Szent Pilinszky

Előbb összegörnyedt,
aztán pózolt,
végül a mindenség
lepöckölt hamuja lett,
boldogan.

Beteljesülés

Szabad vagy, mondták,
és arra ébredtem:
pusztába kiáltott szó vagyok.

Örök október

Lángoló madarak tollászkodása.
Délutánba szikráztatott fák.

Hagyja forgolódni a tájat
rideg, ropogó parazsában:
(elmosolyodsz és)
félúton megáll
az eső.

(Illusztráció: Teri Malo: After the Rain Stopped)

Két hétre elutazott és
két hétig nem láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszéttört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát
a rosszkedvét
a jókedvét
az ujjait
a száját
a nyelvét
a mágneses térdszalagját
a horzsolást a térde alatt
a verseim utáni érdeklődést
a rozét amiből megiszik egy üveggel
a bizonytalan járását

De két hét után hazajött
és újra láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszéttört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát
a rosszkedvét
a jókedvét
az ujjait
a száját
a nyelvét
a mágneses térdszalagját
a horzsolást a térde alatt
a verseim utáni érdeklődést
a rozét amiből megiszik egy üveggel
a bizonytalan járását

és csak ültem és sírtam és ittam.

(Illusztráció: Toni Demuro)

Tegnap éjjel a valamit-kezdeni-vágyás
belovagolt a hideg, poros nappalimba.
A padló egyre csak nyöszörgött a prüszkölő,
topogó deres patáinak súlya alatt.

Proustot olvastam és éppen szerettelek, de
ez köztünk marad, mint az a folyton vibráló
szoláris sugárzás szívem légkörén: rövid-
és hosszúhullámú energiamérleged.

Apám hívott Skype-on. Budapest felett haladt.
Kinyitottam a hóporos ablakokat és
világolni láttam a napfényt visszaverő
egyenletes sebességgel úszó űrkabint.

Apám intett felém. Beszélgetni próbáltunk,
de nem értettük – vagy nem akartuk érteni –
egymást. Zavaró távolság, nyerítés, űrszél,
meg ez a folyton szar apa-fia-semmiség.

Bevett kezdő soraimról kérdezősködött.
Lomha mikorokról és törtető holokról.
Azt feleltem, hogy fontos térben és időben
elhelyezni miérteket és hogyanokat.

Aztán rólad kérdezett. Veled minden rendben,
feleltem apámnak, s látszólag megnyugtatta
ez a számomra cseppet sem egyértelmű, ám
annál sokkal jobban eső minden-rendbenséged.

Közben az épp Koszovóban állomásozó
magyar katonák honvágy-zöld harckocsik mellett
énekelték haza: „Ha elmúlik Karácsony…”
Szögesdrót, fegyverropogás: koszovói tél.

Heves köhögésben törtem ki, mire apám
jobbulást kívánt és bontotta a vonalat.
Felriadtál a makacs tüdőzajokra. Én
sosem riadok fel. Nem szokásom elaludni.

Helyette minden velőtrázó, súlyos éjjel
téged nézlek, s a szívem felé szakadatlan
áradó CO2-gázt. És eszembe jut
apám története a Vénusz légköréről.

A szőnyegen ültem. Lehunytam a szemem és
végignéztem, ahogy a szoba élhetetlen
pokollá forr, és szép lassan belém olvadnak
még reménykedő ólomasztronautáid.

Már nem tart soká. Holnapra elpárolognak
és vénuszi légköreim részévé lesznek.
Holnapra már csak Te maradsz és én maradok.
Meg ez a permanens egymásra vágyakozás.

(Illusztráció: Henn Kim: Rowing to you)

Azt hiszi, azért nyerek, mert hagyja.

A veszteség felé kolóniák űzik,
csatasorban hátterek hatalma
saját bőrünket levedlik.

Párosítjuk evolúciónk,
hiányzó láncszem a hüvelykujj,
hiába futok utána, ha mögém bújt.

Csigolyám póráza gerinc,
sérvműtétem cáfolat.
Felegyenesedek majd,
ha ő ott fent rám mutat.

(Illusztráció: Lisel Jane Ashlock: Moby Dick)

Fehér láng gyúl
fehér láng gyúl
a borszín-saras szemgödrön

Sötét ajak
sötét ajak
hörpinti azt fel rögtön

de a lángok
de a lángok
cikáznak a mocsáron

rettegek én
rettegek én
a halált felpróbálom

belebújok
belebújok
hideg márvány bélése

ráfagy a szív
ráfagy a szív
kráterarcú ívére

ó Helikon
ó Helikon
a mélykék Hadész prizmáján

még szebb dalod
még szebb dalod
csörömpölő szivárvány

de gonosz vagy
de gonosz vagy
el soha nem érhetlek

sebes folyón
lótuszvirág
csak ujjbeggyel érhetlek

Szent Krisztusnak
Szent Krisztusnak
küldök forró szeleket

Rálehelem
égő kínom
egy szemernyi életet

A Nirvána
a Nirvána
meg nem moccanó taván

majd felbuzog
ó felbuzog
a mindenható irány

,,De azt is tudjad
azt is tudjad”
súgta a sovány delej

,,Nincsen egy pár
nincsen egy pár
mely soha nem szakad el

Tudom szíved
egy szem szíved
más igazságra vágyott

Páratlanul
páratlanul
érnek véget a számok

(Illusztráció: Florentina Maria Popescu: White Flame)

Olvasmány

Hajában ezernyi kóc, árnyjátékát
követve tekintete a városra mered.
Bent a csend uralja a teret,
betűk halmaza a játékszere,
ujjaival egy újabb ábrándba lapoz.
Kint hullámként terjed a rezgés,
verébalakúak raja röppen fel, kering,
alattuk megrészegülve cikáznak a fények.
A könyv rejtett titkaira hamarosan zár kerül.

Fészek

Arany és ezüst háztetőkön,
bronz ablakkeretek nyílnak a világra,
horgonyozott ereszcsatornák hordják a vizet,
elmosva a valóság nyomait. Lassan lebomlik a váz.
Cserepes háztetők közt bimbózik a szeretet,
vörösréz ereszcsatornák öntözik a magvakat.
Tákolt faszekerek kerekeikre öltik a jelent,
míg rozsdás szegeik szét nem hullnak.

(Illusztráció: Kinga Britschgi: Longing)