Est a Napúton

mondjuk hogy meghaltam
és mégis jobban vagyok mint ti
a kémiai anyagokban pezsgő
véretekkel
ami engem illet
annyira nem is érdekel
hogy ki mit tol
és ki mit mond tollba nekem
a versnyelvem nem
az amit elvársz
patetikus nyers és világos
érti az akinek értenie kell

hogy a Napra megyek
az egyszer biztos
és holtabb leszek a
legtöbb élőnél
mégis én leszek
aki merev tekintettel
háromszögbe fogja a világot
a felhőket és a szelet
a maradék méltóság
a motiváló inger
elszánt a menekülésre
remélem nem feledem el
a lélegzetvétel ritmusát

én meg ti akik vagytok
itt a földön azt hiszem
egyek vagyunk és
végigkövet minket a Nap
és saját magunk ahogy
telünk az időben
lemeztelenedve a valóságban
ezt egyszer túladom
vagy túladagolom
szó-ta-gol-va
ta-gad-va
hogy csak a saját űrömben
utazom majd

éjszaka a Napra ülni
az Androméda ködét
beszippantva
visszaváltunk mindent a
józanságra de
újra meg újra ugyanazokat
a köröket lefutni
hazudhatod hogy nem
minden pillanatban
tör ki az érzés a repedéseiden
hogy zúzni kell a hegeket
ti meg én
füst, sóhaj de ugyanazok
a körök
elvtársak ugyanazokkal a
körökkel mit fogunk kezdeni?

 

Akit a legjobban

technikolor ősz ez
rongyba tekert halott madár
üres szatyorba tett rothadó avar
elvesztettem az éjszakáim
keretbe foglaltam az ágyam
a lábaim jegesek
leszedáltan ringok
gyere és érints meg mert
megannyi fölösleges orgazmus
és mégtöbb fölösleges szédülés
van nélküled
mert utálom amikor elmész
és várok (a semmire)
a bódulatra ami nem jön
nyelvemen fél szedatívval
hazudok magamnak
és neked szerelmem
és neked Uram
nem is tudom mikor lelted
utoljára örömöd bennem
azt akarom hogy senki
ne értsen meg
csak te
aki azonosulsz
és segítesz abban hogy
kimondjam szeretetül
azt hogy bocsánat

 

(Illusztráció: Jeffrey Smith: Dissection Of Memory)