Ma minden gondolatom irigy-sárga
Beszédem a halak némasága
Érintésem magához nyúló erő
Minden vágyam önmagát szerető
Minden léptem lihegő körbefutás
Minden imám tarka hit-álruhás
lázbeszéd, könyörög, vádol,
mint apa, ki megfeledkezik fiáról.
Minden sejtés bánat-talány, gyanú
Minden sóhaj magány-szagú
Énekem ma túláradó hála-özön
mellyel kereszténnyé átöltözöm.
Versem is tán nem több: keserű vád
hogy végképp sehol nem egyszerű rád
találnom, más meg együtt, párral, imígy
minden gondolatom sárga-irigy…

(Illusztráció: Kampanart Sangsorn: Depressed in water)

Bábel tornya

Az aratás sok, a munkás kevés,
Csekély lesz így jövőre a vetés,
Kevesebb ember dolgozik azon,
Több legyen végül a lelki haszon.

Már nem számít senkinek a Lélek,
Kutyául bán és beszél tevéled
Mindenki, mert akkora az egó,
Melyből összeállt a „világlegó”

Hatalmas, csúfos bábeli tornya,
De az ember visszahull a porba
Ha azt hiszi, hogy mindent megtehet…
Közös nyelvünk: az Isteni szeretet.

Vitakultúra

Nem egyenlő feltétellel
Szállok be a vitába,
Ha jelen van a kérdező
Érveinek hiánya.

Hogyha erre ne adj Isten
Felhívom a figyelmet,
Akkor jön az ütőkártya:
Mindig csak kötekedek.

Direkt van így alakítva,
Hogy hátránnyal kezdjem el,
Egyszerűen negligálva,
Kérdésemre nem felel.

Hogyha nem hagyom magamat,
Ellátnak bélyegekkel,
Ha nem erős öntudatom,
Megtelek kételyekkel.

Végül bocsánatot kérek,
Megalázva magamat,
Ezt ők nagyon kihasználják,
Mert erős az akarat.

De álláspontom nem hagyom,
Vitatkozom, érvelek,
Egyetlen egy dolgot kérek:
Ne személyeskedjetek.

(Illusztráció: Marcin Kołpanowicz: Teluropolis, 2007)

sanszonett

agapéval majd filiával jöttem
most makogja sután bensőmet erósz
bárhonnan lényed lelkemben kotorász
kamarádba nyúlsz így hol a bor folyton

belém ült rőt te forma remegő űr
mint fiadat hálával fogadom
orgonafúga helyett gigue hegedűn
tánc derűjébe sodorsz  ragyogó úr

jólelkű megejtően szellemes vagy
helyet adsz bizonyos küszöbök alatt
váraljadba lehallatszik a zsivaj

magadhoz simogatsz kérdezed mi baj
csak szín igeneket akarsz hallani
kis nemjeiddel mit kezdjek mon ami

öröknek hittem

talán soha nem tudtam mi a szerelem
csak adtam magam mint tüskebokor a málnát
így ha meglátom kipakolatlan málhád
sem vonom meg tőled a betevő falat
úgyhogy
talán nem a szerelem hamvad
ahogy mondod
belőlünk omlik darabra darab
már mikor a hús az ok az okozat
társad komfortfokozat
bomlásból csent nap

(Illusztráció: Roland Penrose: Atterissage (Landing, 1926))

C.&G.

C. egy bevásárlóközpont legfelső emeletén dolgozik. Adminisztrációs feladatokat lát el. Telefonhívásokat bonyolít. Egy régi bérházban lakik a macskájával. Jógaórákra jár. Banki kölcsönt vesz fel, és már előre aggódik. Esténként citromfű teát iszogat. Macskája előszeretettel piszkít az ágyába. C. már három és fél éve egyedülálló. C. nem tudja, hol rontotta el. Azt mondják rá, csinos, és tehetségesen rajzol.
Olykor eljár a közeli moziba. Romantikus filmeket néz. Közben nagyokat sóhajtozik. Sír.

G. egy repülőgép-katasztrófa egyetlen túlélője. Jelenleg egy multinacionális vállalatnál dolgozik. Napi rendszerességgel fut. Szereti a macskákat. Bár előfordul, hogy különböző szórakozóhelyeken kétes erkölcsű hölgyekkel ismerkedik meg, valójában egy kedves lányról ábrándozik, aki jógaórákra jár, és kitűnően rajzol. G. ellenne, mint a befőtt hosszabb ideig is női társaság nélkül, de dunsztja sincs, hogy azt hogy kell.

C. és G. két független ember.
C. és G. sosem találkoznak.

N. tér

Egy hete késik. A naptár szerint. Ötletem sincs, hogyan mondom el neki. Az internetes oldalakon már a babaholmikat böngészem és fiúneveken gondolkodom. Persze még korántsem biztos semmi.

Megbeszéltük, hogy az N. téri kis kávézóban fogunk találkozni. Rohanok a busz után, de a sofőr az orrom előtt csukja be az ajtót. Szentségelek. Hívom. Kicseng. Felveszi. Nevet. Azt mondja, ne aggódjak, megvár.

Valóban ott ül a kávézó teraszán. Mosolyog és kihúzza a széket. Rendel.

Fogja a kezemet. Iszogatunk. Valaki telefonál neki. Szabadkozik, hogy fontos, mert az irodából hívják. Öt perc és itt van.

Addig én kimegyek a mosdóba. Émelygés fog el. Sápadok. Egy pillanatig a hasamon pihentetem a kezemet.

