szerelmi költészet

én nem tudtam, hogy a szerelem ilyen
almalét venni a sparban
közösen fűszerezni a csirkét
fogkefével várni a másikat

nekem senki se szólt, hogy a szerelem
vasárnap délután nézni, ahogy alszol
miközben kint biciklizni tanul a szomszéd gyerek
és a helyedre feküdni, miután elmentél

azt mondták, héja-nász
azt mondták, gyötrelem
te most mégis lassú folyóként
töltesz fel engem csenddel és jósággal

mire megkérdezném, hogy
ez tényleg csak ennyi-e
színültig vagyok
és forrni kezd a víz

Kék

Nagyon fáj néha az
Hogy a tenger valójában nem kék
Minden cseppje ámítás
És vajon mi egymásban
Hogyan tükröződünk,
Kérdeném, ha hallanál
Te vagy tőlem kék
Vagy én tőled fehér
Akárhogy is, hazugság ez is
És a te cseppjeid elgurulnak előlem
Mint a higany
Csak a sós íz a számban
Az az igaz
Az a tenger
Az a Te

Hiány

hiányod úgy bujkál bennem
mint egy alattomos nátha
azt remélem
egyszer hátha
kitüsszentem véletlen
hiányozhatna a hiány?
nem maradna
talán hátra
semmi, csak az
„egészségünkre”

(Illusztráció: Elisa Trueman: Painting of a Summer’s Day)

prizma

szerinted ha egy könyvtárban egy könyvet
rossz helyre rak vissza valaki
véletlen?

lehet hogy akkor lenne teljes rend ha
a legszokatlanabb módon
látszólagos logika nélkül pakolnánk mindent
hogy olyan legyen az egész első ránézésre
mint bármelyik füzetem amit
nem látsz át mégis tökéletesen a helyén van minden

az elmúlt pár hét is ilyesmi és
ha a letaposott füvet nézzük
vagy azt ami letaposta
az időt feltöltő tartalmat
igazából attól függ mit látunk hogy
melyik oldalról figyeljük ahogy
a prizma is máshogy töri
meg a fényt különböző szögekből

ha szorosan egymás mellé állunk ugyanaz
a kép jelenik meg

szóval
ebbe

ha egyszerre ketten belelátjuk az már valóság?

vissza

úgy vonulsz végig csodálatom oszlopcsarnokán mint
véres pankrátor a ringen – nem lehet nem hesszelni
elég közel vagy ahhoz hogy szemüveg nélkül is
megigézzen a hajnal diavetítője előtt mozgó alakod
húsz perc múlva mész dolgozni
én haza – nem akarok
útravalónak készítek az agyamban pár felvételt arról
ahogy fáradtan
pakolsz

vonat
gondolat – több mint egy hétig újra egyedül alszom
megszorít a kilencedik csigolyánál
csak az nyugtat hogy mindketten viszont vagyunk
szeretve

pár napos együttlét után a valósághoz vissza kell
kalibrálnom a műszereimet
az Astoria alatt jutott eszembe hogy a
metróban van a legjobb térerő egész Pesten
buszra szállás előtt gondolkodtam el
milyen nap van – a telefonom szerint péntek

időközben rájöttem hogyan tudom a szoftverfrissítés
után lenémítani az értesítéseimet
úgy
hogy
a szeizmográf csak a föld mozgására remegjen
a zsebem csak a tiédre

0515

 Vágyaink és félelmeink által épített hegyre
kísérsz, hogy megmutasd a kilátást.
Nyirkos ösvényeken vezetsz egy szirt
pereméig – ez a csúcspont.
Lent – valóság.
A szakadék széléről épp fordulnál vissza,
mikor agyamat a kívánságból képzett ködbe
temetve leugrok.
Csak egy dolgot felejtettem el;
Még mindig fogom a kezed.
Zuhanás közben egy fa fog meg minket.
“Minek kellett?”
Most
……….mindketten itt fekszünk egy bokor
alatt, a fa tövében, mint teniszpálya kerítésén
átütött rongyos labdák;
……….kétségbeesetten
………….próbáljuk
…………….a leveleket és a sarat
……………….leszedegetni
………………….egymásról.

