körtefácska

világoszöld-villogó fekete
minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem a tavaszt
mintha onnan akarnám pótolni, ami belőlem lassan fogy
életet, nedveket, fogzománcot
tinédzserkoromban meg egyetemistaként bezzeg nagy ború volt
az erők kezdetén az ősz hiányzott
na még utóbb kimutatok itt egy egyensúlyra törekvést az évszakokon át
ah, harmónia!
másban se érhető tetten az életemben
mégis, mostanában feltűnő ez a változás –
mi ez az illat-roham itt a sarkon, útban a bankautomata felé?
az illat…
körtefa!
megállok és fülelek
hallgatózom
de körben mindenütt zöld lombosodásban a fák
elmúlt már a virágok ideje
zöld hangzavar van, zöld robbanás, a levelek uralma
már végig betakarva az ágak
aztán egyszer csak észreveszem
az egyik kertben áll, innen elég messze
csupa virágszirom, tiszta hófehér a körtefa
herkules ilyet a hesperidák kertjébe se látott
holott már minden zöld lázban ég, ő még csak most virágzik!
ő még csak most nyitja égre rajzolódó, kis fehér gömbszirmait, ő egyedül!
és ontja, ontja illatát a levéláradatba –

de tán nem azért akarom a tavaszt, mert fogy
hanem tán épp azért, mert van, csak még több kell
tán épp ellenkezőleg: nem a kiegyenlítődés, hanem a túlzás
nem a mérleg, hanem a mértéktelenség az ok
a habzs és a dőzs!
vagyis a szokásos
akkor viszont valami másról van szó
hisz ahogy fiatalon tele voltam letargiával
és abból kellett még több
most fel vagyok töltve
csak a tavaszhoz hasonlítható robbanás
betont áttörő gyökerek, szökőkút-szár, járdát átlyukasztó törzsek, magasba szökkenő fák!
ó a tempelhofi nyírfák, akik megrepesztik a sima aszfaltot és szanaszét lökik maguk körül a darabokat!

liebster D.

ez az idő túl hosszú.
tudom, nincs mit tenni, de most azt kívánom, legyen hatalmam

pedig
nekem varázslósüvegem van, bármi megy,
orrhangú sámán vagyok, dobolok, kántálok,
fűvel-fával seftelő vajákosasszony,
nyelvelő, vörös ördög, ugrok az emberek hajába,
de a fülekbe már múzsaként sustorgok,
ihleted lesz, vigyázz!
aztán hujjogó lovasnomád, vágtatok más vidékre,
törpe vagyok a felnőtt erdőben, nem értem a fákat,
a tholoszban felkent delphoi papnő, mondom a jövőd,
de a templomból már egy trotli jön ki üveget keresve,
aztán a folyóparton elhever és úgy marad évezredekre gömbölyű kavics,
és ha feléled, szárnyakat növeszt, önkéntes mentőangyallá válik,
szakadt kabátokat varr dúlt arccal, a hálátlanokon és a szemét világon egyformán dühöngve,
közben esőverte garabonciás, megyek végtelen úton,
köpenyem lecsúszik, nimfomán nimfa, simulok meglepett istenekhez,
de ébredéskor karjukban hosszú borostyán kúszik
ősember vagyok, kezemben két kő közt pattan a szikra
egy betonon brékelő fiú szaltózik elő
megveszekedett, hétpróbás gazember, beleugratlak gyanús üzletekbe,
közben kódexet körmölök messze kolostorban,
de felhangzik a zenekari tus, és a csuhából színpadra lép a pávatollas díva,
show-nyitány! és kineveti magát,
ficánkoló aranyhallá válik, egy kettő három, kívánhatsz valamit
ne vedd szívedre, ha mégis más teljesesül,
az aranyhalaknak humora van
kacsázó Charlie vagyok, a hibát tökéletesen ejtem
esténként egy dombon állok, űrhajóját vesztett földönkívüli,
sziklákon harcolok, öves amazon,
világvégéig futok, maratonfutó,
senki utcagyerek, rúgom a port,
holdistennő, fújom a felhőket
Prospero, Ariel, Kalibán, Miranda,
és írójuk, a mindenkit megíró,
és egy majom, aki hintázva lóg a fákon
és még mi minden!
marokkő ezüst űrruha tűz kard szárny
mind velem!
varázsolj el, írtad, és hogy
sámánnő, gyógyíts meg, teljesen tied vagyok
én meg hirtelen előbújtam a földből és megteremtettem magamat, mert láttam, hogy figyelsz
varázsolni? hát persze, hogy tudok –
csak az igény volt szokatlan
azt kell hogy mondjam, az utóbbi ötszáz évben eléggé gyér volt rá a kereslet –
azóta visszavedlettem, megint érdektelen és jelentés nélküli vagyok
becsuktam a könyvet
eltörtem a pálcát
hajamban elszáradt babérlevél, pulóveremen füstölgő parázsszemek
hordom a szokásos ruhákat
megyek a fakó utcákon
bűzlik és felépül minden nap a város
vajon mi történhetett, keresem az összefüggéseket
a tolldíszes sámánnő telefonját lesi
egy eurónál kevesebb, töltse fel egyenlegét

