Idegen modell

Beszélni róla
és az azonnal megváltozik.
Boldogság,
közben, ahogy kimondtam
már nem lesz.
Minek róla?
Elmenni határokig
szokott modellekbe simulni,
miközben remeg a kéz,
hogy ez veszélyes lehet,
éget a tűz.
Idegen,
mint vonatkocsik a tájban.

Könnyek

Karcosra fagytak a busz ablakai.
Az ülésekbe úgy süppedtek bele, mintha
nem lenne más választásuk.
Kitágult szemekkel figyeltek
befelé és két mozdulat között maradtak
az ujjak.
A fékezés próbálta átrántani
az egyik izmot a következő felé, de nem volt
erő. Kerekek gurultak a lábak helyett és
az irány rossz volt. Jobbra-balra
hajoltak a fejek és könny helyett vér
folyt  a szemükből.
Úgy bízták rá magukat
a sofőrre, mint
újszülöttet anyja a nővérekre.
A tócsákban topogtak
a cipők. Karon fognám mind és
elmondanám, van választás, de
karcosra fagytak az ablakok és a
szám megtelt a könnyeikkel.

(Illusztráció: Sue de Vanny: Water’s Edge)

szavak nélkül

iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben

félénk alázattal
kutatom arcod melegét

csillagokat szimatolsz

fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy

[törékeny vagy]

törékeny vagy
akár a tengerhomokkal töltött
üvegpohár a polcon
s érinthetetlen
mint a kiürített lakás csöndje
– gyűrött alig olvasható leveleink
mélyére menekülsz
ahol már csak magaddal perelhetsz
s bennem is sérülten vesztegelsz
mint kiszáradt fa kérgén a repedés

(Illusztráció: Vivian Kapusta – Kanaka Creek Sunset)

Október tizenhárom
Van, mikor a hintavágyon
ülve elmém fejted –
zavarba is ejted
a poharad.
meg engem.
Így vagyunk mi
(zavarban)
ketten.

Október tizenhárom
Van, mikor a zsibvásáron
Elvesztem a lelkem
Annak, aki megtalálja
és felmászik diófára,
csókot adok.
Értem.

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

harmatkabát csúcspontjain, északon és délen

ökörnyál szárad két ujjam közé

papírmasé bújik üveghíd mögé

zug a tél, elbújok, mögöttem a bánat

a barlanglény szemezve magára várat

keresztfa reccsen, kismadár riad

szétnézek, mégis eltalál nyilad

szörny, te örök oltóanyag, nem hagysz békén

öntudatlan áldozatod szúrós, félénk

tüskéd ragad belé s beléd vére

szédülsz s megtorpansz a hegyre érve

nem láttam, elestem és elért a bánat

ruhaujjamba kapott a szörnyű állat

kivájta magának szebbik énem

falevél rezzen az őszi télen

(Illusztráció: Niki Bowers: November Starlings)

hulló vícseppek
kottáznak tiszta hangzást
hajnali erdőn

–

lombok zenéje
egyszólamú a széllel
a többi már csend

–

már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem

–

ködből, levélből
elevenedő sóhaj
késő őszi szél

(Illusztráció: Váradi Gyöngyi: Exoplanet)