s-bahn

háttal a jövőnek arccal a múltnak
ösztönösen így ülök
és mivel mindenki amúgy is a menetirány szerinti helyekért van oda
én legtöbbször könnyedén találok helyet akkor is, ha tele van az s-bahn
nézni örökké visszafelé
dacolva a haladással
demonstratívan hátat fordítva a progressziónak
vitetni magam, nem látva, hova
nézni, ahonnan eljöttem
nézve a régit
az elhagyott helyet
néhai megállót, volt utcát, egykori fákat, elmúlt házakat
hátrafele menni és olvadni lassan el
zsugorodni, párafolt az üvegen,
makacsul az elmúlót nézni mindig
nem én őket: ők vesztenek el engem
hullani hagyom őket, mit is tehetnék
a metrószerelem az egyetlen lehetőség
soha vissza nem térő tekintetek, elkapott szemek
kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak

 

monológdialóg

hogy is bírtuk-bírjuk ezeket az éveket, sonja
hogy is bírunk így létezni
kiszolgáltatva minden pontosvesszőnek
biztosan találnak, csak mi, egyedül mi nem vagyunk biztosak
talaj helyett szanaszét csúszó jégtáblák
fél lábunk merül a feneketlen semmibe
mi meg fent kapkodunk mondatok után
megírjuk, átírjuk amit még lehet
hogy is tud halmozódni, ami nincs?
hogy tud halmozódni a hiány?
pedig mi felhalmoztuk annyi év alatt
ragyogó keresésünknek
szárazon és szomorúan
ugyanaz az oka

aaa sonja
ez az út itt
ez a mindeneste-út
ez a mindeneste-utolsó szakasz
ezek a mindeneste-neonlámpák
ezek a házak itt
ezek az üres utcák
ezek az üres utcák!
és köztük és rajtuk
ezek a lépések
a lépéseim
mikor változnak meg végre

 

magma

megyek a könyvtár felé
buszok mennek és váltanak a lámpák,
és táblákon olvasom, hogy Brook-Taylor-Straße meg Rudower Chaussee,
közben a föld mélye most is olvad
elképzelhetetlen hőfokon működik odalent egy vulkán
nyomják egymást, préselik és gyúrják a kőzetek,
birkózik önmagával a vetélytárs nélküli anyag
mi lenne, ha most egyszerre megolvadna itt a humboldt egyetem természettudományi kara
a kémialaborok az informatika tanszék meg a fénytani intézet
és az anyag, vagyis amit mi itt fent anyagnak ismerünk, és aminek olyan neveket adunk,
mint aszfalt meg tégla meg acél meg üveg meg beton
nem lenne többé elkülöníthető
összezuhannának a közlekedési lámpák és felforrnának a buszok
elfolynának a lépcsők, egymásba csúsznának a felüljárók
megtekerednének és nyolcasokat vetnének az utcák,
felpúpozódnának gyűrődnének összevissza sosem látott halmazállapotban
és már nem mutatnák táblák, hol van a Brook-Taylor-Strasse és a Rudower Chausse
és a természettudományi kar sem lenne megtalálható

 

munka, asszonyok

mancival csütörtökön takarítjuk a praxist
és ahogy elhagyjuk a várószobát, manci megy elöl,
kezében nagy cserép átültetendő virág, bólogat, mint valami győzelmi pálma,
a porszívót meg maga után húzza, engedelmes állatot kötélen.
én mögötte, kezemben az ablaklemosós vájling,
mintha valami szent löttyöt vinnék.
nagy óvatosan, méltóságteljesen megyünk,
az előszobát épp most mosta fel, ezért kerülőúton kanyargunk át a rendelőn,
több helyiségen, nyitott ajtókon, küszöbökön át,
egyenletes tempóban kerülgetünk iratszekrényeket és orvosi műszereket,
így vonulunk a praxison át a wc-be
ahol minden beteljesedik

 

(Illusztráció: Helen Ansell: Giant Redwood Tree)

 

Szépiazsinegű

parányi testemet könnyen nyomott
árnyékká zúzta a nap
tudtam a bányatavak tiltott területek de
az elhagyatottnál caplattam megint
köveket rugdosva
csak az enyém rikítottam
gyíkként kúsztam a homokdűnéken
ott voltál te is
néztünk madarakat távolodni
mutattál menekültünk
rozsdás bicikliláncokat
vidám színeket bújtat a domb
bukdácsoltunk bennük
a tetején lehasaltunk
egy házaspár jött mellettük egy gép
építkezésbe kezdtek én csak el
akartam bújni a puha takaró alá
mint amikor űrhajóztam a plüsseimmel
mindenemet passzíroztam bele
te meg már átugrottál a betonelemre
amit a daru emelt – bátor vagy
átszökkentem
már vártak minket úgy mosolyogtak
intettek és mi valahogy szó nélkül
fejest ugrottunk
zuhanás közben még szebb
a hintáló Szépiazsinegű
tudni hogy nincs vége