(Illusztráció: Terry Taylor: Pear tree)

Fák

(Nemes Nagy Ágneshez)

Hajszabálytalanság,
csontszilárdulás,
a napkorong alakja izzadásban.

tanulni kell a maghasadást.
viszkető kezemre gyulladástan.

és kérgeimre ráfeszülve árnyam,
s a tájakat, mint keskeny forradást
nem tapintani a méhnyakszájban,
amíg a szálak szívedbe döfik drótjaik.

Konzerv

Hiányzom magamnak, mint halnak a rablét,
gerincestől kiáradó fogak között,
sebeket pikkelyül, minden meghajol,
nevet a hold szája, a nyíló fémélben
kihasadó növények, ringatja magzatvíz,
rugdalom rá törékeny porcaim,
a csak-nyílnák már ki-keményedésben.

Hüllők

A póruson keresztül vért lélegzik a bőr,
megcsúszik a tintanyálka, öklére szárad,
mezőnyi léghajók a tüdőben. A cső kiduzzad,
a hártyán átszakadó csontok zavaros kalcitvázát
süti a nap. Egy gyerek paplanja hüllő nyelve,
egy másik torok mérgez és simogat. Ott csúszik
a kövek között, ahogy meg-megakad.
A szervek, mint szúrt sebek, átvörösödnek.
A hólyag egy fulladó tükörben hátrahagy.

(Illusztráció: Leonard Aitken: Leaf Design I)

Bajoroknak fődjén keresztfának dűlve
jegyzém fel e verset, falevélre, kűre.
Két férfiút hallék, tán szellemek vótak,
ők diktálták nékem magyarul e szókat.

Az őseink, mondták, nem valának birkák,
s bár az új tanokat rájuk vassal irták,
útjokról letértek, két szemük kisírták:
Krisztust egymást között Fa Jankónak hítták.

Nem vót rossz ő csakhát kilehelte lelkét,
s az gonosz papjaik szemünket kiverték.
Papoltak, raboltak, nagy volt lelki terhük –
az bűneiket már nehogy mi szenvedjük!

A Mitrász-kultuszig nyúlott el a karjuk,
szent angyalok egyszer, máskor vótak varjuk.
Állhattunk vigyázz-ba, imára térgyeltünk,
egy vala a vége: megtöreték testünk.

Fából vaskarika, okkultista majmok,
mindig terme nálunk szédítésben bajnok.
Ez sokat nem árta, tenyerénél fogva
figg a keresztfáján évszázadok óta.

Semmi nem változa meg soha magátúl,
csodát váró népek kikopnak a mábúl.
Addig várod te is, leesik az állad;
törekedj a Jóra, attúl Menj-be szállhatsz!

Isten akkor segít, ha segítsz magodon:
ez legyen a jelszód a vándorbotodon!
A józan eszét a nép is vegye elő,
bennünk él az Is-te-en: egységben az erő!

(Illusztráció: Kamila Kokoszynska: Holy Cross)

Weöres Sándor 107, Rongyszőnyeg 4.-ihletés

Egy szoba vagy egy szekrény épp úgy a
titkok álruhája és épp olyan pontosan fejezi
ki és rajzolja körbe tartalmát, mint az irónia.
Egy szobáról az ablaka mesél a legtöbbet és
a padlón nyomot hagyó koppanások visszhangja az
egyetlen zene, ami nem zavarja a falakat.
A falakat, amikről a sarkok tudnak a
legkevesebbet – találkozásukból belső,
csukva felejtett horizontok születnek;
komolyságot imitálnak a tér végtelensége és
bohémsága mellé. Hogy a szekrénynek, a
személyes terek legősibb barlangjának
közege adódjon, hogy az ablakon át
minél irányítottabban áramolhasson be a
fény, hogy minél biztosabban találjon oda
a két ajtó közti hosszú és vékony csíkhoz,
hogy beférkőzve sosem öregedő
barlangrajzokat hagyjon odabent – amiken
keresztül nem látszol át, mert
ahogy értelmezed őket, az
mindennél jobban jellemez.

