sanszonett

agapéval majd filiával jöttem
most makogja sután bensőmet erósz
bárhonnan lényed lelkemben kotorász
kamarádba nyúlsz így hol a bor folyton

belém ült rőt te forma remegő űr
mint fiadat hálával fogadom
orgonafúga helyett gigue hegedűn
tánc derűjébe sodorsz  ragyogó úr

jólelkű megejtően szellemes vagy
helyet adsz bizonyos küszöbök alatt
váraljadba lehallatszik a zsivaj

magadhoz simogatsz kérdezed mi baj
csak szín igeneket akarsz hallani
kis nemjeiddel mit kezdjek mon ami

öröknek hittem

talán soha nem tudtam mi a szerelem
csak adtam magam mint tüskebokor a málnát
így ha meglátom kipakolatlan málhád
sem vonom meg tőled a betevő falat
úgyhogy
talán nem a szerelem hamvad
ahogy mondod
belőlünk omlik darabra darab
már mikor a hús az ok az okozat
társad komfortfokozat
bomlásból csent nap

(Illusztráció: Roland Penrose: Atterissage (Landing, 1926))

C.&G.

C. egy bevásárlóközpont legfelső emeletén dolgozik. Adminisztrációs feladatokat lát el. Telefonhívásokat bonyolít. Egy régi bérházban lakik a macskájával. Jógaórákra jár. Banki kölcsönt vesz fel, és már előre aggódik. Esténként citromfű teát iszogat. Macskája előszeretettel piszkít az ágyába. C. már három és fél éve egyedülálló. C. nem tudja, hol rontotta el. Azt mondják rá, csinos, és tehetségesen rajzol.
Olykor eljár a közeli moziba. Romantikus filmeket néz. Közben nagyokat sóhajtozik. Sír.

G. egy repülőgép-katasztrófa egyetlen túlélője. Jelenleg egy multinacionális vállalatnál dolgozik. Napi rendszerességgel fut. Szereti a macskákat. Bár előfordul, hogy különböző szórakozóhelyeken kétes erkölcsű hölgyekkel ismerkedik meg, valójában egy kedves lányról ábrándozik, aki jógaórákra jár, és kitűnően rajzol. G. ellenne, mint a befőtt hosszabb ideig is női társaság nélkül, de dunsztja sincs, hogy azt hogy kell.

C. és G. két független ember.
C. és G. sosem találkoznak.

N. tér

Egy hete késik. A naptár szerint. Ötletem sincs, hogyan mondom el neki. Az internetes oldalakon már a babaholmikat böngészem és fiúneveken gondolkodom. Persze még korántsem biztos semmi.

Megbeszéltük, hogy az N. téri kis kávézóban fogunk találkozni. Rohanok a busz után, de a sofőr az orrom előtt csukja be az ajtót. Szentségelek. Hívom. Kicseng. Felveszi. Nevet. Azt mondja, ne aggódjak, megvár.

Valóban ott ül a kávézó teraszán. Mosolyog és kihúzza a széket. Rendel.

Fogja a kezemet. Iszogatunk. Valaki telefonál neki. Szabadkozik, hogy fontos, mert az irodából hívják. Öt perc és itt van.

Addig én kimegyek a mosdóba. Émelygés fog el. Sápadok. Egy pillanatig a hasamon pihentetem a kezemet.

Úgy döntök, mégsem ma mondom el neki.

Három nap múlva újra találkozunk.
Mosolyog és megölel.
Majd leültet, hogy elmagyarázza, miért
nem tud szeretni engem.

e.h.h.H.h.

Hitt istenben. A háborúban a haditengerészetnél  szolgált. Megtanulta a Braille-írást, pusztán szórakozásból.