(Illusztráció: Mihai Criste: The Kiss of Autumn)

Est a Napúton

mondjuk hogy meghaltam
és mégis jobban vagyok mint ti
a kémiai anyagokban pezsgő
véretekkel
ami engem illet
annyira nem is érdekel
hogy ki mit tol
és ki mit mond tollba nekem
a versnyelvem nem
az amit elvársz
patetikus nyers és világos
érti az akinek értenie kell

hogy a Napra megyek
az egyszer biztos
és holtabb leszek a
legtöbb élőnél
mégis én leszek
aki merev tekintettel
háromszögbe fogja a világot
a felhőket és a szelet
a maradék méltóság
a motiváló inger
elszánt a menekülésre
remélem nem feledem el
a lélegzetvétel ritmusát

én meg ti akik vagytok
itt a földön azt hiszem
egyek vagyunk és
végigkövet minket a Nap
és saját magunk ahogy
telünk az időben
lemeztelenedve a valóságban
ezt egyszer túladom
vagy túladagolom
szó-ta-gol-va
ta-gad-va
hogy csak a saját űrömben
utazom majd

éjszaka a Napra ülni
az Androméda ködét
beszippantva
visszaváltunk mindent a
józanságra de
újra meg újra ugyanazokat
a köröket lefutni
hazudhatod hogy nem
minden pillanatban
tör ki az érzés a repedéseiden
hogy zúzni kell a hegeket
ti meg én
füst, sóhaj de ugyanazok
a körök
elvtársak ugyanazokkal a
körökkel mit fogunk kezdeni?

Akit a legjobban

technikolor ősz ez
rongyba tekert halott madár
üres szatyorba tett rothadó avar
elvesztettem az éjszakáim
keretbe foglaltam az ágyam
a lábaim jegesek
leszedáltan ringok
gyere és érints meg mert
megannyi fölösleges orgazmus
és mégtöbb fölösleges szédülés
van nélküled
mert utálom amikor elmész
és várok (a semmire)
a bódulatra ami nem jön
nyelvemen fél szedatívval
hazudok magamnak
és neked szerelmem
és neked Uram
nem is tudom mikor lelted
utoljára örömöd bennem
azt akarom hogy senki
ne értsen meg
csak te
aki azonosulsz
és segítesz abban hogy
kimondjam szeretetül
azt hogy bocsánat

(Illusztráció: Jeffrey Smith: Dissection Of Memory)

Az Idő Vezet Kézenfogva

Az idő vezet kézenfogva,
egy kicsiny darabot kiszakít önmagából,
azon vezet végig: körbeölel álom-mámor,
majd pokolba egyenest a mennyországból…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
s járunk fényes, csodálatos tájakon,
miközben hozzák elénk díszes tálakon
az édes élet-nektárt, lovaglunk vad vágyakon…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
s oly zord, szörnyű helyekre visz el,
hol a farkas hófehér gyapjút visel,
hol már a jámbor báránynak sem hiszel…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
akkor is húz, ha lábam már nem bírja,
ha torkomból üvöltve szalad ki lelkem kínja,
mikor sebeimnek égen-földön nincs gyógyírja…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
egy kicsiny darabot kiszakít önmagából,
azon vezet végig: körbeölel álom-mámor,
majd pokolba egyenest a mennyországból…
de nincs megállás.

Út

Élet.
Az élet.
Szép az élet.
Szép az élet, ha küzdesz.
Szép lesz az élet, ha küzdesz.
Szép lesz az élet, ha küzdesz – mondják.
Szép lesz az élet, ha küzdesz – mondják mások.
Szép lesz az élet a halál előtt, ha küzdesz – mondják mások.
Szép lesz az élet a halál előtt, ha küzdesz – mondják.
Szép lesz az élet a halál előtt, ha küzdesz.
Szép az élet a halál előtt, ha küzdesz.
Szép az élet a halál előtt.
Szép az élet, a halál.
Szép a halál.
A halál.
Halál.

(Illusztráció: Jerry Pinkney: Aesop’s Fables; The Wolf In Sheep’s Clothing)

A szövetség metaforái

Album

A csipkeverőnő hozzáment a zongorahangolóhoz.
A szubrett a dirigens mátkája lett.
A restaurátornő a krupiéba szeretett bele.
A gyönyörű apáca a szívsebészbe.
A szépségkirálynő nem akart férjhez menni.
Egy hegyi faluban vásárolt szőlőskertet.
Volt a telkén kajszibarack, körte és nektarin.
Málna és eper. Kóstolással töltött
Minden szabad délutánt.
A szomszédja, a híres építész, nemes protestáns,
Hiába hívta a Hiltonba jeges dinnyére.
Bifsztek is lett volna, meg homár.
A kirakatbaba begubózott.
Hatalmába kerítette az önszeretet.
Írta a Kurír.
Az Újszövetséget azonban minden este olvasta.
Néhány év után felszámolta a topmodell létet.
Hozzáment a baptista lelkészhez.
A csipkeverőnő gránátalmával és áfonyával lepte meg.
A szubrett egy Boris Vian kötetet adott barátnőjének.
A restaurátornő egy Salvador Dali festmény másolatot.
Az apáca egy faliórát.
Együtt ünnepelték meg egy vacsorával
A szövetségkötést a Hiltonban.
Az építész ott ült egy üveg Whisky mellett.
Azóta is várt.

