Tőle terhes

Van egy férfi. minden nap látom.
követem őt facebookon, instán.
nagyon kíváncsian vágyom,
s kicsit mazochistán.

én leszek szűz, ha azt kéri.
(sose volt az ágyam tele)
de szemére vetem, hogy az
övét hány nő lihegte be.

ez a férfi tegnap felhívott.
zaklatott volt a hangja.
bocsássak meg neki, kéri.
az asszonnyal maradna.

sajnálom őt. olyan szelíd,
okos, engedelmes.
szívem szerint nem rontanám el.
szívem szerint, nem mondanám el,

hogy már három hónapja hogy:
nem vagyok tőle terhes.

Mégse

Engem soha más
Nem értett meg, csak a hétköznapi rohanás.
Meg a lefékezett buszok utáni csend.
Meg az öröklött Duna-parti halszag,
ami olyan, mint egy összekötő híd.
Szépen összeköti Budát és Pestet.
És azok az öregek, akik
nem találtak haza,
és beesteledtek.
Nyakukon a huzat, és be lettek csapva.
Mégse maradtak fiatalok.

(Illusztráció: Iris Scott: Stormy Splendor Dragon Ember)

/Krassó György emlékezetére/

egy utca azóta
örök legenda
az asztal felett
a fejünk összeért
elmerült a fény
ezüst glóriádban
-Hozd el amit írtál-
mondtad, majd rögtön
odafordultál egy
gyönyörű leányhoz
a falon plakátok, rajzok
a földön röplapok
legközelebb a ravatalon
láttalak újra

(Illusztráció: Mary Edna Fraser: Bhutan’s Himalayas (batik on silk, 2008))

A beszéd kristályszerkezetű vatta.
Nem szúnyogháló. Nem is raklap.
Bár tanulmányozhatjuk a kertet
a szavakból szőtt hálón át.
Átbújnak a kerítésen az indák.
Az erdő az átírás példája épp.

Úgy támad fel, hogy rajta mész.
Minden lépés dolog s beszéd.
Cseveg a járdalappal az ész.
Egy státer[1] a Sturm und Drang darabja.
A nyelv a dolgot megragadja.
Ahelyett, hogy benne állna –
Már zöld állapotában learatja.
A mondásban lefagy a tények hiánya.
Ha lázadsz, konstrukcióként lenyúlnak!
A képernyőn narratíva-bábok úsznak.
Egy tanulmány nyeli le & el a Holdat.
A háttérzúgás egyre árnyaltabb.
A puding elfogyott, a tálat kinyaltad. 

[1] Egy státer 4 drachma. Máté evangéliuma 17. 27.

(Illusztráció: Emily Balivet: The Sisters of Mercy, 2012)

amikor állsz a munkaügyi hivatalban,

és egy bácsi kérés nélkül kezdi el
mesélni, hogy ő közmunkás, csak
letelt a program ideje,
és neki nem volt előre lefoglalt
időpontja, bár látja, neked
van, és nem igaz, hogy csak fél
tizenegytől van sorszámkiadás,

te próbálsz nem a szemébe nézni, hogy
ezzel is érzékeltesd, mennyire
zavar a szituáció,

de ő azzal folytatja,
hogy látott a múltkor a Moszkván is négy
közmunkást, akik mint fasz a lakodalomban,
de meg is érti őket, mert milyen már,
hogy a közfoglalkoztatás havi
ötvennégyet fizet, és ebből
havi tízért rögtön lejön a békávé,
és a máv, ahol ő volt most, még ezt is
képtelen külön fizetni, és menjen a francba,

és te már éppen arra gondolnál,
hogy magával Pepinnel hozott
össze a sors, aki még szünetet sem
tart két mondat között,

akkor hallgat el váratlanul.

te is közmunkás voltál,
és nem tudod,
mi lesz veled ezek után.

(Illusztráció: David Arms: Now And Then)

Rekreáció

Bekapcs.
Szomorú, bizarr érzőrendszerek. Groteszk feldolgozás.
Az információfelvétel tompa szürkére vált.
Sehol egy érzékelt fénysugár. Mint megakadt filmszalag
úgy lép körforgásként a kép a rendszerbe, feldolgozásra.
Ma semmi sem tudatosul. Az egyensúly-érzékelő szervek
különös életre tértek. Míg a test a fizikai törvények
rabságában ragadt, tér és idő egyesül.
Kikapcs.

Üzem

Fekete kutya vonyít aznap füstjében,
nyugodna a nap, de kelnie kell,
miért tenné kockára saját tengelyét?
A kaland nem korfüggő,
de néha sípolva zakatol és stopot int.

(Illusztráció: Laura Skangale: Sleeping sun)

Piszkos, piszkos másnapok
mikor a Nap kajánul beragyog egy égi tivornyát
amint a hajnalt gyötrik portyázó szolgák
s alkonyszín rúzsfoltos kupákból
hörpintik az utolsó fáradt, langy, gyémántkásás kortyokat
Mikor a múzsák is szederjes
gyomorszagú felhőket hortyognak,
s a fáklyatartók is csak kihűlt
koldusmarkokként remegve bólogatnak
a porló lösz-puha felhőkön
akkor csillogó fekete horgokként köszönnek fel
az éjszakák falat karéjai
Istenek ébredő tekinteteit várva
– mi tudjátok olyan védtelen és puha
mint Sámson Delila karjaiba fúlva –
hogy aztán mohón szökjön a vér
a nehéz borostyán kő kezekbe
s már szorítják is, várják,
hogy emelje őket újabb éjszakákba
hol a pápaszemek
az arcokon örök hegek
bíboros bibircsókok
a szemfehérjén sárgafoltok
a hínáros visszerek
– ó hát titeket is – utolérnek görnyedt istenek!

(Illusztráció: Veronica Winters: Lotus Chalice)