Úgy döntök, mégsem ma mondom el neki.

Három nap múlva újra találkozunk.
Mosolyog és megölel.
Majd leültet, hogy elmagyarázza, miért
nem tud szeretni engem.

e.h.h.H.h.

Hitt istenben. A háborúban a haditengerészetnél  szolgált. Megtanulta a Braille-írást, pusztán szórakozásból.

Egy szép, egyszerű lányt vett feleségül, de gyerekük sajnos nem lehetett.  Agrármérnök volt, kedélyes, szűkszavú ember. Goethét olvasott és élvezettel hallgatta a klasszikus zenét. Ismerősei között sok volt a művészetkedvelő. Szabadidejében festett. Magas volt. Feltűnően. Szerette a cigányzenét. Néha eljárt mulatni. Mindenkinek fizetett egy kört. Nyaranta a Balatonnál bérelt egy kis házat. Olykor kereskedett is. Mondom. Okos ember volt.  Egyetlen hátránya, hogy Hoffmayernek hívták.

(Illusztráció: Rafał Olbiński)

kollázs Tandori Dezső Madárzsoké c. kötetéből

a háziak bezárnak a lomkamrába
annak kis ablakán át látod
a vonatokat és a fákat
a boldogság vonatait és fáit
egyszercsak ottfelejtenek valahol
és minden lesz
minden lesz úgyis semmivé

napokig nehezen mész a fák közé
a boldogság fái közé
hogy rájuk köszönj
a csöndes eső a kemény
sötétzöld levelekre hull
jó volt mikor még kocsmákban szavaltál
ma könnyen hallgatsz és nehezen

mész a fák közé pedig
napokig lehajtod két kezedre a fejed
a színesség átmegy fekete-fehérbe hirtelen
a színek permanens átlényegülése zajlik
hát mert úgyis semmivé lesz minden
a lomnak és a tartalomnak egysége van
mondod magadnak

egyik sem sajátíthatja ki a másikat
ahová mentél volna már
ott valami történt a fényviszonyokkal
érkeznek fekete-fehér lovak a nyárból
a vonatok és a fák átlényegülése zajlik
a vonatokat vakvágányra tolják
a fákat a legszebb fákat kivágják

mélygarázs épül a boldogságnak
torony a hallgatásnak

(Illusztráció: Cyril Rolando: Follow Our Rules)

Másnap előtt

Színes filmbe égetett régi
féltékenység, mikor elnézem
arcod egy fura alak mellett,
és bezárnám, de újabb karakterek
nyitnak újabb sorokat,
mert ennek soha nem lesz vége.
Szemlátomást köd kísér hazáig,
szembeötlő idegenek érnek
faltól falig, mint egy mosoly
mit pontosan mérek ilyenkor
megszokásból ábrázatomra,
és elfutnék lábakkal, hiába;
váratlanul vizes macskakő.
Néha még most is vasárnap,
mikor ugyanazt a pocsolyát
benne a sok csikk-hajóval
csak az én két lábam lépi át;
egyedül festi falakra fura, vékony,
belvárosi árnyékát és botlik
a pillanat hevében, mert ilyen.
Sokszor még most is rándul egyet
a kezem, puszta megszokásból
vigyázna a tiédre, vagy csak
úgy érzi mert fárad, netán
a hideg miatt, mi a szembejövő
valóság tekintetéből árad.
Mikor túl későre jár, unottan
és mohón, a hajnali zebrán
szőnyeg híján betont zabál helyette,
közben azon tűnődik, vajon
hová tűnt a pillanat megint; hogy
ismét egy emlék lépett a helyébe.

Úgyis péntek

Az idő egy fájdalmas
lüktető ér, mit néha elszorítanál
üvöltő másnapod, egy mosoly,
miután nyugovóra tér
a sok telehányt,
lezabált utca és tér
Visszapillantó tükörként
mutatja tegnap éjszakád
a sok komplexust és hibát;
feltétként rákerültek azok is
a kétszázforintos pizzaszeletre,
ahogy talpad is a macskakőre,
mikor elhagyod a Király utcát
és rátévedsz a generációkat
átölelő villamos sínekre.
Ha már úgyis minden megvan és fasza:
– kulcs, telefon, pénztárca –
ugye egy cigit még elszívunk gyorsba’,
mielőtt ránk üvölt a valóság eltorzult,
mandarinszínű napfelkelte hangja?

Hogyan tovább

Részeg bókok töltik fel a kijelzőt,
ahogy beírom a címzettet
mindegy kinek, csak menjen már el
ez az egész abszurd korrajz
mit pár ujjlenyomat tesz hitelessé,
és kiég a képzeletbeli villanykörte
mi az előbb villant fel hirtelen
elmém átlátszó szövegdobozában.

A karikatúrán, ami rólunk készült
mert már nem divat beszélni,
de van idő leírni és ha mégsem tetszik,
kitörlöm, hisz kit érdekel, hogy
az egész rád-gondoltam-megint
medencét vörösborral töltöm-e fel
amiben kényelmesen úszkál
ugyanaz a félreértés, sokadjára.

De az is lehet, hogy egyszer
megkérem, menjen el örökre és
akkor visszagondolok milyen volt
nem gondolni semmire, csak
érzésből megbotlani a járdán,
zsebre tett kézzel cigarettázni,
vasárnap délután levest főzni
vagy zöldre várni a zebrán.

(Illusztráció: Michael Sowa: Pig in Soup)