Egy szép, egyszerű lányt vett feleségül, de gyerekük sajnos nem lehetett.  Agrármérnök volt, kedélyes, szűkszavú ember. Goethét olvasott és élvezettel hallgatta a klasszikus zenét. Ismerősei között sok volt a művészetkedvelő. Szabadidejében festett. Magas volt. Feltűnően. Szerette a cigányzenét. Néha eljárt mulatni. Mindenkinek fizetett egy kört. Nyaranta a Balatonnál bérelt egy kis házat. Olykor kereskedett is. Mondom. Okos ember volt.  Egyetlen hátránya, hogy Hoffmayernek hívták.

(Illusztráció: Rafał Olbiński)

kollázs Tandori Dezső Madárzsoké c. kötetéből

a háziak bezárnak a lomkamrába
annak kis ablakán át látod
a vonatokat és a fákat
a boldogság vonatait és fáit
egyszercsak ottfelejtenek valahol
és minden lesz
minden lesz úgyis semmivé

napokig nehezen mész a fák közé
a boldogság fái közé
hogy rájuk köszönj
a csöndes eső a kemény
sötétzöld levelekre hull
jó volt mikor még kocsmákban szavaltál
ma könnyen hallgatsz és nehezen

mész a fák közé pedig
napokig lehajtod két kezedre a fejed
a színesség átmegy fekete-fehérbe hirtelen
a színek permanens átlényegülése zajlik
hát mert úgyis semmivé lesz minden
a lomnak és a tartalomnak egysége van
mondod magadnak

egyik sem sajátíthatja ki a másikat
ahová mentél volna már
ott valami történt a fényviszonyokkal
érkeznek fekete-fehér lovak a nyárból
a vonatok és a fák átlényegülése zajlik
a vonatokat vakvágányra tolják
a fákat a legszebb fákat kivágják

mélygarázs épül a boldogságnak
torony a hallgatásnak

(Illusztráció: Cyril Rolando: Follow Our Rules)

Másnap előtt

Színes filmbe égetett régi
féltékenység, mikor elnézem
arcod egy fura alak mellett,
és bezárnám, de újabb karakterek
nyitnak újabb sorokat,
mert ennek soha nem lesz vége.
Szemlátomást köd kísér hazáig,
szembeötlő idegenek érnek
faltól falig, mint egy mosoly
mit pontosan mérek ilyenkor
megszokásból ábrázatomra,
és elfutnék lábakkal, hiába;
váratlanul vizes macskakő.
Néha még most is vasárnap,
mikor ugyanazt a pocsolyát
benne a sok csikk-hajóval
csak az én két lábam lépi át;
egyedül festi falakra fura, vékony,
belvárosi árnyékát és botlik
a pillanat hevében, mert ilyen.
Sokszor még most is rándul egyet
a kezem, puszta megszokásból
vigyázna a tiédre, vagy csak
úgy érzi mert fárad, netán
a hideg miatt, mi a szembejövő
valóság tekintetéből árad.
Mikor túl későre jár, unottan
és mohón, a hajnali zebrán
szőnyeg híján betont zabál helyette,
közben azon tűnődik, vajon
hová tűnt a pillanat megint; hogy
ismét egy emlék lépett a helyébe.

Úgyis péntek

Az idő egy fájdalmas
lüktető ér, mit néha elszorítanál
üvöltő másnapod, egy mosoly,
miután nyugovóra tér
a sok telehányt,
lezabált utca és tér
Visszapillantó tükörként
mutatja tegnap éjszakád
a sok komplexust és hibát;
feltétként rákerültek azok is
a kétszázforintos pizzaszeletre,
ahogy talpad is a macskakőre,
mikor elhagyod a Király utcát
és rátévedsz a generációkat
átölelő villamos sínekre.
Ha már úgyis minden megvan és fasza:
– kulcs, telefon, pénztárca –
ugye egy cigit még elszívunk gyorsba’,
mielőtt ránk üvölt a valóság eltorzult,
mandarinszínű napfelkelte hangja?

Hogyan tovább

Részeg bókok töltik fel a kijelzőt,
ahogy beírom a címzettet
mindegy kinek, csak menjen már el
ez az egész abszurd korrajz
mit pár ujjlenyomat tesz hitelessé,
és kiég a képzeletbeli villanykörte
mi az előbb villant fel hirtelen
elmém átlátszó szövegdobozában.

