eláll a szél
kisimul
a fodrozódó vízfelszín
a mozdulatlan tavon
felbomlik
az őszi fény varázslata
megfejthetetlen
betűk jelek képek formák
szállnak
hullámzó alakzatban
a nemlét minden irányába
Rózsa
fehér rózsa
nyílik
a hóban
siet
tudja
nem lesz többé
nyár
Séta
elfogadtam
a vasárnapi séta gondolatát
és követtelek a télben
és elindultunk
a befagyott folyó jegén
és elsétáltunk
a következő hídig
aztán
egészen a tengerig
egészen a forrásig
egészen a tavaszig
biztos léptekkel a vízen
A Szaturnusz a Naptól a hatodik, méretét tekintve a második legnagyobb bolygó.
Én mégis láttam szabad szemmel, és kicsi volt – két tenyeremmel megtartottam volna.
Este volt. Rajtam még a takaró melege és a csókjai.
Így néztem ki az ablakon, és ott volt:
tűzvörös fénylő lámpabúra körül feketés zöld platángyűrű.
Milyen különös kisbolygó, nappal mintha nem is létezne.
Amorffá gyűrött testünk súrlódása hívja életre, az éjszaka vagy a képzeletem.
De ő is látta: mögém állt, szemsugarai ugyanabban a szögben érték az objektumot.
Bizonyosságát adta, hogy ott van.
Még hajnaltájt is látszott.
A nap fénye tüntette el, ahogy testünk meleg egyvelegét, a különös Szaturnuszt.
Én nem számoltam a csönd lépteit,
de föltűnt, hogy az élet egy hosszú hivatkozás.
Ha volt is zaj, sivalkodó macskák a híg éjben,
kínozva egy álmot – ez is csak egy vonatkozás.
Nekem a dallamtalan lét marad a dal,
míg magázódik a köd a hetyke mélyben.
S láttam elélvezni az ördögöt, mikor valaki meghal,
majd ahogy elalszanak a szikrák a szemében.
Voltam vádló és vádlott egy személyben,
egyes szám harmadik, dadogó idegen minden szavam.
De valódi helyem, szerepem kellett felmérnem,
hogy őszintén kinevethessem magam.
Hűvös homárok messzi hegyre hágnak, de lent már hűvösebb uborka sarjad, s babérja hűvösebb az érckarajnak únt bánatán a méla piruláknak. Midőn dús nektár lanyha csöppje árad a démonok s az ember serlegébe, ott leskel akkor majd a halk egérke, a szende tyúk, s a sün, e bolyhos állat. Ám megmarad, mi zord futamba szője, mely csüggeteg megül, s enyész borongva, s a nap hulltán hullatja el naponta borsózöld hangzatát távol mezőkre. S hol fondor rozmár gyűl találkozóra – ilyen ilyen az élet – hol friss bölénynép gyűl találkozóra, ott édesebb a méz, sósabb a sóska, útját a százlábú ütemre rója, szappan veszését sírják bús bölények, rajban szökellnek zord rozmári népek, s a zsenge pikszis int a tűnt reménynek.
minden dolog természete az
hogy nem az ami
de ezt szeretjük
az eljátszott hazugságot
az eljátszott igazságot
a szerencsejátékot szeretjük
én egymagamban
mégsem játszhatok kvintettet
tehát miért ne játszhatnám el
a kvintettet én egymagam?
csak nehogy valami elszakadjon
csak megtaláljam a hegedűgyantát
félreértés
érted
csupa félreértés minden
hegedűgyanta a holnap
és jönnek a népek
és nézik és hallják a hegedűgyantát
fogyassz több malátát
malátát nagyobb mennyiségben
fogyassz több hegedűgyantát
nagyobb mennyiségben hegedűgyantát
és akkor rajtad finom gyantapor
fog lerakódni
mondhatom más sincs errefelé
mint disznóhízlaldák
és templomok és hegedűgyanta
minden dolog természete az
hogy őszinte disznóhízlalda
vagy templom
