Füleki Gábor összes bejegyzése

Füleki Gábor, költő, kritikus. 1980-ban születtem Gyöngyösön, gyermekkorom mátrai tája, palóc népe örökre szívembe vésődött. Laktam Szegeden, Karcagon, Nagykátán, jelenleg Dabason és Gyöngyössolymoson élek. Érdeklődésem homlokterében a metafizikai-egzisztenciális költészet és próza áll. Első verseskötetem 2012-ben jelent meg, Zengő anakronit címmel. Kritikusként Weöres Sándor, Határ Győző, Pilinszky János, Báthori Csaba, Toót-Holló Tamás, Babics Imre és Rilke munkásságából születtek tanulmányaim. Szülőfalumról, Gyöngyössolymosról szóló helytörténeti könyvem Solymosunk címmel 2018-ban, Molnár Csabával közösen írott Kacúr című tragikomikus eposzunk pedig 2019-ben látott napvilágot.

Imamalom; Világfolyamat; Repülés

 

Imamalom

Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
létfolyamba térve

Milyen rémítő ez
folyónk várja tavunk
békés ölelése

Milyen szédítő ez
felérzünk s dalolunk
téridőbe vésve

Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
soha többé vége.

 

Világfolyamat

Fényesség, színtelen,
áramlás, mozdulatlan,
íz, illat íztelen,
zeneszó, hangtalan.

Burjánzó televény
növekvő ágboga,
szétfutó telefény
teremtő mámora.

Csendes pihenésben
elcsituló zajlás,
vad ellenvetésben
forráshoz-egy hajlás.

Dagadva-apadva
hullámzás dús tájban,
egymásba tapadva
rend van a világban.

 

Repülés

Mennyi ház és mennyi élet!
Föld felmagzó jégbora.
Mennyi sors és mennyi lélek!
Csillagsávok fénypora.

Tűzpontokban írva sorsunk,
legyen mégoly meglepő,
nem a fénygömb lépte hordoz,
benned tágas léte nő.

Világporrá szétomolva
ezeregy kis lélekút,
egy-forrásból összefonja
végül tó-mély békekút.

Azt gondoljuk, sok vagyunk itt,
gyökérfonta látszatok,
egységmélyből feltörő kis
szár, levél, virágzatok.

Mindezen túl tárt-valóság
tömbje nyílik, szétömöl,
felmutatva fátylak csokrát
elsimítja lét-öböl.

Ott a csendnek tágas háza
nyugszik égi vízgyepen,
együtt minden sors vad láza
állócsillag-íveken.

Lent a nyüzsgés, fent a béke,
tárul harmadik világ,
több mint ezek vegyüléke,
bonthatatlan ház s csigák.

Színe nincs, de tág szivárvány,
hangja nincs, s zeng hangtalan,
földi kő és égi márvány,
ócskavasként színarany.

Lüktető szív, csend a lélek,
egyen-túli gondolat,
átfogja s tárja a létet
önazonos mozdulat.

 

(Illusztráció: Victoria Shaad: Sea waves)

Ősállapot; Ébredés; Kettős; Ittjártad

 

Ősállapot

 Aranyló tiszta egységgé emelkedsz,
napsűrű méz a lét, életpárlatot
szürcsöl ajkad, pihenve heverhetsz
szőlőlugasodban, hegyi táj áthatott.
Duruzsol kályhád, égparázs az alkony,
fáradt-boldog szíved derűsen feldobog,
végtelen gömb a lét, önmagán túllobog,
kint s bent béke zeng, hullámcsendes parton.
Bölcsen teremtő nyugalom az arcon,
mint rőt csillag érett-lassan forog,
s magján túl heves gázkéreg gomolyog.

 

Ébredés

Szívem árapálya – lebben, odacsap,
hol ősz hópart nyelvel felé s latol,
hisz égforró Napból csalt rá sugarat,
s prizmává izzva hűs jéggé rabol.
Tűzbe dermedt part öleli körbe
a lüktető szivárványvíz karjait,
mezsgye, hol szikrahad fúl örökre,
hullni kiket alákúszó Sárga vitt.
Nyomul a jégnyelvtömb, feszülve sikolt,
velejét rácsló bőre sír határt;
majd tükrébe hasad, őrizve, ki volt,
horpad, de újra forr a seb kitárt.
Kebelvíz ezer már kockát dajkál,
csillám tűn s vész felhánytorgó fényködén,
kel kocódva s elhal jégi zaj már:
átszőve szétremeg tudat bércölén.