 

moha

letapad a szemem a fák
hosszú kérgére
ember: abból a sejtből
a többiek majdhogynem
a liget másik feléből
ők is sütkéreznek
mintha ugyanaz ami rögzít bele
amit kimondok nyakamon spóráz
érthetnénk meg szavakat
megkötnek benn mint a kelték
levélkék takarnak minden mintát
vakon virágzunk

 

kacsázás

én a fenéért sem tudom magam.
arrébb rakni se odébb hajítani.
csak elbújni de úgy.
belül azért mozgat.
ez az egész egy ellipszis.
körém forgatva amit értek.
és biztosan látok.
felfelé kinn-benn nézek.
az áramlatok csiszolgatnak.
noszogatnak hagynak.
itt meder van.
kinn az orsókat csévéli a tavasz.
sistergősen damillal benső fodrokat helyez.
kavicson túli kavicsot.
úgy kacsáznék egyszer magammal.
hadd frecsegjen szanaszét.
felhajtani a vízfelszínből amennyit lehet és.
sosem felejteni el milyen szomjas voltam.
az álmok hullámzó tükrén se.
a hideg gödröket.
tocsogni mindig.
elrontva saját reflexiómat.

 

(Illusztráció: Jon Ching)

 

szíriuszról menekült vándorpoloska
mászik a kerítésen
mintás hátizsákja mint pajzs
vagy címer

***

suhint egy kaszás a sarokban
és hálója húrjait pengeti –
túlvilági lantos
hajlékát szétveri a jég
felkapná körbeszőtt batyuját
de késő

***

csendesen erjed a komposzt
épphogy zümmög
néhány alternatív növény felhúzza magát
és például paradicsom lesz belőle

***

a vadszőlő durva graffitit fröccsent
egy romkocsmaszerű ház falára
indáin szubkultúrák találkoznak
paul anka-remixet döngetnek
a retronektárt szürcsölgető békapicsák
that’s what you are

***

herceg hátha megjön a tél is
varjak szivaroznak a ködben
már megszokásból is krákognak
valami propagandát

 

(Illusztráció: Jana Bouc: November Tomatoes Again, oil on board)

 

Katonák meneteltek az utcán.
Csizmájuk egyenletesen kopogott a kövezeten.
Mozgásuk határozottságról tanúskodott arcuk azonban fáradtságról árulkodott.
Az emberek az ablakokból figyelték őket.
A felnőttek félve tekintettek ki a függönyök mögül.
A gyerekek orrukat az ablaküvegnek nyomva nézték az elhaladó menetet.
A menet végtelennek tűnt.
A katonák egyre csak jöttek.
Alkonyatkor robbanás rázta meg a falakat.
Majd egymás után több robbanás is hallatszott.
Az arcok ijedten elhúzódtak az ablakokból.
A menetelő katonák egy része a földre vetette magát.
Mások a fák törzse mögé bújtak.
Mások a házakban igyekeztek menedéket találni.
Futva közelítettek a kapukhoz.
A kapukat bezárták belülről különféle berendezési tárgyakkal gerendákkal támasztották ki őket.
A katonák szitkozódva rángatták a kilincset.
Néhány ház oromzatán golyószórók csöve jelent meg.
Ropogó hangjuk szünet nélkül fél órán keresztül zakatolt.
Az utcákat holttestek borították.
A fák törzsét golyó ütötte sebek tarkították.
A házak vakolata több helyütt lepergett.
A felszabadítók az éjszaka leple alatt kamionokkal gyűjtötték össze a holttesteket.
Reggel a kommunális közvállalat munkásai megkezdték a falak újrafestését.
A madarakat kiengedték a ketrecekből.

 

(Illusztráció: Osho Zen Tarot Understanding)

 

Dunszt

mennyire furcsa és titokzatos ez a szó
gyerekkoromban sosem értettem
a pléddel letakart zakuszkákban
volt valami különös és rejtélyes

a szoba különböző pontjain álltak bebugyolálva
olyan helyeken, amikre addig nem is gondoltam
fűtőtest alatt, fotel alatt, a sarkokban
jól beterítve, mint a babák

anyu időnként megnézte őket,
azt gondoltam, beszél velük, simogatja őket
jól vagytok, nem fáztok, kérdi
és én oda vágytam közéjük

szorosan összekucorodni velük a melegben
mint aki fontos, mint aki törékeny
mint akivel épp nagyon történik valami
láthatatlan és lényeges

hiszen egy rossz mozdulat
és megromlunk örökre
nem leszünk jók télire
nem vesz minket elő már senki

 

Félek, hogy

hogy bánatukban összetörnek és
az orromon kihullanak a csontjaim,

hogy leveleket növesztek és
szobanövénnyé válok,

hogy végleg lenyelem a szavakat
és rongyokat köpök ki helyettük,

hogy becsukódnak a szemeim
mögött az ablakok,

hogy túl messzire repülök
éjszaka álmomban,

hogy megtanulok nem félni az űrtől,
és megszeretem nem-szeretni a csendet.

