Dunszt

mennyire furcsa és titokzatos ez a szó
gyerekkoromban sosem értettem
a pléddel letakart zakuszkákban
volt valami különös és rejtélyes

a szoba különböző pontjain álltak bebugyolálva
olyan helyeken, amikre addig nem is gondoltam
fűtőtest alatt, fotel alatt, a sarkokban
jól beterítve, mint a babák

anyu időnként megnézte őket,
azt gondoltam, beszél velük, simogatja őket
jól vagytok, nem fáztok, kérdi
és én oda vágytam közéjük

szorosan összekucorodni velük a melegben
mint aki fontos, mint aki törékeny
mint akivel épp nagyon történik valami
láthatatlan és lényeges

hiszen egy rossz mozdulat
és megromlunk örökre
nem leszünk jók télire
nem vesz minket elő már senki

 

Félek, hogy

hogy bánatukban összetörnek és
az orromon kihullanak a csontjaim,

hogy leveleket növesztek és
szobanövénnyé válok,

hogy végleg lenyelem a szavakat
és rongyokat köpök ki helyettük,

hogy becsukódnak a szemeim
mögött az ablakok,

hogy túl messzire repülök
éjszaka álmomban,

hogy megtanulok nem félni az űrtől,
és megszeretem nem-szeretni a csendet.

 

(Illusztráció: Lydia Pepi: Perserved fruit and octopus, 2018)