(Válima)

Mi vár még rám Meglátogat
egy megrendítő ember És akkor megvan
Az Alagútnak is van vége 4,5 kg hegyikréta
4,5 l víz
4,5 kg súlypát
1,6 l lenolaj

46,6 dkg csontenyv
plusz a függőleges:
A 12 éves Jézus újra

feltalálása a templomban Nem feltétlen
az idő Szokatlanul lapos vénuszdomb
Mária megtanulta nem az övé Szokni

kell Pillanatragasztóval
remélem tényleg ragaszt
nem pillanat Teaháromperc
közben rég elfelejteném
Hat perc denevérpad
Csak hogy a szagát fogjam Életre

kaparom
amennyire engedi
Lassabban kellett volna
de azt nem tudom

Nem bírja hallgatni nyögéseimet
Gondolom hiányzik a fekete Van
ahol elmászik valamerre a vörös felé
Kezdetnek ősz A fanszőrzet

tévedés Akkor is ha nem úgy tűnik
hogy igazam lenne Abszurd érzés
az idő szokatlanul A vénuszdomb
megtanulta Mária nem az övé

(Illusztráció: a szerző fényképe, Firenze)

Milyen ijesztő é hideg
A szabadság –

Mégis frenetikus kolosszális grandiózus
És szól Istenhez a gond
Miatta tudom

Ha fölballaghatnék éjjel a hegycsúcsra
A hófödte Hermonra! például
Látnék egy gránátalmafát
Mit érnék el vele

S tébláboló reménységem tárgya
Értetlenül tekintene megtorpant érdeklődésemre[1]

[1] Vagy Isten nem képes értetlenkedni?

(Illusztráció: Alberto Pancorbo: The three souls of God)

Aznap két öregasszonyt láttam,
Amikor homoród-menti mintás
Ládikával és tálcával a kezemben
Mentem végig a Körúton.

Az egyik zsugorian számolgatta a sárgadinnye árát,
Oxigénpalack mellett nézegette
Az elmúlt három éve kórházi leleteit,
Elfogyó teste emlékiratait.
Csontsoványan ült esküvői fényképe alatt.
Ötven év cigarettájától érces hangja
Ismételgetett orvosi műszavakat,
Míg almakompótot evett.
Haja alig, az is csak szürke szösz.
A háttérben halkan ment az esti híradó.
Anyámmal mentünk.
Kielemeztette velünk a papírokon a számadatokat.
Hazafele irigykedve néztük kiskamasz húgom
Izmos combjait.

A másik ragyogó arccal mesélt egy barna fejű kisfiúnak
Árnyakban bujkáló lények fényes szeméről a vonaton utazva.
Hangja csobogott, és kacagása loccsant a köveken,
Mint Uzonkában a kert alatt a patak.
Vászon ruhája zsebében huncut nyárialmák
Hosszú bicikliutakat terveztek, körbebringázzák talán a
Velencei-tavat a hétvégén.
Itt sétáltunk, emlékszel?
Nagyanyámra emlékeztetett, biztosan száraz
És meleg a keze.
Otthonillatú.
Hófehér tincseiben ott a szél, és a frissen mosott
Lepedők száradása.

Az én méhemben vadalmafák nyílnak.
Bimbójukban friss húsú
Életerő.
Ágai feszítenek belülről, ha nem teremhetnek.
Szeretnék szépen megöregedni majd,
Ha lombjuk mind lehullt, s elgurult az avarba az
Utolsó alma is.
Óvom a fagytól kis kertemet,
De mindig nyitva hagyom a kaput,
Hátha egyszer egy kertész arra jár,
És megmetszi a gallyakat,
Hogy az átszűrődő fényben
Mint a szélforgók, pörögni kezdjenek
Forgórózsáim szirmai.

(Illusztráció: Elspet McLean: Spring Time Tree)

két hely között

Thomas Bernhard nyomán

csak két hely között
vagyok boldog
amíg az autóban ülök
de sosem az elinduláskor

csak két hely között
vagyok boldog
amíg az autóban ülök
de sosem a megérkezéskor

nem vagyok boldog
azon a helyen
amelyiket elhagyom
sem ott ahová megérkezem

pedig a sétálóutcából
indulok az elmegyógyintézetbe
fehér frakkomat
kényszerzubbonyra cserélni

érti és egyedül ő

Thomas Bernhard nyomán

a főalak érti istent
egyedül a főalak
érti istent
bizony a főalak

a főfalak értik istent
egyedül a főfalak
értik istent
bizony a főfalak

a tűzfalak értik istent
egyedül a tűzfalak
értik istent
bizony a tűzfalak

a bélfalak értik istent
egyedül a bélfalak
értik istent
bizony a bélfalak

(Illusztráció: Whooli Chen – kingfisher and cudweed for newspaper, 2014)

fenyőszéli csillagköröd körbe-körbe üget

meghúzza a hálófény rojtos csengőjét

számolgatom rebbenésed, koldus a pengőjét

keresztbe áll, megszoktam, most jön a billenés

nem elnyújtva, vízszintesen, az átok kivet és

merevre zár, megbüntet, ócskán befalaz

kezet nyújtok, ellenkezel, fegyvert lát inad

Az átok értem, ellened és nekem nekem szól

mérget minden pórusomba, jeget, kátrányt szór

béna leszek, béna vagyok, nem érlek utol

taszító a hördülés, nekem égi sikoly

zajong a test, rimánkodik, földön csúszik érted

heges hangszál ricsaja idegtépő ének

sírdogál a markába, nyöszörög, nem jut vigasz

elkapart húshalmaz, ki tudja, hogy ki az

(Illusztráció: Foujita Tsuguharu: An old pine tree and bamboo)

Istennel dialogizáló lények vagyunk –
de tragikus értelemben – e szabadság világi okán – –
izoláció és magány – –
meg nem értés és csodálat – de nem norma ! – –
Hiszen nem találjuk helyünket
E történelmi világban – – Hontalanság ! – – Nincs rá életforma.

Nincs A SZERELEMNEK SE – –
a hallgatásnak se – – emberi nyelve – – érti aki érti – –
mert a közlésképtelenséget a közlés mindig megkísérti – –
(( rejti ) és erről semmi ) Jön a szövegek alaprétegéből – –
ha magunkat nem a hitbéli rejtőzés
ü d v ö s helyzetébe stilizáljuk föl

Az esztétikai- démon álarcossága: az OXON :
etika előtti stádiumba szituálom – – ( Másnak ez csak álom )
kellenek hozzá önkritika- energiák – – ( keresd a PROXON )
mert a lemondás démona önmagát kíntól sem kíméli – –
kell hozzá dialektikus forma – véli : a paradoxon.

E ’ kolostorba vonulást ’ szembe állítani
a jelen korszak nevetségességével – TANI – TANI : móka – –
Róka , nem róka, róka ! – – vígjátéki komikus természetével ringat
Mert szeretet révén kell elfednünk szenvedéseinket – –
hogy később se sejthessék fájdalmainkat.

(Illusztráció: Jacek Yerka – Erosion supersized)