 

Kettős

Nem-lévő sörényre hajlott
csalóka, renyhe szépség,
suttogón pástjára sajgod
szemed oldódó vétkét.

Tudod: ő jó – ezt értve meg
fogadd e húsodba tépést,
s fuldokolva, kérve vedd
a csilló mosolyba-térést.

Incseleg veled, hívogat,
megragadnád – ám hátba lök;
bár léptetek egybemérték;

leköt, évekre, így fogad, míg
belétek folyik a semmiség, két
homályos, sárga fénykép.

 

Ittjártad

Ittjártad elsimul.

Tó színén a ránc
szétfut, hirtelen kihullsz
a tömegből, rádtalál
szemem, te süvöltő
egyetlen arc, alak;
forrón lényembe ömlő
tárult igézet: láttalak.

Nekem gyúltál a világon,
tudom, ki vagy.
Bordámhoz bújt álom,
testem felitat.
Mellemre hunyt fejed
szövöm karomba, hajadban
ellobban kezem
kormába tapadtan.

Simogatsz; szánsz, óvsz:
béke,
tekintet transzcendens
fénye
tágulva lehámlik, sistereg
fázón, füstölve kicsap,
távolodsz; hiányod remeg,
fűrészes, forró iszap.

A látvány vagy maga:
optikum keresztezése.
Üveggé gyúrt hava
mered, szemembe vésve
hihetetlen röppenések
törékeny villanásait,
tükrökben pulzáló masszák
hajlongó, elfolyt árnyait.

Habos, zöld tajtékzás
vonul; tömör,
fulladtan kavargó
félelem: megvilágosodsz.
Asztrális táj,
szelíd idegenség;
végsőkbe számvető
distancia.

Rettegőn markolna még,
szomorú csonk – zuhansz.
Üres tisztaságú
terek, pontokban
izzó semmiség:
tövén az ég
sárrá keni
sárgás

leheletét,
s ott
egybeég
s összeforr
a vak
szivárvány
s a tündökölve csengő
földi kátrány.

 

(Illusztráció: Nidhi Choudhari: Surreal Mountain Lake)

Transzparencia; Felfelé; Pontok, vonalak, síkok, terek; Triversum

 

Transzparencia

Sok itt az adatrög,
sose rágod át mind,
éneked aranyrög,
innen oda átint.

Szavakat élvezni:
szellem kábítása,
kéjt, csatát dalolni:
unott szappan árja.

Csak, mi átviláglott,
azt érdemes dallni,
s gyűjtsd be a világot,
mire meg kell halni.

Áttetszően, fényként
mindenné sűrülni,
szétáradó lényként
a Túlba ürülni.

 

Felfelé

Mit számít tudástok,
ha csupán anyagi;
mit belőle kivástok,
Istent nem vallja ki.

A teljes rálátás
benne meg nem jelen,
ha nem látja, bár ás,
a kiterjedtelent.

Hajolj az anyaghoz,
de rabja ne légy;
tagadva csalatkozz:
nem puszta cseléd.

Tudom jól, hogy ocsmány:
falás és falatás;
ám születtünk – most már
tűrni kell e csapást.

Végül is egész jó
móka e csúf létlánc,
szabadság és béklyó,
örök anyag-fénytánc.

Előbb, ím, e Földet
olvaszd magadba,
majd föl, egyre följebb,
oldódj a magasba.

Odafent egybevész,
mi lent ezer eset,
s lelked, ha szertenéz,
megleli Istened.

Ezt, ha eléred,
a végső titok;
örök lett lényed,
az anyagi tok.

 

Pontok, vonalak, síkok, terek

Távol tértől és időtől,
minden tény s adat felett:
   isteni pontba zárulsz.

Ezer lény keres-kutat,
te járod csak az Utat.

Térbe és időbe forrva,
ősi áramok nyomán:
   kozmikus énbe tágulsz.

Kapszuládon üss lyukat,
hadd illanjon a tudat.

Térbe és időbe vésett
földi lényed messze már:
   isteni létbe ájulsz.

 

Triversum

Isten: Alant járnak a lények,
             nem értve, mi a lényeg.
Lények: Azért süllyedtünk lénynek:
               feledni téged, Lényeg.
A Semmi: Még nem tudják e létlen lények,
                   hogy nincs sem isten, sem lényeg.

 

(Illusztráció: Gloria Loughman: Sunset Desert)