Imamalom
Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
létfolyamba térve
Milyen rémítő ez
folyónk várja tavunk
békés ölelése
Milyen szédítő ez
felérzünk s dalolunk
téridőbe vésve
Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
soha többé vége.
Világfolyamat
Fényesség, színtelen,
áramlás, mozdulatlan,
íz, illat íztelen,
zeneszó, hangtalan.
Burjánzó televény
növekvő ágboga,
szétfutó telefény
teremtő mámora.
Csendes pihenésben
elcsituló zajlás,
vad ellenvetésben
forráshoz-egy hajlás.
Dagadva-apadva
hullámzás dús tájban,
egymásba tapadva
rend van a világban.
Repülés
Mennyi ház és mennyi élet!
Föld felmagzó jégbora.
Mennyi sors és mennyi lélek!
Csillagsávok fénypora.
Tűzpontokban írva sorsunk,
legyen mégoly meglepő,
nem a fénygömb lépte hordoz,
benned tágas léte nő.
Világporrá szétomolva
ezeregy kis lélekút,
egy-forrásból összefonja
végül tó-mély békekút.
Azt gondoljuk, sok vagyunk itt,
gyökérfonta látszatok,
egységmélyből feltörő kis
szár, levél, virágzatok.
Mindezen túl tárt-valóság
tömbje nyílik, szétömöl,
felmutatva fátylak csokrát
elsimítja lét-öböl.
Ott a csendnek tágas háza
nyugszik égi vízgyepen,
együtt minden sors vad láza
állócsillag-íveken.
Lent a nyüzsgés, fent a béke,
tárul harmadik világ,
több mint ezek vegyüléke,
bonthatatlan ház s csigák.
Színe nincs, de tág szivárvány,
hangja nincs, s zeng hangtalan,
földi kő és égi márvány,
ócskavasként színarany.
Lüktető szív, csend a lélek,
egyen-túli gondolat,
átfogja s tárja a létet
önazonos mozdulat.
(Illusztráció: Victoria Shaad: Sea waves)