Ősállapot
Aranyló tiszta egységgé emelkedsz,
napsűrű méz a lét, életpárlatot
szürcsöl ajkad, pihenve heverhetsz
szőlőlugasodban, hegyi táj áthatott.
Duruzsol kályhád, égparázs az alkony,
fáradt-boldog szíved derűsen feldobog,
végtelen gömb a lét, önmagán túllobog,
kint s bent béke zeng, hullámcsendes parton.
Bölcsen teremtő nyugalom az arcon,
mint rőt csillag érett-lassan forog,
s magján túl heves gázkéreg gomolyog.
Ébredés
Szívem árapálya – lebben, odacsap,
hol ősz hópart nyelvel felé s latol,
hisz égforró Napból csalt rá sugarat,
s prizmává izzva hűs jéggé rabol.
Tűzbe dermedt part öleli körbe
a lüktető szivárványvíz karjait,
mezsgye, hol szikrahad fúl örökre,
hullni kiket alákúszó Sárga vitt.
Nyomul a jégnyelvtömb, feszülve sikolt,
velejét rácsló bőre sír határt;
majd tükrébe hasad, őrizve, ki volt,
horpad, de újra forr a seb kitárt.
Kebelvíz ezer már kockát dajkál,
csillám tűn s vész felhánytorgó fényködén,
kel kocódva s elhal jégi zaj már:
átszőve szétremeg tudat bércölén.
Kettős
Nem-lévő sörényre hajlott
csalóka, renyhe szépség,
suttogón pástjára sajgod
szemed oldódó vétkét.
Tudod: ő jó – ezt értve meg
fogadd e húsodba tépést,
s fuldokolva, kérve vedd
a csilló mosolyba-térést.
Incseleg veled, hívogat,
megragadnád – ám hátba lök;
bár léptetek egybemérték;
leköt, évekre, így fogad, míg
belétek folyik a semmiség, két
homályos, sárga fénykép.
Ittjártad
Ittjártad elsimul.
Tó színén a ránc
szétfut, hirtelen kihullsz
a tömegből, rádtalál
szemem, te süvöltő
egyetlen arc, alak;
forrón lényembe ömlő
tárult igézet: láttalak.
Nekem gyúltál a világon,
tudom, ki vagy.
Bordámhoz bújt álom,
testem felitat.
Mellemre hunyt fejed
szövöm karomba, hajadban
ellobban kezem
kormába tapadtan.
Simogatsz; szánsz, óvsz:
béke,
tekintet transzcendens
fénye
tágulva lehámlik, sistereg
fázón, füstölve kicsap,
távolodsz; hiányod remeg,
fűrészes, forró iszap.
A látvány vagy maga:
optikum keresztezése.
Üveggé gyúrt hava
mered, szemembe vésve
hihetetlen röppenések
törékeny villanásait,
tükrökben pulzáló masszák
hajlongó, elfolyt árnyait.
Habos, zöld tajtékzás
vonul; tömör,
fulladtan kavargó
félelem: megvilágosodsz.
Asztrális táj,
szelíd idegenség;
végsőkbe számvető
distancia.
Rettegőn markolna még,
szomorú csonk – zuhansz.
Üres tisztaságú
terek, pontokban
izzó semmiség:
tövén az ég
sárrá keni
sárgás
leheletét,
s ott
egybeég
s összeforr
a vak
szivárvány
s a tündökölve csengő
földi kátrány.
(Illusztráció: Nidhi Choudhari: Surreal Mountain Lake)