 

(Illusztráció: Lydia Pepi: Perserved fruit and octopus, 2018)

 

(i)

Nővérem, aki fiatalabb nálam,
fogta a föld összes szomorúságát,
egy nagy bőröndbe belegyömöszölte,
és elköltözött. Aztán visszatért.
Évek múltán. Üres poggyásszal. Kérdtem:
„Hát a bánatok?” Szeretőn mosolygott:
„Tengerészek meséje csak a tenger.”

 

(ii)

Majd jön egy ember, hátán a hideggel,
zsákban hordozza decemberek átkát,
görnyedten lépked, görbén énekel,
hozza a telet, hozza a halált,
fázós törvényt és engedelmes álmot,
de meleg szóval nővérem megszánja,
s nevetik csak tündérfútta manók.

 

(iii)

Nővérem ébreszt. Azzal, hogy nem hallom
hangját, és arca nem ragyog teret.
Százvégtelenszer kalandor eső
gyógyulódásba tisztít élnököt.
A kapu is fal, ha nincs, ki belépjen;
a pocsolya is tenger, csak nem tenger.
Megérdemli a világ a katarzist.

 

(iv)

Nővérem ébreszt. Arcom cirógatja
a kis lábujja ívén megsikló fény.
Okosan ragyog túlsó partomon
a belső tenger. Őhozzád beszélek.
Körbeszédüllek, míg állsz józanul;
s nemcsak a szív: szó is irántad dobban.
Megszólítás tesz nyelvvé levegőt.

 

(v)

Mikor az ajtón bekopogtatott
a Kelet Krisztusa, összekevertem
a fénnyel, s hunyorogtam szó helyett.
Mikor az ablakot megkocogtatta,
azt hittem, csak a nyár bolondozik.
Harmadjára nővérem nyitott házat.
És betessékelt minket Vendégünkbe.

 

(vi)

Milyen finom egyenlege erőknek:
belülről én nyom, kívülről világsúly,
anyagtalanná mégse roppanunk.
S miért érkeznénk, ha nem melegedni
egymás mellé? Nővérem tudja: tudni
kevés az ilyest. (Élvén tudatot
légy áldott, hiszen az vagy már. És áldó.)

 

(vii)

Isten tudtára adni a világot
születik legkicsinyebb testvérünk is,
a harmatcsepp, fűszál gondolatául.
Hogy megtarthassam, nővéremnek nyújtom,
amim úgy van, hogy nem enyém. (Boldogság
és nyelv játéka a birtok, a vonzás.)
De angyalt tanít ő repülni éppen.

 

(viii)

Egymás mellett évszakszám eltörténünk.
Párhuzamosan tartunk végtelenbe,
s más végtelenek merőlegesek ránk.
Találkozunk majd? Beszélgessünk addig!
Nővérem úgy él titkokat: érettünk
magának sem árulja el, bár tudja,
hogy minek metaforája az Isten.

 

(ix)

Nővérem úgy beszél: a szavakat
szájából szabadon engeszteli,
s imára közben tördeli kezét.
Múlhatatlanodik gyönyörű kontya!
Vagyogatózom, hogy lehessek láttán.
Nővérem néha alszik, néha bűvöl
teát, néha világokat teremt.

 

(x)

Világ szélére sodródó világ
után nővérem játszi ujjakkal nyúl;
egyöntetűvé tisztult cinkeálmot
s görcsöket is dajkál hűs türelemmel;
közben Istennel egymást éltetik,
és tilinkót fú szólamhasadtáig,
és angyal kezét csúsztatja kezembe.

 

(xi)

A tavasz küszöbére hajtanám
fejem. Ha itt lenne már. Vagy ha lennék
már ott. Ha lennék. S nővérem lábához.
Szívemig egyetlenülsz néha, ne
jusson eszébe meg-megállni. Én vagy.
Elegendő a jó: az annál többet
rekvirálják ínséges angyalok.

 

(xii)

Krízisben nem marad velünk katarzis,
se művészet – csak akkor, ha ima.
Mikor a gonosz kísért, tűnhetik föl:
erősebb mindig a Jó kísértése.
Ma koreai tavasz vagy, nővérem;
köréd sűrűsödnek az angyalok,
s te esszenciájuk leszel, szirmokkal.

 

(xiii)

Nővérem! Számít-e, hogy nincs nővérem?
Persze Assisi, persze Cseh Tamás,
persze kolostorok és anima –
az érthetetlen szétolvasható.
De össze? Összébb? Múlatlan gyanánt?
Mit tud a nyelv, hogy nem tudhatjuk róla,
mit vél rólunk? Nővérem, te tudod.

 

(xiv)

Megindultan lehet csak megindulni?
S múlhatatlanul múlni közelebb
egymáshoz? Vajon ami maradandó,
magává marad-e, vagy új lélekké?
Nővérem tudja, mit nővérem nem tud.
Nincs nővérem. De megfogja kezem.
Milyen nemű a fény? Csak nővérem van.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Page of Cups, from the Tarot Card Series)