mesélek most valamit
mesélek
a túlparti és az égbolton lakó
fénypacáknak hattyúknak récéknek
fűszálaknak a föld barázdáiban
hasító szélnek
egyszóval nektek
de csak neked tudatosat maradandót
most
amikor homály-fekete vízesés
az este nyomása a szívemen:
valamit
a fényt elérni
vacogó molylepke húz el
az asztallap felett
csattog a fájdalma
árnyékba veti
ordít a gondba ütközve
“keress meg”
mintha maszatoló mutatóujjak
kennék szárnyait
a szoba sarkait szövő sötét
hálóba akad órákra
rágja a textil-kérdőjelet
“lehet nehéz akár egy mozdulat is”
szürkesége alá kap folyton a sötét
“ó borotva-éles fény
keress meg de úgysem fogsz”
erek
elhúztak a madármotívumok az üvegen
dermedt kőlapok fekélyesedtek szívemre
a ráhullott levélstósz nedvességétől
kifüstölt a hangkártya
lefagytam és nem válaszolok
a mostanihoz hasonló
megtört pillanatokban
keringek aztán
könnyet véreznek megint az égi lombok
kiindulás és törekvés a változásért
lüktető ősrobbanásokkal
fraktálosodnak a gondolataim amíg
ismét körbeérek
erekké szakadó folyóba futó erek
és így tovább
de most csend van
nem mozog a szátok
se jót se bölcset
csak a véges dobogás
ti is lesztek itt
ha jól számolom
minden önazonos szívverésnél
amikor az ereitek tükörré változnak
rájöttök hogy a pozitív szintúgy ismétlődik
akár a negatív
párhuzamos ciklusok ezek
amik néha egyszerre történnek
lefagysz és nem válaszolsz
műanyagtalp
oldalt:
kéklő folyásirányt ásító szél
korlát majd a korlátlan
fent:
egy véres edzőcipő
amivel a téglaszáraz
városállam
épp rám taposni készül
alattam:
por és beton
belül:
divergens
monoton
csapongás
cselekmény:
masszaként ömlök
le a villamosról
petőfi híd
budai hétfő
egy porszemet eltaposok
nevetek
(Illusztráció: Tiffany Bozic: Oil Slick)