Volentér Krisztián összes bejegyzése

Volentér Krisztián vagyok, elsőéves mérnökinformatikus-hallgató. Nagyjából 3 éve írok verseket. Szeretek például vonaton ülve és éjjel az íróasztalomnál merengeni a papír, vagy adott esetben telefon felett. A költészetben a kezdetektől az foglalkoztat, hogy miért tud szép lenni pár verssor, de persze az önfeledt kísérletezés is mozgat. Továbbá vonz az íráson belül a korlátlan lehetőség: különböző komplex képek leírása és összefűzése az énem egy-egy darabkájával. Ezeken kívül szabadidőmben dobolok, valamint egy alkotói közösség, az Évszakosrózsák adminjaként is tevékenykedem.

fiókák; lépcsőház; nem értelek

 

fiókák

már csak egy emlék vagy madaram
ahogy a koponyámba fészkeltél
tojásokat raktál és rám
hagytad a kiköltés szakaszát
szikla-teher zúdult le rám a
lelkiismeret hegyeiről amikor
megrepedtek a detoxikáló nehéz levegőjétől
később hűsítő bukóhullám csattanását hozták
az előbújt tollas fogalomhalmazok
új hajnalt hozva re-kreálva az értékrendet
ami felnyitott konzervként bűzölgött
évek hosszú során át
közös fiókáink mára felcseperedtek
elhagyott grádicsokra emlékeztetnek
de még csak szórványosan
értem a nyelvüket
ezért az amúgy is sértődékeny fokokat
most egyesével veszem vagy megpihenek
ha kell
utamon ők segítenek és egy csodaszép
tündérrózsa
aki mint segítő és kellemes útitárs
ül a vállamon

 

lépcsőház

amikor felfelé sétálok
a szemközti ablakokban
csak az épületek tetejét látni
mögöttem nem koppannak szívemről
jókora márvány darabok
viszont a liszt az ízületeim közül
és könnycsatornáimból
a bántó hangtalanság
nyomáskülönbsége igen
miért szegeződik rám minden
kurva szempár
semlegesen és értetlenül
én csak körözök
a csalódás és a rossz napok
száznyolcvan fokaiban
kifehérítem a színeket
vagy kiöblítem a monokrómra
általad rákerült színfoltokat
hogy miért szegeződnek
úgy elmondanám de olyankor
magamat nézem
semlegesen és értetlenül
és várom hogy ismét lássalak

 

nem értelek

a kór az én és
az arckép is homályos
a szívfalamon kis bevésett
jelek krómfújások
tíz vágánnyi hangzavar
a fejemben viszont
vészjósló a már-már süketítő
hangtalanság

régóta állok egyszerre
minden állomáson
mindig így volt
egyszerre több irányba
a beton tükrében fénylő
szempár a hév
cirkuláló tűzként égeti fel
a nedves mohatakarót

amit írok az életem is
a firkákat átszövő
legsötétebb anyag
a mámorító lábon kihordott
soha beteljesülő álom

keressek sormintákat
ha a lángtól hamut vártok?
új dokumentum létrehozása
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v?
biztosan bezárom

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Wild)

mesélek most valamit; a fényt elérni; erek; műanyagtalp

 

mesélek most valamit

mesélek
a túlparti és az égbolton lakó
fénypacáknak hattyúknak récéknek
fűszálaknak a föld barázdáiban
hasító szélnek
egyszóval nektek
de csak neked tudatosat maradandót
most
amikor homály-fekete vízesés
az este nyomása a szívemen:
valamit

 

a fényt elérni

vacogó molylepke húz el
az asztallap felett
csattog a fájdalma
árnyékba veti
ordít a gondba ütközve
“keress meg”
mintha maszatoló mutatóujjak
kennék szárnyait
a szoba sarkait szövő sötét
hálóba akad órákra
rágja a textil-kérdőjelet
“lehet nehéz akár egy mozdulat is”
szürkesége alá kap folyton a sötét
“ó borotva-éles fény
keress meg de úgysem fogsz”

 

erek

elhúztak a madármotívumok az üvegen
dermedt kőlapok fekélyesedtek szívemre
a ráhullott levélstósz nedvességétől
kifüstölt a hangkártya
lefagytam és nem válaszolok

a mostanihoz hasonló
megtört pillanatokban
keringek aztán

könnyet véreznek megint az égi lombok
kiindulás és törekvés a változásért
lüktető ősrobbanásokkal
fraktálosodnak a gondolataim amíg
ismét körbeérek

erekké szakadó folyóba futó erek
és így tovább

de most csend van
nem mozog a szátok
se jót se bölcset
csak a véges dobogás

ti is lesztek itt
ha jól számolom
minden önazonos szívverésnél
amikor az ereitek tükörré változnak
rájöttök hogy a pozitív szintúgy ismétlődik
akár a negatív
párhuzamos ciklusok ezek
amik néha egyszerre történnek
lefagysz és nem válaszolsz

 

műanyagtalp

oldalt:
kéklő folyásirányt ásító szél
korlát majd a korlátlan

fent:
egy véres edzőcipő
amivel a téglaszáraz
városállam
épp rám taposni készül

alattam:
por és beton

belül:
divergens
monoton
csapongás

cselekmény:
masszaként ömlök
le a villamosról
petőfi híd
budai hétfő
egy porszemet eltaposok
nevetek

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Oil Slick)