A karikatúrán, ami rólunk készült
mert már nem divat beszélni,
de van idő leírni és ha mégsem tetszik,
kitörlöm, hisz kit érdekel, hogy
az egész rád-gondoltam-megint
medencét vörösborral töltöm-e fel
amiben kényelmesen úszkál
ugyanaz a félreértés, sokadjára.

De az is lehet, hogy egyszer
megkérem, menjen el örökre és
akkor visszagondolok milyen volt
nem gondolni semmire, csak
érzésből megbotlani a járdán,
zsebre tett kézzel cigarettázni,
vasárnap délután levest főzni
vagy zöldre várni a zebrán.

(Illusztráció: Michael Sowa: Pig in Soup)

mesélek most valamit

mesélek
a túlparti és az égbolton lakó
fénypacáknak hattyúknak récéknek
fűszálaknak a föld barázdáiban
hasító szélnek
egyszóval nektek
de csak neked tudatosat maradandót
most
amikor homály-fekete vízesés
az este nyomása a szívemen:
valamit

a fényt elérni

vacogó molylepke húz el
az asztallap felett
csattog a fájdalma
árnyékba veti
ordít a gondba ütközve
“keress meg”
mintha maszatoló mutatóujjak
kennék szárnyait
a szoba sarkait szövő sötét
hálóba akad órákra
rágja a textil-kérdőjelet
“lehet nehéz akár egy mozdulat is”
szürkesége alá kap folyton a sötét
“ó borotva-éles fény
keress meg de úgysem fogsz”

erek

elhúztak a madármotívumok az üvegen
dermedt kőlapok fekélyesedtek szívemre
a ráhullott levélstósz nedvességétől
kifüstölt a hangkártya
lefagytam és nem válaszolok

a mostanihoz hasonló
megtört pillanatokban
keringek aztán

könnyet véreznek megint az égi lombok
kiindulás és törekvés a változásért
lüktető ősrobbanásokkal
fraktálosodnak a gondolataim amíg
ismét körbeérek

erekké szakadó folyóba futó erek
és így tovább

de most csend van
nem mozog a szátok
se jót se bölcset
csak a véges dobogás

ti is lesztek itt
ha jól számolom
minden önazonos szívverésnél
amikor az ereitek tükörré változnak
rájöttök hogy a pozitív szintúgy ismétlődik
akár a negatív
párhuzamos ciklusok ezek
amik néha egyszerre történnek
lefagysz és nem válaszolsz

műanyagtalp

oldalt:
kéklő folyásirányt ásító szél
korlát majd a korlátlan

fent:
egy véres edzőcipő
amivel a téglaszáraz
városállam
épp rám taposni készül

alattam:
por és beton

belül:
divergens
monoton
csapongás

cselekmény:
masszaként ömlök
le a villamosról
petőfi híd
budai hétfő
egy porszemet eltaposok
nevetek

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Oil Slick)

örökké

esőcsepp hull egy teknős hátára,
a gravitáció az óceánba zuhan,
én pedig mindig ugyanarról beszélek.

a törött páncélból talizmánt faragok;
sós súlyú, sötét obszidiánok
a megszeghetetlen ígéretek,

abban fogom a nyakam körül tartani őket.

szent hely

a tájakon, ahol én járok, nem szüretelik az almát.
sötétben gyorsabban erjed az ősz,
az avarba hullott imák maguk fölé emelik a talaj súlyát.

bal kézzel követem a bokrok vonalát, egyenes agancsredőkben tévedek el.
hiába nyílik meg előttem az út.
törékeny párát lehel egy őz, körötte több száz csipkebokor előlem menekül,
töviseiket széttárva menetel.

csak az én léptem könnyű.
talpamon jóslat, fénytelen fél szem, vágott magja vándorok szent helyévé süllyed el.

(Illusztráció: Leonard Aitken: Morning Grove)