Megunja kényszerét az ész,
betudja sokk szerént: a láz.
Gyullad az agy, falni ha kér,
alkudj meg éjre, harci Bárd.

Nyál árad, s elhallgat ekképp
a szfinx, csak folyós fakadás,
Fejben hallik a zümmögés,
ha `z úr egy réveg Martial`.

Mai napra kialkuszik,
kincs-e benne a kóborlánc,
bálnában őt lelve víglik,
amulett-képzet, Archibald?

A brill, az ékes hagymamáz,
ugyanott kihal a nagy parázs,
mára már megalvadt folyás,
hamulett-ékszer, talizmán.

Úgy mint a mantra, nem blazírt
agy, velő, a kitárulás,
a szótudor ikaruszi,
a gourmet éhes, halk` kívár.

Majd álnok álom mi űzget,
mondod te azt, ó szócsinász.
Rest-e azúr testi kellem?
Sarc, ugye érted, talmi vágy.

Fűzlakó lelkek pagonya,
madarat keblelő csuhás.
Látod, erasmi makula?
Aludj el végre, harci vágy.

(Illusztráció: Weeping Willow Tree)

fiókák

már csak egy emlék vagy madaram
ahogy a koponyámba fészkeltél
tojásokat raktál és rám
hagytad a kiköltés szakaszát
szikla-teher zúdult le rám a
lelkiismeret hegyeiről amikor
megrepedtek a detoxikáló nehéz levegőjétől
később hűsítő bukóhullám csattanását hozták
az előbújt tollas fogalomhalmazok
új hajnalt hozva re-kreálva az értékrendet
ami felnyitott konzervként bűzölgött
évek hosszú során át
közös fiókáink mára felcseperedtek
elhagyott grádicsokra emlékeztetnek
de még csak szórványosan
értem a nyelvüket
ezért az amúgy is sértődékeny fokokat
most egyesével veszem vagy megpihenek
ha kell
utamon ők segítenek és egy csodaszép
tündérrózsa
aki mint segítő és kellemes útitárs
ül a vállamon

lépcsőház

amikor felfelé sétálok
a szemközti ablakokban
csak az épületek tetejét látni
mögöttem nem koppannak szívemről
jókora márvány darabok
viszont a liszt az ízületeim közül
és könnycsatornáimból
a bántó hangtalanság
nyomáskülönbsége igen
miért szegeződik rám minden
kurva szempár
semlegesen és értetlenül
én csak körözök
a csalódás és a rossz napok
száznyolcvan fokaiban
kifehérítem a színeket
vagy kiöblítem a monokrómra
általad rákerült színfoltokat
hogy miért szegeződnek
úgy elmondanám de olyankor
magamat nézem
semlegesen és értetlenül
és várom hogy ismét lássalak

nem értelek

a kór az én és
az arckép is homályos
a szívfalamon kis bevésett
jelek krómfújások
tíz vágánnyi hangzavar
a fejemben viszont
vészjósló a már-már süketítő
hangtalanság

régóta állok egyszerre
minden állomáson
mindig így volt
egyszerre több irányba
a beton tükrében fénylő
szempár a hév
cirkuláló tűzként égeti fel
a nedves mohatakarót

amit írok az életem is
a firkákat átszövő
legsötétebb anyag
a mámorító lábon kihordott
soha beteljesülő álom

keressek sormintákat
ha a lángtól hamut vártok?
új dokumentum létrehozása
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v?
biztosan bezárom

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Wild)

