondat
félreérthetetlen. Késedelmes-
közömbös. Dilettáns

fény. Hosszú sor mozdulatlan
csend a peronon. Fele te.
Fele én. Jó, mondtad
majdnem. És

valahogy hozzátetted: Föl
megyek hozzád, Louvre-ban matató
festőfiú. A majdnemhez valahogy. A te
két átszállással

én. Köztes megálló
a fölösleges ébredés. Kényszeres
szolgálatos ügyelő.
Fele te. Fele én.

Te fele. Nincs felém.
Én fele. Nincs feléd.

 

Válima (Váli Dezső blogbejegyzései alapján készült vers)

 

(Illusztráció: a szerző fényképe)