Milyen volt…

– Juhász Gyula verse alapján –

Milyen volt szőkesége, megtudtam már,
Azt is tudom, hogy szőkék a mezők,
De egy ponton nagyon betelt a pohár,
Diagnózis: „lelki haszonlesők.”

Milyen volt szeme kékje, megtudtam már,
Majd ha kinyílnak ősszel az egek,
Nem fog érdekelni e „csodás” szempár,
Mert rájöttem, hogy őszintétlenek.

Milyen volt hangja selyme, bár ne tudnám,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Sóhajtok én is, azt megtanulván:
Ne hidd el szép szavak üzenetét!

Mosolyálarc

Minden a legnagyobb rendben,
Rossz állapotban a Lelkem.
Mégis azt mondja a nyelvem:
„Minden a legnagyobb rendben.”
Mert amikor felébredtem:
Mosolyálarcot felvettem.

(Illusztráció: René Magritte)

kollázs Tandori Dezső Sár és vér és játék c. könyvéből

salátát két helyen is vettem
döbbenten hallgattam végig
hogy nagyjából minden saláta más
a fejes saláta állítólag lélektől lélekig
és az ember nem veszíti el a fejét
már negyvenkét éve élek úgy
hogy az életemet szétpofázom
mutattam merre vannak a mi ablakaink
és hogy milyen fáradtan fogok hazatérni
azzal a rengeteg salátával
a rongyos szélű lukas közepű szőnyegekhez
tényleg még meg kell nézni a függeléket
egy fehér konyhai ülőkén üldögélve
a kurva életbe miért kell kiszedni
mindenből és mindenkiből mindent
akár elhunytból a szerveket
végeredményben nincs végeredmény
csak nyomok vannak amelyek kihűltek
szak- és általános tárgyfelfogás
itt az írógép fennakadt áramszünet miatt
ez korrekt pontos beszéd
korrekt és pontos elakadás
a dél és a délután nyomasztó
de reggel két helyen is vettem salátát
elborítottak a zöldfélék műanyag zsákjai
a mi ablakainkat mutattam hogy merre vannak
és hogyha fáradtan hazatértem
lerámoljuk majd a régi kis polcot
és ügyelünk hogy ne legyen huzat
de nem lehet jobb
soha semmi se lesz jobb
(nem akarok rímelni dehogy)
és nem akarom megszerezni rövid
ámde eredményes küzdelem során a vázát
a futónövényeket a cserepet
a könyv mégis visszakanyarodott ahhoz
hogy két helyen is vettem salátát
jobb tenyeremet a bal tenyerembe vettem
mintha lassan málna az idő
mintha lassan minden mállana
a szőnyegek széle elrongyolódik
közepük kilukad
azt hiszem fáradtan fogok hazatérni

(Illusztráció: Robert Papp: Lettuce (2012))

A hangnem nélküliség

Rázókeverék

Mint Schönberg
Hölderlin vagy Mallarmé
néha kikapcsolnám az észt
hogy legyen a szó az intuícióé
a sok terv helyén a Jó Ég
talált szőlőfürt napozna a verandán
s pillangó billegne a topánka sarkán
muslica lovagolna a hangyán
pókhálón akadna fenn a hulló hajszál
nem képződne eksztatikus tapasztalat
csak nyugalom és zűrt alkonyat
és végre kiradírozná
amit jegyzetelt a Mozart kottán
a szócikk szigeten kitörne a vihar
orkán

Szérum

Istennél elvégzett dolog, hogy a narratíva nagy.
Nem érdekli, hogy Derrida vagy Gadamer miatt
tudja másképp az agy?
Hogy a világ és a lét, számukra nem smaragd.
S az már részletkérdés, hogy milyen a tároló.
Ott lesz példának a sakktáblán a ló.
Amiben van egy gyűszűnyi heroin.
És hogy helikopterrel szállítják-e a sakk készletet,
vagy lovas kocsin.
Készülhet bármilyen technikával a tény.
Csak szülessen gyorsan.
Majd elég egy pillanat. Hogy kilyukadjon
a tudat-szatén.
És lehet akármilyen általánosság, elvont fogalmi játszadozás.
A papírtárolókból egy idő után kifolyik a tojás.
A golyóstoll ereszteni kezd és kimászik a fiókból,
a híres rimbaud-i tolltartó alól, a pók.
Hogy lerakja a laptop alá a petéit a Szó.
S mielőtt elvérezne a megsértődött penna –

Hajlított fény leszek ma.

(Illusztráció)

Szóló

rajtad áll rajtad pihen a félkész ígéret
igent talánt nemet mondok egyforma ítélet

merre járok nem számít ha magamhoz érek
egy pontból kiindulok ugyanoda térek

sebes folyam kapálózom elsodor az iram
érted lövöm mellélövöm nem talál a nyilam

megteszem a hosszúlépést eléd állok félek
tisztán görbült aranyvetés fűszálaid éle

kölcsön ízű szivárvánnyá szaggatom a teret
a szólólovas vágtájában megint nem én nyerek

csonk

tovább végre utolért
megtaláltam magam
gyöngykoszorúm pilléreit
bőrömbe varrtam

félédes vér aranyszövet
elhitt rémek
most feleljetek bűnötökért
égigérő ének

feleljek én kiállok
porondon pörgök
győzködök láncaimmal
hisz én mindig győzök

egyedül a rajtvonalnál
magamhoz térek
kráter kripta behódol
feltámadok élek

(Illusztráció: Kirsten Chursinoff)

Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)

Ki vagy?

Kívülről a köveket kell csiszolni.

Oltalom

Hullámaimon, Odüsszeuszom, forrva, tajtékozva szeretlek,
körül így nem ölellek, hogy védjelek, partra vetlek,
téged zokog meddő morajom.

Hiány

Hegyek haján nem babrál tekintetem,
nem hajlik vállamra csorgó körteág,
dús szőlőjű kerttel nem keríttetem,
szavakból tapasztok tündérpalotát.
Szobám öt fala alatt a semmibe
illanok, alkotom valóságomat,
koncertterem helyett két fülem, ide
képzeletem kolibridallamot ad.
Rabságom aranypróba, kétélű kard,
csak addig kín, míg fölé nem kerülök,
de ha mennyei szürethez bakot tart,
utamon tovább manduladerű lök.

Téged is így képzellek ide, de fáj.
Hiányod merülő nemlétembe váj.
………………..vagy:
Hiányod elrengő gyémántalmafám.
eggyé lódulunk az idő hajlatán.
………………..vagy:
Hiányod lelkembe oldódik némán,
gyötrelmem helyett leszel legszebb témám.
………………..vagy:
Most te jössz, olvasó. Amit elméd szült,
benkototh@gmail.com-ra küldd!

(Illusztráció: Lorie Marsh: Frozen Leaves in Ice Bubbles)