A barátom megunta. A barátom megunta, hogy félek tőle. Gyakran ejtek sebeket a testén, miközben felfedezem. Azt hazudom magamnak, hogy katona, ezért megszokta az egészet, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, mert korábbi titkosabb sebeket akarnak kitapintatni és ha kitapintják az is fáj. Azt mondta, nem tudom mi a hűség, azt mondtam, sosem szavaztam rá, mert a hűség a győzelem. Figyelem hogyan reagál.

Nem reagál.

A barátom katona, de a második világháborúból, homokszínben jár és nem foltzöldben. Ezenkívül tiszt. Az ütközetek és győzelmek megváltoztatták: értő fejek szerint minden fordulatnál személyiséget cserélt.

De ilyenkor vitatkozni szoktam: nem kell mindennek bonyolultnak lennie, különösen az én barátomnak, a második világháborús tisztnek nem.

A kapcsolatunk történetét kloroform illatú vattakorongokon és műpergameneken adtam ki 1908-ban. Közösségünk, a kapcsolatunk, katasztrófák túlélésének okozata; a hibás tekintetű holland hadiorvos, a sírokról növényeket letépő magyartanárnő és a kamasz aki megátkoz, ha kiderül, hogy nem akarják a nevét a bőrükre tetoválni. Ezenkívül egy kis börtönszínű kutya és egy falusi vasútállomás alakú afta. A közös gyöngyláncolatunkat lerajzoltam. Album.

Azt hazudom magamnak, hogy katona, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, titkosabb sebeket akarnak és ha kitapintják az is fáj. Nézd: a bajtársaim küzdenek a játék méltóságáért és bohóccá festik magukat, hogy eltereljék a figyelmet a halálról. Aztán önző kíváncsiságból mégis elkezdik újra eljátszani a halált, megijednek egymástól és ki ki maga mellé véve szövetségeseit bezárkózik a saját kapualjba.

Gyerekeiknek korán megtiltják a játékot, különösen egymással, gyerekeik küzdeni kezdenek egy egész élet méltóságáért és így telik el a játék. A barátom jól szórakozik a monológomon és azt mondja d-moll. A-mollban sokkal szomorúbb lenne és lenne benne betegség is. C-mollban vallásos lenne, h-mollban télies túlélésről szólna, e-mollban olyan lenne, mintha valóban én írtam volna és b-mollban olyan lenne, mintha valójában ő. F-mollban olyan lenne, mintha a többiek írták volna az egyetemen.

Figyelem a barátom, német katonatiszt ebihalszemét és az első barátnőjére gondolok, a Hanna nevű gyógytornász nőre, aki a gonosz egyszerűségéről írta a könyveit. Nem akarom kimondani a jelzőt, ami az eszembe jut, mert lealacsonyítana a barátom előtt.

Valójában lealacsonyítana a barátom előtt. Bekapcsolja a klímatévét és a készülékből csepegni kezdenek a hideg fújással a vértanúk.

(Illusztráció: Sylwia Wenska: Flowers in gold I (Poland))

„A tükör szélén táncra perdül
kibontja sok színét
S a szobám falát körbejárja
szivárványt szórva szét” (Napsugár: Halász Judit)

Igen, azt hiszem erről volt szó. Nem akarta, hogy az övé legyél. Rájött, hogy meghalsz. Napról napra osztódik szét a tested hiába sportolsz. Gyereket nevelni sem tudsz. Rájött, hogy meghalsz és mosolyogsz majd. Mosolyogni fogsz a következő életedben, mint egy demens aggastyán. Ennek így kellett lennie. Idegenek között kérsz egy idegent, hogy szeressen, amíg újra idegenné nem válsz. Tudtad, amikor megütött, hogy a sejtjeidre haragszik.

A fűtőtest alakú mitokondriumokra, a vízre, amiből sosem lehet eleget felvenni. A kávéra. A sóra. Arra, hogy sírsz. Nem szebb, ha ő teszi tönkre az egészet, ha te már gyáva voltál hozzá? Az Isten a férfiakat kérte meg arra, hogy elbúcsúzzanak. Ősszel is végigrohan a vonatablakon a halál és tudod, most a férfiak búcsúznak. Őszintén és cseppet sem méltóságteljesen. Hogy akkor neked is kell. Hogy nem ehetsz többé, ha egyszer megpillantottad a napot. Hogy nincs is üres anyag, ezért minden tagadással kezdődik. Ezt is csak a nárcisztikusok tudják. Hogy a szeretet szolgaság. A mások szolgasága. Azért az agy a szerve, mert amikor megütött nem érezni akartál, hanem kíváncsi voltál arra, mi jöhet még.

De nem jött semmi. Lefagytatok. Szégyenkezve verset írtatok a mobilotokba az ágy két oldalán. Próbáltad visszaolvasni azt a verset évekkel később, de absztrakt, szépelgő, elvont. Várnod kellett a következő Szentlélek pillanatra, hogy megüssön. De megint nem derült ki. Valakit meg kell ütni, ha nem a gyereket, akkor a kutyát.

Próbáltad belefúrni magad a késsel abba az űrbe a szövetek mögötti térbe belélegezni a lélegzetét. Üres volt. Testszaga volt belülről ugyanúgy, mint kívülről. Ugyanolyan. Azt hitted jelentesz. Másnak még jelenthetsz valamit. Féltékenykedett.

Másnak olyan sokat jelentesz, mintha nem az én árnyékomban aludtad volna át a testszag-éjszakákat. Más nem tűnne el olyan hamar, mint mi. Hallucináltam az agyadban és egy sárga műanyagfigurát láttam egy reklámból. Látni akarom az egódat, ahogy elhallgat. Látni akarom a pénzt, amiért mások birtokolni tudnak téged. Látni akarom milyen vagy öregen, betegen, fogyatékosan. Nem mindegy. Azért akart megütni, mert igazságtalannak tartotta, hogy magadtól esel szét. Te is szétestél, mikor rájöttél, hogy megkerested. Megtaláltad.

Egész életedben erre a keresésre kondicionáltak és te most végeztél idő előtt. Nincsen értelme az életednek. Igyál egy kávét. Menj el az edzőterembe. Szervezz egy házibulit. Bébiszitterkedj pénzért. Írjál novellákat. Szólíts meg idegen embereket az utcán. Tönkretetted. Megcsaltad. Elejtetted. Nem lehet visszafordítani. Nem, ne is beszélj, hogy te csak ráírtál. Láttam, hogyan nézett rád. Nem érdekel, hogy van barátnője. Kis kurva. Kihasználod, hogy nem vagyok képes haragudni. Nem érted? Fogyatékos vagy?