A hangnem nélküliség

Rázókeverék

Mint Schönberg
Hölderlin vagy Mallarmé
néha kikapcsolnám az észt
hogy legyen a szó az intuícióé
a sok terv helyén a Jó Ég
talált szőlőfürt napozna a verandán
s pillangó billegne a topánka sarkán
muslica lovagolna a hangyán
pókhálón akadna fenn a hulló hajszál
nem képződne eksztatikus tapasztalat
csak nyugalom és zűrt alkonyat
és végre kiradírozná
amit jegyzetelt a Mozart kottán
a szócikk szigeten kitörne a vihar
orkán

Szérum

Istennél elvégzett dolog, hogy a narratíva nagy.
Nem érdekli, hogy Derrida vagy Gadamer miatt
tudja másképp az agy?
Hogy a világ és a lét, számukra nem smaragd.
S az már részletkérdés, hogy milyen a tároló.
Ott lesz példának a sakktáblán a ló.
Amiben van egy gyűszűnyi heroin.
És hogy helikopterrel szállítják-e a sakk készletet,
vagy lovas kocsin.
Készülhet bármilyen technikával a tény.
Csak szülessen gyorsan.
Majd elég egy pillanat. Hogy kilyukadjon
a tudat-szatén.
És lehet akármilyen általánosság, elvont fogalmi játszadozás.
A papírtárolókból egy idő után kifolyik a tojás.
A golyóstoll ereszteni kezd és kimászik a fiókból,
a híres rimbaud-i tolltartó alól, a pók.
Hogy lerakja a laptop alá a petéit a Szó.
S mielőtt elvérezne a megsértődött penna –

Hajlított fény leszek ma.

(Illusztráció)

Szóló

rajtad áll rajtad pihen a félkész ígéret
igent talánt nemet mondok egyforma ítélet

merre járok nem számít ha magamhoz érek
egy pontból kiindulok ugyanoda térek

sebes folyam kapálózom elsodor az iram
érted lövöm mellélövöm nem talál a nyilam

megteszem a hosszúlépést eléd állok félek
tisztán görbült aranyvetés fűszálaid éle

kölcsön ízű szivárvánnyá szaggatom a teret
a szólólovas vágtájában megint nem én nyerek

csonk

tovább végre utolért
megtaláltam magam
gyöngykoszorúm pilléreit
bőrömbe varrtam

félédes vér aranyszövet
elhitt rémek
most feleljetek bűnötökért
égigérő ének

feleljek én kiállok
porondon pörgök
győzködök láncaimmal
hisz én mindig győzök

egyedül a rajtvonalnál
magamhoz térek
kráter kripta behódol
feltámadok élek

(Illusztráció: Kirsten Chursinoff)

Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)

Ki vagy?

Kívülről a köveket kell csiszolni.

Oltalom

Hullámaimon, Odüsszeuszom, forrva, tajtékozva szeretlek,
körül így nem ölellek, hogy védjelek, partra vetlek,
téged zokog meddő morajom.

Hiány

Hegyek haján nem babrál tekintetem,
nem hajlik vállamra csorgó körteág,
dús szőlőjű kerttel nem keríttetem,
szavakból tapasztok tündérpalotát.
Szobám öt fala alatt a semmibe
illanok, alkotom valóságomat,
koncertterem helyett két fülem, ide
képzeletem kolibridallamot ad.
Rabságom aranypróba, kétélű kard,
csak addig kín, míg fölé nem kerülök,
de ha mennyei szürethez bakot tart,
utamon tovább manduladerű lök.

Téged is így képzellek ide, de fáj.
Hiányod merülő nemlétembe váj.
………………..vagy:
Hiányod elrengő gyémántalmafám.
eggyé lódulunk az idő hajlatán.
………………..vagy:
Hiányod lelkembe oldódik némán,
gyötrelmem helyett leszel legszebb témám.
………………..vagy:
Most te jössz, olvasó. Amit elméd szült,
benkototh@gmail.com-ra küldd!

(Illusztráció: Lorie Marsh: Frozen Leaves in Ice Bubbles)

Szent Pilinszky

Előbb összegörnyedt,
aztán pózolt,
végül a mindenség
lepöckölt hamuja lett,
boldogan.

Beteljesülés

Szabad vagy, mondták,
és arra ébredtem:
pusztába kiáltott szó vagyok.

Örök október

Lángoló madarak tollászkodása.
Délutánba szikráztatott fák.

Hagyja forgolódni a tájat
rideg, ropogó parazsában:
(elmosolyodsz és)
félúton megáll
az eső.

(Illusztráció: Teri Malo: After the Rain Stopped)

Két hétre elutazott és
két hétig nem láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszéttört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát
a rosszkedvét
a jókedvét
az ujjait
a száját
a nyelvét
a mágneses térdszalagját
a horzsolást a térde alatt
a verseim utáni érdeklődést
a rozét amiből megiszik egy üveggel
a bizonytalan járását

De két hét után hazajött
és újra láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszéttört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát
a rosszkedvét
a jókedvét
az ujjait
a száját
a nyelvét
a mágneses térdszalagját
a horzsolást a térde alatt
a verseim utáni érdeklődést
a rozét amiből megiszik egy üveggel
a bizonytalan járását

és csak ültem és sírtam és ittam.

(Illusztráció: Toni Demuro)