A homályos részeket meg kitakartam
a képen úgy, mintha fáznál,
de közben meg nem, ezt tudni lehet,
mint ahogy a gyertyák lángjait, a törölközőket a nyakadban,
minden szőrszáladnak növési irányát, kegyetlenül ferde orrod,
fekete szemeiden a haragot.
ez majd meddig tart?
nem látom a sötétben a hangot, „cseresznye reakció”,
vágod rá, elvirágzol, aztán semmi nem lesz belőled,
a vérfoltos lepedőre ébredés, a megkönnyebbült sóhajod, hogy
dejó, megint nincs gyerek,
és meleg vízbe áztatod, közben fütyörészel,
redoxireakció,
pedig a meleg vízben a vér kicsapódik,
belemaródik örökre, most akkor ezzel a vetéléssel alszunk innentől kezdve,
gondolom, bár téged nem zavar, más foltokkal is alszunk már egy ideje,
ez is csak biztosítja az otthonos légkört,
a meghittséget,
én az ágyon fekve füstöt eregetek, csak a plafonhoz vagyok képes beszélni egy ideje,
másnap levágom a hajam,
hozzáigazítom önérzetemhez, pont a vállamig ér mindkettő,
átlagosnak mondható, nem kezelhető.
Hunyorodó szememmel számolok.
A képen ketten vagyunk, én kitakarlak téged,
most olyan, mintha nem lenne vérfolt közöttünk éjjel,
most olyan, mintha nem fáznál,
mert ezt tudni lehet, akár a gyertyák lángjait, a hajam hosszát,
a kegyetlenül ferde orrod, a homályos részeket.
Ha ketten vagyunk a képen,
mindezt nem lehet biztosra venni,
hunyorítok, számolok,
egy meg egy mindig kettő marad.

(Illusztráció: Lovers)