Körforgalom

Gyorsan, amíg még
meleget áraszt a föld magából,
és van tér a sok üvegtégla közt
elültetek egy kósza gondolat-magot,
hogy mire észhez tér a tél után az élet,
kész legyen a tettre is az elmélet
akkor, mikor minden újraindul,
születés, körforgás.
Lassan, ahogy csak élet képes váratni magára,
életképes várat épít magánya
fedél feje fölé, étel asztalán,
lesz idővel társasága,
kikkel osztozhat a jobboldali szilvafán,
amit egy furcsa gyerekkori emlék tart sakkban
elmém túlzsúfolt tisztaszobájában.
Itt az idő, ott egy végtelen szőnyeg,
amin morzsaként elszórva hever egymás mellett
minden, amire csak szüksége lehet;
illatok, utazás, néhány kártya, árnyék és könyvek
a rokonság ráncos hangja,
én közben törökülésben pogácsát adok a kutyának.
Te egy másik szobához tartozol magyarázattal,
és a szökésre gondolsz ismét, remélve,
hogy az emlékezet a leghanyagabb börtönőr,
miközben a mozdulatlan redőny rései közt
beszűrődő sárga fény
pengeként hasítja át kabátod,
lassítva táncoló porfelhőaurád.
Gondolatom épp csak egy pillantásod látja,
hogy vagy, de megáll abban a pillanatban,
elidőz benne és szerelmes lesz,
a kihűlt vágyban végül magához térve a nagy,
ködös szürke kalap a szabad ég alatt
elterül temérdek emlékére, s ő zavartan néz előre;
csak egy újabb álom hagyta itt megint.
A szél unottan gyűjti maga köré a felhőket
karmesterként a nap elé hangolja őket,
páran kerékpárra pattannak,
vagy egymás hegyére, hátára,
hogy ott esőként lecsapódva húzódjanak félre
tolakodása ellenére.
A gondolat gombol egyet zakóján,
elegánsan aprót dob egy kalapba,
majd körbenéz, és
zsebre tett kézzel átsétál a zebrán.
Nem siet,
megszületett és előtte az élet.

(Illusztráció: Erla S. Haraldsdóttir)

ibolya

elfelejtettem meglocsolni.
fonnyadt szirmai,
mint penészes pelyhek,
a halál semleges szaga.
kókadt szárak hajolnak előre,
ha lenne bokájuk, megérintenék.
beletúrok a kásás földbe,
száraz, lapos gumó,
egy kaspó szépség helyén.

a földet hamuval elfedem.
csikkek rajta,
egy-egy szál liliom.
virágot hogyan kell temetni?

kötés

mosodába jártunk,
te cipelted a szennyest.
üvöltöttél, hogy semmire
nem vagyok képes,
aztán én is meztelenül
a párnahajba.
a szívemmel vertelek agyon.
most sincs mosógép,
csak a bubbles öblítőjének illata.

a szennyest magamnak cipelem.

(Illusztráció: Vikki Wicks: Columbine In Violet)

Megduplázza magát a történelem, akárcsak az évszám.
Nemes boccacciói urak és hölgyek helyett
Gucci-maszkba bújt a félelem.
Üres képtárakban epednek
A Medici, Farnese, Borghese hercegek és dámák
Jelenbeli csodálókért.
„Hisz a bámulatért születtem vászonra,
hova legyek így innét?
Koronám adnám, ha bárki rám nyitná az ajtót…
Hm, talán most mégsem csábít sokakat ez az ajánlat…”
A 16 millió Filoména földjén
vécépapírért és kézfertőtlenítőért
hallgat a zaj és egy dicstelen,
Legvilágosabb óráért reszket a csend.

Medál

Van remény, csak az üvegfalon
túl, jól láthatóan fekszik, lábát
felhúzva, takarója az álláig ér.
A víz felett pihen, erősen
párolog, gyurma testén ujjnyomok.
Egy tenyér is látszik, az élet-
vonala rövidülő, talán
fél a derékban karcsú lánytól,
aki mereszti szemét.
Hová néznek apró lábain a cipők,
mit látnak a fekete bőrtől, látják-e
a falon a sárga festéket, dől
belőle az izzadtság, mintha
dolgoztatnák a színeket, ki
érti meg a festőket, és kit
értenek meg a színek. A lányt nem,
még mindig bámul, lábait
okosan mozgatja, eltörpül a
képen, ami a nyakában lóg.

Utazás

Torkom néma, fogva tartja
a hideg, ami a fogasokon lógó
kabátokkal kezében a cipőkbe
szagol, hull fekete szőre,
éhes gyomrokkal játszik.
Előbb tücsök zenélt,
zöld bőrét eltakarja a lépcsőház,
a lemosni próbált kocsonyás
faggyú, a fordulóknál egy-egy
csikk, üres sörös doboz vázlat,
az átevett, átivott délutánok
sárga csendje. Törpék
zajonganak hófehér sapkában,
keresik a lakást a negyediken.
Kinyitják a várost, a tetők
alá szorult árnyékokat rászabadítva
a gyalogosokra. Meleg tüdővel
vízpermetet köhögnek beton
utcabútorok közé, bicegve
koldusokat etetnek,
érzik az idő kanyargását.

(Illusztráció: Gyuri Lohmuller)