Szépiazsinegű

parányi testemet könnyen nyomott
árnyékká zúzta a nap
tudtam a bányatavak tiltott területek de
az elhagyatottnál caplattam megint
köveket rugdosva
csak az enyém rikítottam
gyíkként kúsztam a homokdűnéken
ott voltál te is
néztünk madarakat távolodni
mutattál menekültünk
rozsdás bicikliláncokat
vidám színeket bújtat a domb
bukdácsoltunk bennük
a tetején lehasaltunk
egy házaspár jött mellettük egy gép
építkezésbe kezdtek én csak el
akartam bújni a puha takaró alá
mint amikor űrhajóztam a plüsseimmel
mindenemet passzíroztam bele
te meg már átugrottál a betonelemre
amit a daru emelt – bátor vagy
átszökkentem
már vártak minket úgy mosolyogtak
intettek és mi valahogy szó nélkül
fejest ugrottunk
zuhanás közben még szebb
a hintáló Szépiazsinegű
tudni hogy nincs vége

 

moha

letapad a szemem a fák
hosszú kérgére
ember: abból a sejtből
a többiek majdhogynem
a liget másik feléből
ők is sütkéreznek
mintha ugyanaz ami rögzít bele
amit kimondok nyakamon spóráz
érthetnénk meg szavakat
megkötnek benn mint a kelték
levélkék takarnak minden mintát
vakon virágzunk

 

kacsázás

én a fenéért sem tudom magam.
arrébb rakni se odébb hajítani.
csak elbújni de úgy.
belül azért mozgat.
ez az egész egy ellipszis.
körém forgatva amit értek.
és biztosan látok.
felfelé kinn-benn nézek.
az áramlatok csiszolgatnak.
noszogatnak hagynak.
itt meder van.
kinn az orsókat csévéli a tavasz.
sistergősen damillal benső fodrokat helyez.
kavicson túli kavicsot.
úgy kacsáznék egyszer magammal.
hadd frecsegjen szanaszét.
felhajtani a vízfelszínből amennyit lehet és.
sosem felejteni el milyen szomjas voltam.
az álmok hullámzó tükrén se.
a hideg gödröket.
tocsogni mindig.
elrontva saját reflexiómat.

 

(Illusztráció: Jon Ching)