Belív

Könyvtest

A gyomrában van egy ország.
Nincs határőrizet.
Olykor iszonyú mennyiségű bevándorló
Lepi el a lapokat.
Mindenki ott hagy egy darabot
A személyiségéből, aki belelapoz.
Szó sincs olvasásról.
Rárakódik, amit valaki elgondol róla.
Így vastagodik a szellem burka s tolla.
A lábjegyzetek üde szigetek.
Van, aki rá se hederít a mellékes
Tudásra. Pedig ott rejtőzik
A kincs. A rejtett ott is a legfontosabb.
Az apróbetűs városrész a titok utcája.
Van, aki nem sejti, de átlátja.
Mert a forrásszövegre rászáll
Az olvasói olvasat.
Becsomagolja a puszta ámulat
Az ész önkielégítését
Sok agy kicsorbul a könyvlapok élén.
Ott zizeg a kérődzők ezernyi agysejtje.
Ráhányják akaratuk a szerverre.

Impresszionista légkört teremt

A parfüm

Melyik maszkot hordjam? A krupié álarcát?
A zöld-kék kockás kötényt, ami a világ értékrendje?
Vagy a vagy-vagy Kierkegaard-féle
Klezmer-szövetét.
Vagy járjon át testemben az ünnepi ég.
Az esztétika és a reflexiók lelke.
Hogy szívemben és tudatomban lakjon
Isten terve. Amiben eredetileg
Jó volt csak.
Az eredendő csónak.
Abban utazott a tapasztalat s nyelv.
Noé bárkája. Panda maci, mókus, kócsag.
Amit csak távolról ismernek a voltak.
Az ismeret kell, ami bölcsesség.
A metafizika titka. A transzcendens lepke.
Az aranyló festék.
Higgyétek el. Nincs vége. Lesz még!

(Illusztráció: Kit Layfield)

A dadogások hidege félelmetes lassúsággal emészti fel a mondatokat.
Mint a vékony erózió a föld felett, pusztításba kezdesz te is.
Alkalmanként félórányi távolságra is lehetek.
Ma karnyújtásnyira.
A szorongásomhoz írok verseket. A nyitott ablakomhoz nyáron. Lonc szaga folydogál.
Neveket adok az ismeretlen érzéseknek, táplálom a szükségtelen eufóriát.
Bezáruló látóterem vaksin hunyorog. Miért talál az egyik a másikra.
A vasárnapi ebéd szaga – pavlovi reflex az öngyilkosságra.
Nem táplálom a testem, könyvekből építek templomot.
Kereketlen, fakó távok a magasban – felhők vagy bárányok.
Tudatlanságom oltárán áldozni képtelenség, ne nyílj szám, nem fáj fejem.
Faragatlanság kezembe markolni, diót csempészni kantáros nadrágom zsebébe.
Mazsolázni a szedreket, belül a bokor hozzáférhetetlen, mint a mondataid értelmi központjai:
E körül is cirkulárisan mozognak a tárgyak. Felépítek neked egy szobát, ahol elférsz.
Az enyémben nincsen hely számodra. Reggel a padlón ébredek.
Puha vagy. Két test hidegének milyensége tárgyal, a felek között nem születik megállapodás.
Féktelen futásba kezdek. Nem szobát, otthont építek neked. Hogy tudnám lehagyni az igazán.
Fontos dolgokat. Iramlik a vér, szemeim közé megemelkedett vérnyomás gyűlik. Algopyrin.
Lehetőleg az egész levél. Annyi úgysincs nálad. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik, ahogy.
De nem az. Néhol karnyújtásnyi távolságra – néhol pont egy évnyire.
Takargatom a szorítást a mellkasomban. Légszomjas térviszonyok a sűrű levegőben.
Csak ülünk egymás mellett, mint esti pára az aszfalt felett.
Elmennek az asztalunk mellett, ránk kiabálnak, köszönnek.
Órákig gondolkozom, hogyan tegyem meg a távolságot kezeink között.

(Illusztráció: Cueva de las Manos / Cave of the Hands)