(Illusztráció: Pixabay)

a polgármester rendkívüli
fertőzést rendelt el

*

szerdától lezárják
a kurvás parkolóhelyet

*

a halottak közül
senki sem hunyt el

*

magas színvonalon folyik
a tévoktatás

*

könyvtár lett az istállóból
istálló a könyvtárból

*

aki valós tényt híresztel
mi lesz a büntetése?

*

cukrászok azért terjeszthetnek
krémhíreket?

*

anyám könnyű
patomechanizmust ígért

*

kicsi gyere velem
immunközösségbe

*

a boltban ne fogdossuk végig
egymást ha lehet

*

ki tette fel az i-re
a pontyfilét?

*

kötötűgyulladás
is lehet a vírus tünete

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein)

Piroklasztszórás

Csukott szemmel sétáltam a házak között. Kézfejem a fal oldalán pihentetem és így próbálom felfogni mindazt, ami körülöttem zajlik. A hangokat, a lábam alatti remegést, az arcomat égető lángokat. Ha megbotlom, a falon húzom fel magam és úgy haladok tovább.

Zúgott a tenger. A parton volt egészen a házunk, így már nem zavart semmi sem, ami azzal volt kapcsolatos. A hangja süketté tett és egymás szavát se hallottuk. Mint valami tátogó bábuk: még vettük a fáradságot, hogy szánkat kinyissuk, de hangot nem erőltettünk bele. A tenger szele fújt át ilyenkor rajtunk.

Ha kinyitottam a ház ajtaját, erősen kellett tartani. A madarak erre nem repültek, túl nagy volt nekik a légáramlás lökése. A homokon – és rajtunk – kívül más nem volt képes itt élni. A fák is kicsavarva hevertek a parton; néha ebből csináltál asztalt, széket. De ágyat csak egyszer.

Piroklasztár

Azt mondtad, hogy nem kell mindig beszélni, ne nyissuk ki a szánkat, csak egyetlen napig. Annyira megszoktuk ezt, hogy az egy nap hetekig, hónapokig és most már évek óta tart. A szél már nem átfúj rajtunk, hanem közénk hordott össze egy medret, homokból.

Alapi torlóár

Egyik nap még azt is mondtad – mikor még beszéltünk –, hogy hiányzik a családod, jó lenne őket újra látni. Elindultál a sziget közepe felé. Az erdő szélén szedtél egy-két virágot, azokat csokorba fogtad. Én kint álltam a ház előtt és szerettem volna, ha megkérdezed, hogy szeretnél-e velem jönni? De nem kérdezted és én azóta is ott állok.

Ha el kéne mesélnem, hogy milyen volt várakozni, talán a kopár sziklákhoz hasonlítanám, amik néha ki-kibukkantak a fák közül. Én voltam a kopár szikla és már csak a te részem látszódott ki belőlem. Máshol benőtt a homok és csak a szél változtathatott irányán.

Hamuár

Volt, hogy eső is esett. Az napokig tartott, de én már nem tudtam kinyitni az ajtót. Kint voltam. Felöltöztetett a szél, levetkőztetett az eső és befogta a számat a tenger. Közben rajtam ismét átjárt, mintha jobbról-balról húzták volna folyamatosan és én középen álltam.

Ki kellett volna nyitni már a számat. Még ha bele is fulladtam volna, ha a tüdőm teljesen megtelt volna vízzel – később elpárolog és só marad – akkor is ki kellett volna nyitni a számat.

Riolitláva-folyás

Egyszer jött egy férfi, aki nem te voltál. Azt mondta, segít nekem, megfogta a derekamat és feltolt a vállára. Bevitt a többi ember közé. Letett a főtérre és csak nézegettek jobbról-balról. Nekem pedig ugyanúgy zúgott a fülem, mintha a tenger mellett lennék még mindig. Kezemet a füleimhez emeltem és hallottam, ahogy tested beleesik a vízbe. Aztán tompán nyel el és nekem hánynom kell.

Perzselődött az arcom – éreztem –, hogy emberek testében botladozom a sarkok után. Próbáltam minél magasabbra emelni a térdemet, hogy ne akadjak beléjük. Végül belesétáltam a lávába.

(Illusztráció: Christian Schloe: Message from the Sea)