Egyre ugyanolyanabb a táj

(Márton László: Ottlik szonett)

A mi kedvünkért van? Egyáltalán bármi lehetséges
a mi kedvünkért nyáron?
A temetőből kifelé tartva egy kolléga búcsúztatása után.
Hogy ne lássák esendőségünk kitanult képmutatását.
Viccelődtünk.
Akár csak a katonaságnál, amikor reggeli tornára mentünk.
És lógni csak ködben lehetett.
Akkor néhányat az őrmester is elengedett.
Nyugodtan ácsorogtunk az alábocsátott ólomfüggöny alatt.
Ahogy Kornis Misi írta (hamarabb).
S ilyenkor kövekké fagynak a sarak.
Közel jönnek az éhes madarak.
Majd a tornaóra is elmarad.
Befagy a lélek tava.
Tél lesz. Tantermi feladat.

(Illusztráció: Piet Mondriaan: Vízparti fák)

Hajladozó, nyúlánk kereszt,
A ház túléli az embert,
A volt kapaszkodik belé.
Üst alatt, lélek-katlanban

Történelem feketéllik.
Csúszómászók nyoma hóban,
A csapáson cédrus inal –
Képmásához hasonlatos.

Hahogyha „látod” a hangot,
A kételkedés konkolya
Csak a lélekmélyen ködöl –
És megjelenik a jó arc.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Little House on the Prairie)

Kackiáda

A dísztermekben díszvérzések.
Eső után feltámadnak a művirágok
színei a koszorúkon.
Beutalót kapnak a düheink –
a fehérköpenyesek feloldozást.

Délután

A nézők ma katharzis nélkül
maradnak, hangos bagoly-
uhukkal körbetáncolhatják
a szereposztás plakátjait.
Megpörkölt galambszárnyak
a tulipánfa virágai,
csalánízük a számba vág.
A metró ablakai behúzott
függönyök, ha itt lennél,
most feltérdelnék, s a
csőcsíkos rohanásba dik-
tálnám halkan: egész nap
szerettelek.

Diktátum egy állapothoz

Királytekintetek a páramérőn a múzeumban.
Lídólovak gipszrepülésem karcolható gipszfogai.
Kaktusztüskék, pedig utolsó útjukon a növényevők.
Szobrászkéz ökölben estig, majd hajnalig.
Az elkóborló, fiatal gyökerek nem találnak vissza.
Neveletlen ősöm meglesi, hogy a sámán gyakorol.
Négykezes anyámmal: lombra és lombfűrészre.

(Illusztráció: Veronika Richterová)

Behunyt szemmel néz rám,
s hogy az égdörgés föltépi
szemhéját, a csarnokvízben lebegő
makacs jéghártyáktól csak a kör-
vonalaimat látja. Fiatal még.
Undorodik az öregségtől. Tőlem.
Csak az égi víz kékjén tükröződő
megdicsőülteket szereti.
Mégis egy öngyilkos
pókfonalai tapadnak rá. A megőszült,
duzzadt fonalak elsorvadt,
csonttalan polipkarokként
úszkálnak körötte.  Gorgó.
Ha nem a csillagok levegője
emel, üresnek vél.
Medúzatestű, kígyóhajú
lényként sétál közöttünk,
s hogy különbözzék mindenkitől,
tintahalakból szürcsöli a szót.
Az élettelen dicsőség fekete
leveit issza.
Hátat fordítva néz rám,
hogy ne kelljen látnia (semmit).

(Illusztráció: Redmer Hoekstra: graan)

nézni a magokat a száradófélben lévő almás
croissant tetején és
titokban integetni a nyárnak az ablakon át.
sárguló levelekből megpróbálni
kiolvasni a jövőt. visszatérni egy helyre
amit talán el sem hagytál soha.
várni… vágyni is egy kicsit
valamire
valakire
egyre jobban
egyre türelmetlenebbül
míg végül a lassan növő levélkupacok
mellett elsétálva is csak arra tudsz gondolni
vajon melyikből fog előugrani váratlanul
kócos hajában levélmorzsák
nevet. visszanevetni.
ismételni önmagad
a szavaid
a mozdulataid
ahogy reggel a fogad mosod és
ahogy az utcaköveken lépegetsz – egy kőre egy lábbal
– még a másodpercmutató
szenvedélyesen lassú körtánca is
ugyanaz.
és hirtelen nem érted hova tűnt egy éved
hogy kerültél vissza a start mezőre pedig
majdnem mindig hatost dobtál de
ez a visszás hazatérés valahogy
mégis álomba ringat este
pedig azt hitted már csak úgy tudsz elaludni ha valaki
keresztbe rakja rajtad a lábát és mégis.
látod
az évszakok kergetőzését is meg lehet szokni.

(Illusztráció: Johnny Palacios Hidalgo: Reina de las Aves)