Emlékszem,
…a sötét gyűrűk szorításából kiszakadó első hangokra…
…a kiöblösödő remény naiv csapongásaira….
…eget ostromló, fényes vitorláira….

Emlékszem,
…testvéreimre, a földtől elrugaszkodott, lázadó növényekre…
…az égre torlódó  levegőkatedrálisok sziporkázó sűrűjére…
…a fénysugarak szálkás fényözönére…

Emlékszem
…a tengerek homályában alvó korallok színszimfóniájára…
…az időtlenségbe dermedt figyelő szempárokra…
…az algák rémült   bolyhaira…

Emlékszem
…a magam köré tekert csontfehér bőrköpenyre…
…a formák tétovázó, hosszúra nyúlt  álmaira (–
(idők néma halrajvonulása – )

Emlékszem
…a szemhéjakon áthatoló lila felhőpamacsokra…
…a test éjszakájába  oltott lebegő  aranyra…
….a fehér falak  labrintusából kivezető ösvényekre…

Emlékezésem utolsó gesztusaként
tisztelgek a sötétség szellemlovasai előtt
mert ködlovaikkal ráncosra gyűrték az arcomat
és színeket csikartak ki belőlem
és élő szirmokat.

(2009)

(Illusztráció: Leonard Aitken: Transience)

a vízgyűjtő

a pataknak ott az a pontja
ott gyülekeznek és állóvízzé
válik, a sodrás.

nem halmozódik
csak türelmesen egyet jobbra
egyet balra.

ott fogod össze a vágyakat is
lennél horgász,
de nincs csalid.
te magad akadj rá a horogra.

ha megszűnik az egyensúly

ha megszűnik az egyensúly
fényeket látok, becsukom a szememet
mozognak, megnőnek, csökkenek
ott kitágul a tér
és magába zár

szabadabb vagyok, ha
nappal csukott szemmel járok
mert a fény kívül van
csak bennem van sötét.

(Illusztráció: Jakub Jecminek: The Brook)

Biciklin szántok vattamezőket,
dús, rakott szoknyám alatt
rétegelt univerzum.

Egy szárnyam denevérbőr,
rejtélyes propeller.
Légyszerű szemekkel pásztázok.

Ólom felhők húznak magukba,
akár szikét a hús.
Hajam két fonatban,
egy hermelin fogaival teletűzdelve.

Mezítláb hajtom a pedált,
mindkét lábamon hét ujj.
A legnagyobb körmök
helyén rózsabimbók,
nem ütköznek a láncba.

Ragacsos köd terül szét,
benzin és liliom illat elegye.
Látok egy kaput, hatalmas,
skarlátvörös, mint a ruhám.

Kovácsoltvas kerítés körülötte,
medvék, kos fejek motívumai.
Több tonnás, zömök kopogtató,
egy holló frontális ábrázata.

Felette cizellált felirat.

(Illusztráció: Michael Cheval: Down to Earth)

kollázs Tandori Dezső verseiből

virágcsokrot pillantottam meg elsőül
a vasárnap délutáni moziban
és nem nagyon lehetünk aki vagyunk
miért nem lehetünk ingujjban
zakósan szandálban virágcsokor
és erre azt mondom
amiről beszélni lehet arról beszélni kell
egy ló neve aznap délután Virág
Yorkba fogok menni lóversenyre
a rózsa városába
mondta a csokor
ingujjban zakósan szandálban
a mozit pillantottam meg elsőül
és vasárnap délután nem nagyon
lehetünk akik vagyunk
virágcsokrunkhoz odafagyunk
amiről beszélni kell
arról beszélni nem lehet
én erre azt mondom egy virág neve
lehetne a mozi neve
és Yorkba fogok menni moziba
virágcsokor szeretnék lenni
mondta a mozi
virágcsokor a rózsa városában

A rajzot Mihály Ádám készítette a vershez.

(Illusztráció: Kevin Sloan: Signs of Spring, 2005-2006)

Útszélen

alaktalan tekintet
a szórt fényesőben
görnyedő rettegés a hang
végső kimerülésében

foszladozó falnak dőlve
izzik belül minden
kívül reszkető semmi
fojtogató zárójelben

Elpereg

AZ IDŐ MINDENÜNK
Gyermekségét vesztett
józanságunk
precíz
s
konok
mozdíthatatlan
fáradt egyensúlya
AZ IDŐ FELETTÜNK

Egzisztencializmus

napok ürügye
és szándéktalansága
általi nihil

*

arckifejezés
nélküli személytelen
napfényesedés

(Illusztráció: Dorothea Tanning: Eine Kleine Nachtmusik)