Eszme: ész, hártyák. Még pillanatnak is túl pici
gyantajáratok.  Az agy finom szövete.
Épp felejt.  S ezért olvas.[1]
Ahogy bevésődnek a barázdákba a reggelek.
A bioritmus termosztátja jelez.
A hajnalt nem érdeklik az érdekek.
Énemet szimbiózisnak szólítja egy jégcsap.
De még túl meleg. Ez a félregombolt nyár.
Nyitva maradt hűtőszekrény. Fél hat.
Leveszi az ég a mellényt is. Eshet.
Még mindig nem tudja felfogni az izzadtság,
miért tud mozgatni egy eszme?
Talán egy kékes, üvegtűvel felszúrt szöveghely.
Ami az ágy fejtámlájára volt kirakva.
Az újraértés is csak árnyal. Nem ment meg
a szöveg. Kötelező kimennem vécére,
bármennyire is emelkedett állapotba keveredtem.
Módszer nélkül jön a vers világra.  Majd ő is szül.
Hát az ennivalók is fikcióképző impulzusok.
A teljes világszerűség megalkothatóságát tagadják.
Összeér mulasztás, fogadtatás. Majd a tudat
tapasztalatot szerez. Azzal, hogy kivonul végül
az intertextuális lakásból. A szöveg végre szóhoz jut.

[1] Báger Gusztáv születésnapjára (80)

(Illusztráció: Toni Demuro: Earth 131 (Austria))

Mint az elhallgató városok,
nyugodt az emlékezés.
Finom fürtökben bomlik az este;
kényelmessé váló álmos terülés.
A felnyiladozó homályban
élesek a lélegzetvételek, melyek
apránként felszabdalják a
közöttünk gondosan elhelyezett
távolságot.
A gépiesen huzalozott égbolt
éje csillagolajjal kent drótokon
némán és magától nyúlik el
felettünk, s mikor a minden emberi
látomások súlyát már nem bírja el,
óriás pendüléssel testeink legmélyébe szakad,
ahol megszűnik anyagi valóságnak lenni,
fénnyé oldódó tompa fájás marad,
mint mag a földbe – fordul belénk.
Hangtalan ága nő, megtalálja a
csontok közti lágy repedéseket,
szétfeszíti a lény rámáját,
magába issza, és
a kéküres boltozat csigarendszerén
kapaszkodva elemeli a
zsigerek magányosságait:
minden tudatmélyi fakadás
találkozása a hajnal, ami égitestté
formálódik át, úszik a hőben.
És ekkor ébredésbe nyílnak szájaink,
fonalanként bontják el a fénymeleget,
torkaink legmélye leheli rá
újra, újként az éjszakát.

(Illusztráció: Christian Schloe)

(amor fati)

az eső lecsorog a fákról
a nap repedéseket szárít a földre a
kávéscsésze aljáról kimosod a zaccot
homlokodon és tenyereden érzed az izzadtságot
amíg el nem mosod és meg nem szárítod
így éled meg a mai napot amikor
frissít a sofwtare elfogadod a feltételeket
megírod az üzeneteket és szétküldöd
weekendeken gondolsz a hétköznapokra és
hét közben rápillantatssz a telefonod naplójára
néhány bejegyzést jól megjegyzel
amíg az idő változását figyeled
szétszórtál pár tárgyat
a nap végén rájössz

(pixel)

lecsúsznak a fotogén profilkép-projekciók
mint hanyagul ledobált izzadtságos ruha-
darabok az ebéd szétesik előölelkezésre s
desszert-pacsira: a hajbakapás torta-
darabkái – leválik a kéz a vállakról akár
egy retina sokk esetén s
az ágy elúszik a valóságtól
csukott szemekkel takarva fotó-
pixelekre hull egy emlék íze az
aromába bekavar valamilyen enyhén tudat-
módosító gyógy-
szer módszeresen bevetetve
így hullnak szét az összefércelt régen
tarkabarka takaróid kockái s alatta arcod

(Illusztráció: Rebecca Barker: Grapevine Wreath)

mezítláb alszunk minden tisztulási ének
évgyűrűkre kérdező ruhánk
és emanálhatatlan tervei megadják illatát
hogy élsz
a létezés egy sorsfüggő ikon
a fénytörések emberi szavak
és józan halasztással bevár
ami még
de csend és vérpiros hamu
az emberélet tinktúrád feleletül
mert elvált önmagától az aki
int
az arc a jelenlét megőrzött
álma ez
és versbe szépült lehetséges
út
immár előtted nincsenek
történetek
ám visszakérni sincs mit
és miért
az áldozódó nagy szavak
kiváltanak
szavaid királysága az idő

Illusztráció: Részlet a Sztalker c. filmből (Tarkovszkij)

a függöny mögött

Thomas Bernhard nyomán

miért nem azt gondolod
amit gondolni kellene?
húzd össze a függönyt
húzd szét megint
és aztán megint össze-szét

megszégyenülni jó
és jó nem látni az okokat
a sok-sok okozattól
nem látni ki a függöny mögül
nem látni be a függöny mögé

engedelmeskedni kellemes
itt szétnyílik minden engedelmesen
minden engedelmesen összecsukódik
felboncolnak és összevarrnak
a függöny mögött

alig értettem

Thonas Bernhard nyomán

„a vihar olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt”*

a hang olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a nyugalom azt mondta
micsoda apám uralkodik itt

apám olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a hang azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor a vihar azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan viharos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom hangzik itt

az uralkodást alig értettem
olyan hangos volt apám
mikor azt mondta
micsoda vihar nyugszik itt

a vihar azt mondta
hogy alig értettem
micsoda nyugalom a hang
amikor apám uralkodik itt

* Thomas Bernhard: Viszontlátás, fordította Adamik Lajos

(Illusztráció: Hannu Viitanen: Red stage curtains reveal golden frame and old wooden floor)

A költőietlenség lírai alakzatai

A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem
egy bársonyos felületre. Ami a bőröd.
S a tenyeremmel érzem a lüktetést.
A szíved dobogását. A pulzusod.

Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek
találkoznak szőke szőrszálakkal.
Megborzong az elme. A hátamon szaladgál
egy metafora. A leglágyabb lélek vagy.

Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy.
Akinek fontosabb az autentikus lelassulás.
Mint az instant erotika. Meg a forróság.

Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond.
Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül.
Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por.

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Fool)